Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

Részletek

Írta: H. P. Lovecraft

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Hibrid sorozatunkban 3 kortárs szerzőt kértünk fel, hogy egy már kanonizált író bőrébe bújva írjon szöveget úgy, hogy közben saját stílusjegyei, jellemző témái, írásmódjának sajátosságai felismerhetőek maradjanak. Az így létrejött írások tehát egy szerző mögötti szerzőt is körvonalaznak. Egyszerű játékra hívjuk az olvasót! Vajon mennyire lehet szövegnyomokból rekonstruálni egy írót? És az író maga felismeri-e, tudja-e önnön ismertetőjegyeit?
Na es te rájössz, ki lehet a másik?

Szavazz a social media felületeinken, nyerj értékes könyvcsomagot!

 H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

Csak a legnagyobb borzalommal tudok szólni Martin Websterről, aki a barátom volt az egyetemen és egy másik életben. Ez a borzalom pedig nem is annyira az évek során közösen megélt, kétségbeejtő régiókban tett utazásainknak, mint inkább annak a baljós belátásoktól terhelt utolsó esetnek köszönhető, mely végül barátom végső eltávozásával járt.

Martinnal közös életünk értelme az ismeretlen, tilalmas lények kutatása volt, akik meggyőződésünk szerint az általunk ismert világ sötétbe nyúló féregnyúlványainak látogatói. És ha vannak ők, akkor csakis rajtuk keresztül vezethet út valóságunk falain túlra, az egymást kizáró fogalmak széttartását feloldó, minden földi létezőt egybeolvasztó birodalomba. A külvilág számára csupán orvosok voltunk, ám a külszín mögött sokkal hatalmasabb és borzalmasabb célok rejtőztek.

Megszállott érdeklődésünk még a gyakorlati éveinkben vette kezdetét. Mivel egyikünk sem tartozott azokhoz a nagy múltú New Englandi családokhoz, melyek befolyásuk révén sarjaiknak a modern és jólfelszerelt arkhami magánklinikák egyikén szereztek rezidensi pozíciót, így mind a ketten kénytelenek voltunk az orvosi fakultás által felkínált szűkös lehetőségek közül választani. A dunwichi szegényház orvosgyakornokai lettünk, ahol napjaink nagy részét a bentlakók nyavalyáinak kúrálásával töltöttük. Nem mondom, hogy derogált ez a fajta gyógyítói munka, de mindkettőnkben nagyobb ambíciók dobogtak: tágasabb távlatokra vágytunk, így egészen hamar megfogadtuk, hogy szellemi éhségünk kielégítésének érdekében lépéseket fogunk tenni.

Világias megjelenésünknek és kiváló  kommunikációs  készségünknek hála néhány hónap alatt sikerült az intézményt vezető Mrs. Haggerty bizalmába férkőznünk, akit aztán rövidesen arról is meg tudtunk győzni, hogy komoly anyagi érdek fűzné ahhoz, ha ezentúl az elhunytakat a helyi temetkezési cég embereivel nem szállíttatná át Arkhamba, hogy az egyetem kórházában elvégezhessék rajtuk az ilyenkor szükséges patológiai vizsgálatokat, hanem bonctermet rendeztetne be számunkra a ház alagsorában, ahol mi munkaidőnkben el tudnánk végezni a nekropsziát.

Így aztán máris nem festett olyan kilátástalannak helyzetünk, ugyanis az eseti megbetegedések kezelésén túl esti óráinkban felhőtlenül tudtunk hódolni egyik legnagyobb szenvedélyünknek, a bőralatti régiók beható tanulmányozásának, az anatómiának.

Ebben az időben történt aztán, hogy az egyik este két ápoló egy néhány hete bekerült középkorú férfi hullájával állított be földalatti termünkbe. Gurulós ágyon hozták, és ahogy az éppen üres boncasztalunk mellé érve egy erősebb lökéssel át akarták rá csúsztatni a meztelen testet, a lendülettől a bordakosár alatti lágy részek kicsaptak helyükről, és lecsöppentek a földre. Websterrel egyszerre hőköltünk hátra. Ilyen különös jelenséget eddig csak egy páradús környezetben, takarója alatt több hétig foszladozó tetemen láttunk még a megyei boncintézetben, ahol egyik egyetemi kurzusunkat végeztük. Azonnal kérdőre vontuk a két ápolót, és korholni kezdtük őket, hogy miért csak most, ilyen előrehaladott bomlási állapotban hozták a férfit. Esküdöztek, hogy a halál csak nem sokkal ezelőtt állhatott be, hisz a férfi öt órakor még az ágyában ülve fogyasztotta el az uzsonnáját, mozdulatlanságát pedig csak az esti ellenőrzéskor fedezték fel. Nem akartam nekik hinni, de a szemükben volt valami őszinte rettegés, ami elbizonytalanított.

A bevett formula most azt kívánná, hogy úgy folytassam történetemet, hogy „a viszolygást leküzdve erőt vettünk magunkon”, de ha ezt írnám, hazudnék. A kifordult hasüreg látványában és a levegőt megtöltő émelyítő hullaszagban egyszerre volt valami rémesen taszító és ellenállhatatlanul vonzó is. A vágy és az undor gőzei végképp összekeveredtek a kis földalatti szobában, hogy ezzel a furcsa paradox érzéssel a szívünkben, vággyal telve láthassunk neki a hullavizsgálatnak. Szegényes eszközkészletünk ilyen speciális esetekre nem volt felkészülve, így a két kezünkkel láttunk neki kimerni a hasüregből a darabos folyadékot, hogy aztán a megtisztított területet jobban is szemügyre vehessük.

A hiányzó belek alatt két kifejezetten egészséges vesével találkoztunk, és a gerincoszlop is deformitásmentesnek tűnt. A húgyhólyagról ez viszont már nem volt elmondható. És itt bajban is voltunk, ugyanis a látott állapot leírására nem vérteztek fel minket az egyetemi latin szemináriumok, így leginkább csak közelítőleg, saját szavaimmal tudom visszaadni a látványt. A vizeletet szorgosan gyűjtögető hólyag ernyedten és kinyúlva lapult el a helyén, és ami még ennél is kétségbeejtőbb: mint a szita, lyukacsos volt. És természetesen ez se teljesen pontos, ugyanis míg a konyhai eszköz nyílásai szépmetszésű, szimmetrikus lyukak, addig a férfi húgyhólyagját megannyi apró, bizonytalan és recés körvonalú rágásnyom tarkította.

Rémisztő felfedezésünket követően az undorítóan vonzó szagoktól és látványtól sarkallva azonnal rárontottunk volna a test többi részére is, hogy a bőrt szétmetélve újabb nyomait keressük ennek a megmagyarázhatatlan behatásnak, azonban leküzdve a vágyat, stratégiai megbeszélést tartottunk. Abban egyeztünk meg, hogy mivel a tapasztaltak olyan messze helyezkednek az akadémia ódon falai közt szerzett ismeretek halmazától, a legjobb az lesz, ha egyelőre minden korábbi fogalmi viszonyrendszerünket és előzetes tudásunkat félretéve, olyan nyitottsággal folytatjuk a munkát, mely talán lehetőséget biztosít az új helyzet megértésére. Így minden orvosi büszkeségünktől megszabadulva a következőkben olyan eszmefuttatásokat engedtünk meg magunknak, melyek lázálmos voltát szaktársaink, kollégáink és az egész orvostársadalom előtt mélységesen szégyellnénk.

A húgyhólyag nyílásainak hosszas vizsgálata után arra jutottunk, hogy azokat minden bizonnyal belülről kifelé rágták ki az invazív behatolók, és ha azok valahogy kijutottak (a bejutás módjában – még ha egymás előtt nem is mertük szóba hozni – meglehetős biztosak voltunk), akkor valamerre tartaniuk is kellett.  Ebből a belátásból pedig egyenesen következett, hogy – mivel az elfolyósodott belekben idegen anyagot nem találtunk – a parazitikus megszállók a rekeszizom irányában folytathatták útjukat.

Tekintetünk a bordakosár alsó felét eltakaró, renyhén lógó bőrdarabon találkozott. Webster nyúlt oda először. A hasfal szövetéből maradt darabot finoman hátrahajtotta a mellkasi részre, hogy hozzáférhessünk a rekeszizom alsó traktátusához. És igen! Az izom alsó boltozatát takaró vékony hashártya zavarosan csillogott a szöveten csüngő ezernyi rücskösborítású báb körül.

*

A kis bonctermünket belengő émelyítő szagot és a szoba előtti folyosón sertepertélő, valami megmagyarázhatatlan undorral teli vágyról hadováló ápolók megnövekedett forgalmát még napokig kellett viselnünk. A tetemet ugyanis ekkor még nem szállíttattuk el a temetkezési vállalattal, hogy intézkedhessenek a végső nyugalomról, hanem egyelőre a boncteremből nyíló kicsi belső pihenőhelyiségünkben voltunk kénytelenek elrejteni. Kénytelen voltunk, ugyanis Webster a fejébe vette (és én magam sem bántam), hogy jó minőségű fényképezőgépet és nagyformátumú diafilmet szerez – azzal örökíti meg rémes, de titkolt felfedezésünket.

Végül a boncolást követő harmadik napon került sor a dokumentációra. Hogy nekiláthassunk borzasztó feladatunknak, a már erősen hólyagos és foltost testet újra kiterítettük a boncasztalon. A kamerát állványra raktuk, és megint felhajtottuk a bábokat rejtő bőrdarabot, hogy ott újabb kétségbeejtő jelenséggel szembesüljünk.

Korábban úgy okoskodtam, hogy világunk bármelyik élőlénye is szállta meg ezt az átkozott testet, az csakis tévedés lehetett, és a veszett vonzalmaktól hajtott férfi találkozása a lárvák forrásával olyan helyzetet idézett elő, melynek eredményétől borzongunk, de következményeit viselnünk nem kell. Elméletem szerint – melyet Webster erős szkepszissel fogadott – a férgek bábhelyüket keresve hibásan mérték fel helyzetüket, és a férfi szervének nyílását átalakulásra alkalmas hely bejáratának vélve szállták meg, hogy ott átváltozásukat a kedvezőtlen környezetben megkezdjék, de mivel a tüdő falát áttörni nem tudták oxigén hiányában végül önnön bábjukba fulladva pusztultak el.

A bőrt felhajtva ez a teória dőlt meg – hogy a megnőtt és eltorzult bábokat meglátva végképp elborzadjunk. A rettentő látvány azonban nem egyformán hatott ránk: engem a tiszta iszonyat kerített hatalmában, Webster szemében azonban a félelem mellett valamiféle rémes megszállottságot és elégedettséget is felfedezni véltem, amelyet ekkor még csak elméletem bukásának – ugyanis a bábok kétségkívül éltek – és szkepszise beigazolódásának tudtam be.

Webster állványra helyezte a gépet, és nekilátott a látvány csapdába csalásának. Először hosszú záridővel próbálkozott, hogy az expozíció egy perces időablakában a kamera a lehető legtöbb vizuális információt gyűjthesse magába és égesse a celluloid szalagra. A barátomra oly jellemző túlzott maximalizmus és precizitás azonban ezúttal kudarcot vallott. A rögzítés ideje alatt tekintetünk a géppel együtt feszült a bábok erdejére, és ekkor jött a felismerés. Ezek – a maguk visszafojtott és rejtőzködő módján, de – hemzsegnek. Ez így nem lesz jó, ha mocorgás van, akkor a képen hosszú záridővel elmosódott masszává alakulnak. Más technikára van szükség, állapította meg hirtelen Webster, nem engedve, hogy a viszolygás eluralkodjon rajtam. A gépet rövidebb záridőre állította, vakut vett elő, és a kiürült hasüregbe helyezte, úgy célzott a rekeszizom alsó traktátusára. Most, hogy a kezdeti probléma elhárult, újra fellángolt Webster perfekcionizmusa. Újabb és újabb szögekkel és záridőkkel próbálkozott, megszállottan hajolt minden egyes alkalommal a hasüreg tátongó nyílása felé. Egyre jobban zihált és izzadt, így a tetem émelyítő illata mellett egy újabb szag is megjelent a kis terem amúgy is terhes levegőjében. Ez az elegy – az épp emberi test és a nem-emberivel fertőzött tetem kipárolgásai – bágyadtsággal töltött el.

Webster még hosszú órákon át dolgozott, mint aki a fojtogató szagokból semmit sem érzékel. Én viszont nem bírtam tovább, fejem tele volt az átélt rémségekkel, az álmosság fájdalmasan nehezedett tagjaimra. Hiába kértem barátomat, hagyjunk fel szörnyű éjszakai tevékenységünkkel, és hiába érveltem, ha így folytatja, előbb utóbb valaki felfigyel a vadul villogó pinceablakra – hajthatatlan volt. Állapota azonban egyre kétségbeejtőbbé vált. Buzgalma emberfeletti mértékeket öltött, lába göcsörtösen remegett testének súlya alatt, de ő a géppel a kezében csak tovább hajlongott, guggolt, dőlt és körözött a tetem körül. Egyszerre tűnt rémesen fáradtnak és ijesztően frissnek.  Végül úgy döntöttem, hogy ledőlök a boncteremből nyíló pihenőszobánkba, de hiába közöltem ezt Websterrel, és ígértem meg neki, hogy másnap segítek a tetem eltakarításában, ő meg se hallva dolgozott tovább.

Reggelre azonban a legnagyobb meglepetésemre már nyoma sem volt a nyomasztó szagoknak. A szobából kilépve Webster kimerült testét pillantottam meg a padlóra roskadva. Az ablak kitárva, a boncasztal üresen. Miután sikerült magához térítenem barátomat, a testről kérdeztem. Azt mondta, hogy már nincs dolgom vele, még kora hajnalban elintézte a dolgot a temetkezési vállalat embereivel. A fertőző betegségben elhunytak tetemeivel együtt krematóriumba küldte borzalmas vendégünket, gondolta így lesz a legjobb, és ezzel én magam is a lehető legtökéletesebben egyetértettem. Félve említésének következményeitől az éjszakai hagymázas viselkedését nem hoztam szóba.

*

Ha – küzdve Martin Webster életét átszövő irracionális elemekkel – egy okozatossági ívet kívánnék felállítani, azt mondanám, azon az estén, a bábokkal való borzalmas találkozás alkalmával vették kezdetét azok események, amelyek végül barátom földi létének felszámolódásáig vezettek.  Még ha csak csökevényes mását tudom is leírni az átélt iszonytató történéseknek, akkor is beszélnem kell, hisz ki más adjon hírt Martin Webster tiltott zónákat kutató, megszállott vakmerőségéről, mint én, aki a legközelebbi barátja és egyetlen bizalmas segítőtársa voltam.

A bábok dokumentálását követő napok történései végérvényesen átírták gyakorlati évünk utolsó négy és fél hónapját. Az éjszakai fotózás után néhány napig megnyugodni látszott – a még nálam is jobban felzaklatódott – barátom, de aztán a képeket előhívva Webstert újra hatalmába kerítette a mániákus tettvágy és a görcsös rettegés. Próbált küzdeni ellene, de mintha túl sokat inhalált volna az idegen faj gőzeiből, nem tudott szabadulni a gyakran tébolyig fokozódó megszállottságától, amely állapot jelenlétében oly gyakran engem is magával ragadott.

Hétköznapi munkánkat, a szegényház lakóinak kezelését végképp elhanyagoltuk. Minden időnket a földalatti boncteremben töltöttünk, hogy bármilyen újabb nyomott találjunk, amely közelebb vihet minket a bábok rejtélyes eredetéhez, a rettenetes behatolóhoz, akiről ekkorra már sejtettük, hogy nem világunk szülötte, hanem valami sokkal távolabbi régióból érkezve fertőzi embertársainkat.

Eltökéltségünk ijesztő mértékeket öltött: nem sokkal a felforgató boncolás után sikerült hulláink gyűjtőkörét tovább tágítanunk. Újra megkörnyékeztük Mrs. Haggertyt. Ezúttal azt szerettük volna elérni, hogy a város ismeretlen személyazonosságú és a hozzátartozók nélkül elhunyt városiak holttesteit is a földalatti műhelyünkben boncolhassuk fel. Megint sikerrel jártunk, bár utólag úgy vélem, hogy ezúttal már kevéssé a megnyerő modorunk, mint inkább eszelős tekintetünk bírt meggyőző erővel. Így tehát a helyi rendőrséggel és a temetkezési vállalattal együttműködve újabb és újabb holttestanyaghoz jutottunk. 

Érzékeink kiélesedtek, minden tetemben a rém nyomait kerestük. Minden sérv, epekő, belső vérzés, perforált gyomor, véraláfutás gyanússá vált. Afféle egyértelmű jelet, mint volt a bábtól fertőzött rekeszizom, ugyan később már nem találtunk, de sok száz olyan defektusban ismertük fel a rettenet behatását, melyeket korábban egyszerű fiziológiás elváltozásnak vagy patológiás, de az ismert medikalizációs keretrendszeren belül maradó sérülésnek írtunk volna le.

Titkos kutatásainkról kevesen tudtak az intézményben, a legtöbb ápoló csak távolságtartó viszolygással figyelte működésünket, leszámítva azt a hármat, akiket mi magunk avattunk be, és egy kis pluszpénzért felfogadtunk portyázónak. Nekik a rémtépte elhunytak után kellett nyomozniuk, korábbi lakhelyüket, családjukat felkeresve újabb adatokat szállítani számunkra.

Megfeszített munkánknak hála gyakorlati évünket komoly revelációkkal zárhattuk. A hónapok során gyűjtött kiterjedt és heterogén adathalmaz miatt újra kellett gondolnunk az „egy bestia” elméletét. Végül az emberi szövetre vésett nyomok szövevényes hálózatát megannyi holttesten tanulmányozva és a beszámolókkal összevetve négy különböző lényt tudtunk elkülöníteni. És mivel kezeink alatt csak a szűken vett régiónk tetemei fordultak meg, így a páciensek lakóhelyeit térképen vázolva a rémlények élőhelyét is ki tudtuk jelölni.

*

Az egy év letelte után visszautazva Arkhamban a rettenetes felfedezések képei oszladozni kezdtek, és ami ott, a szegényház alagsorában a valóságon túli valóságosság kétségbeejtő betörésének, a rémek jelenlétének egyértelmű jelének véltem, innen, a nagyvárosból nézve már csak valami lázálomszerű látomásnak, érzékcsalódásnak tűnt. Amikor egy-egy éjszaka még azért a bábok rémképe felvert álmomból, azt a magyarázatot is megengedtem magamnak, hogy – a szokatlan helyzet, a szagok és a tér hatására érzékennyé válva – egyfajta közös tébolyban, folie à deuxban volt részem, mely állapotba Martin Webster megbomló elméjének gravitációs mezeje rántott.

Egyszóval túlléptem. Nyugodt, polgári életre vágyva magánpraxist nyitottam, ahol sorra fogadtam a pácienseket, és kímélve magamat minden további tébolyító élménytől, ha valamelyik testén gyanús jelenséget fedeztem fel, azokat megérzéseim és a korábban oly rémes sejtéseim helyett szakkönyveim segítségével azonosítottam, vagy fiziológiás alaki változatként írtam le.

Mivel kapcsolatunk Martin Websterrel a gyakorlati év után megszakadt, így róla ez idő tájt csak hallomásból voltak információim. Ezek szerint ő is praxist nyitott, és meglehetősen nagy elismerésnek örvendett a helyiek között, akik dicséretükben mindig a rendkívüli alaposságára és részletes szemrevételezésére hivatkoztak, melyek miatt az a szörnyű gyanú ébredt bennem, hogy nem állt le kutatásaival. Noha ez valamelyest feszélyezett, örültem, hogy nekem ezzel már nincs dolgom.

Nyugalmam azonban nem tartott soká. Egyik este kopogás verte fel lakásom csendjét. Az ajtót kinyitva Websterrel találtam szembe magamat, aki hatalmas iratkupacot tartott a kezében. Hezitálásomat látva szinte félrelökve tört előre, hogy lakhelyemet és elmémet sötét világok és rettentő bestiák elméletével fertőzze tovább. A nappali asztalán kiterítette iratait és térképeit, és a jól ismert eszelős tekintetével és lehengerlő modorával fogott mondandójába.

Gyanúm beigazolódott. Az utóbbi időben sem tétlenkedett, és pácienseinek testének ismeretlen eredetű defektusait olvasva rémes következtetésekre ragadtatta magát.  Az újonnan begyűjtött adatok és jelek alapján messzemenő teóriákat vázolt a lények táplálkozására, életmódjára, kinézetre nézve, és most ezeket felvázolva meggyőzően érvelt a bestiák felkutatásától várható eredmények mellett. Meggyőződése volt – mely elméletének alapjait még a dunwichi évünk alatta kezdte el kidolgozni, és melyet, mint beszélgetésünkből kiderült azóta, irtóztató mélységekig tágított –, hogy a lények felkutatásával az átjáróhoz is eljuthatunk, mely az ellentéteket végképp felszámoló, felforgató másik világba vezet, ahonnan ők maguk is származnak.

Hiába értettem meg viszonylag hamar, mire megy ki a játék, előadását még hosszan folytatta, míg teljesen ki nem merült. A rémes szeánsz végén pihegő, elgyötört testét végül nekem kellett ágyba fektetnem, mert az egyértelmű volt, hogy ebben az állapotban egy lépést sem tud már mozdulni.

Rémes estém gyötrő árnyait aztán a reggel sem tudta már elűzni. A tudományos kíváncsiság, a kaland utáni vágy és az undorral vegyes félelem egyszerre zárta rám magát. Ebben az állapotban találkoztam aztán másnap Webster kérésével: csatlakozzak hozzá a tébolyító vadászatban, és legyek társa a tiltott zónák bestiáinak felkutatásában.

A mából visszagondolva teljesen valószerűtlennek és irracionálisnak tűnik, de rábólintottam. Praxisunkat már a következő héten felfüggesztettük, az így felszabaduló időt pedig tervek készítésére fordítottuk, hogy aztán december hatodikán rálépjünk arra az ösvényre, mely végül beláthatatlan következményekhez vezetett.

*

A következő években számos olyan eseményt éltünk át barátommal, melyet, ha itt mind egyszerre felidéznék, félek – az azóta megnyugodott és józan elmémet újra felzaklatva a mentális képek hatására –, megbomló agyamban elveszejtő sötét mély nyílna, és én is arra a szörnyű sorsa jutnék, melyre barátom, Martin Webster. Annyi legyen elég, hogy a New England-i tájat járva nem egy bestiát sikerült azonosítanunk, melyeket egyértelmű kapcsolatba tudtunk hozni a testeken látott sérülésekkel, de az igazi áttörés még három év után is váratott magára. Expedícióink és megfigyeléseink eredményeit értékelve arra a megállapításra jutottunk, hogy a bestia jelenléte nem elég az átlépéshez, kell az eredete is, hisz az átjárás valódi borzadalma nem a lénytestben, hanem a fészekben összpontosul. Ez a felismerés vezetett aztán el ahhoz az esethez, amely miatt egyáltalán belefogtam történetünk megírásába, és amely önmagában olyan erős bizonyítékkal szolgál az odaát borzalmának létezésére, hogy felesleges is számot adnom bármelyik másik kalandunkról.

Ez idő tájt Dunwich közelében, Exburyben béreltünk lakást, hogy az alkalmi páciensfogadás mellett minden időnket a közeli lápok fojtogató közegében tölthessük. A környéken történt haláleseteket megvizsgálva meggyőződésünkké vált, embernyúzó bestia fészkel a tájban, de egyelőre nem sok eredményt tudtunk felmutatni. A folyamatos sikertelenségek miatt már amúgy is kezdtünk letenni az élőhelyről, amikor egyik nap levelet kaptunk egy Esmond Frewen nevű úrtól, aki a közeli Clenden Town előjáróra volt. Amint az leveléből kiderült, Frewen úr hírt szerzett különös küldetésünkről, és mivel városát régóta kínozza valami sötét árny, segítségünket kéri. Mondatai kimértek és távolságtartóak voltak, de pedáns retorikája sem tudta tökéletesen leplezni a leveléből kiérződő kétségbeesett iszonyatát. Ez jó jel volt! Holminkat összepakolva áttelepültünk Clenden Townba, hogy vakmerően és reményektől duzzadó szívvel fogjunk bele eddigi legirtózatosabb munkánkba.

Kutatásainkat a helyiek kikérdezésével kezdtük: az elmondásaikból kirajzolódó helyzet rémesebb képet festett, mint eddig bármikor. Úgy tűnt, itt a lény nyomai nem csak a holttesteken azonosíthatóak, hanem jelenlétével az élők elméjét is végképp besugározta már. A rém nyomán elszabaduló rettenet felülírt minden racionális működést, hogy a város hétköznapi rendjét felfüggesztve egy örök kétségbeesett rettegésbe taszítsa, de amiből (és ez volt a legbiztatóbb jel, hogy jó nyomon járunk) szabadulni nem akarva féktelen örömöt is leltek a polgárok.

Szinte sorsszerű, de az észleléseket alaposan elemezve felébredt a gyanú bennünk, hogy ezúttal talán végre genezisünkkel van dolgunk. Noha a beszámolók nagyfokú széttartást és ellentmondásosságot mutattak, az biztosnak látszott, hogy kutatói tekintetünket most kevéssé a földre, mint inkább az égre kell szegeznünk. A lény alakját zavarba ejtő, amorf jellegűnek mondták, de azzal az összes történet egyetértett, hogy az árny a várost szegélyező északi dombok mögül felemelkedve a magasból szórja ocsmány nyálkáját a településre.

Így nem sokat gondolkodtunk: magunkat is védve úgy határoztunk, ezúttal először fényképen próbáljuk rögzíteni a lény kavargó amorfitását. Negyedik emeleti szállásunkra érve, amíg Webster elővette felszerelését, én teret csináltam az északi dombra néző konyhánk ablaka előtt, és felkészültem az elemi iszonyattal való találkozás lehetőségére.

Hosszas várakozás következett, melynek statikusságát csak Webster megszállott zihálása tört meg időnként. De aztán fél hat körül végre a saját szemükkel is megpillanthattuk az átkozott szörnyeteget, melynek bizonytalan, de egyértelműen rovarszerű és rettenetesen vonzó külseje most már végképp világossá tette számunkra, hogy az az évekkel ezelőtti szerencsétlen, báboktól meggyötört férfi csakis az ő áldozata lehetett.

Webster, ordítottam, amikor láttam, hogy barátom nem nyúl a gépéhez, csak megbabonázva nézi a jelenést, amely közben átcsapva az égen, egy kört téve a város felett visszafordult, és a dombon meghúzódó egyik omlatag viskó felé vette az irányt.

Nem késlekedhettünk. Ekkor már minden bizonnyal eltérő motivációktól hajtva, de Websterrel egyszerre jelentettük ki, hogy azonnal oda kell mennünk.

A város mellett húzódó kopár dombon több elhagyatott kunyhó is éktelenkedett, de ha az ablakból nem láttuk volna egyértelműen, hogy melyik irányába indult meg a rém, akkor is odataláltunk volna. A gerincen futó földút végén lévő düledékes kisház mintha valami feromont árasztott volna, vonzott mindkettőnket.

Végre odaértünk. Az elhagyatott viskó elsőre nem mutatta rettenetes titkát. Az előszobában még semmi különöset nem láttunk, de a nappaliba térve végre megpillanthattuk az eredetet: a lény fészkét. A félhomály mélyén ocsmány tömeg terült el a parkettán. A fészek zavaros felszíne lágyan hullámzott, szélei – mintha a bizonytalan határokat ünnepelné – csápszerűen szertefutva oldódtak össze a szoba többi részével. Webster azonnal fotózni kezdett, mintha attól félne, hogy ez a kitinpikkelyes borzalom, ez a nedvedző húsmonstrum szárnyat okád magából és elrepül, akárcsak a város egén köröző átkozott gyermeke. De hiába próbálkozott különböző beállításokkal, a test nem mutatta magát teljesen, rettenetes fluid tömege befolyt a puritán padlóburkolat deszkái közé, hogy ott szétterülhessen. Nem láttuk teljesen, de tudtuk, hogy a talpunk és a kopott parketta alatt is csak ő, az ő lüktető jelenléte terpeszkedik. Éreztük, hogy közel járunk, hisz nem máshol, hanem itt, e csapzott viskó földszinti szobájában van minden baj eredője. Itt van, megtaláltuk a szárnyas rém fészkét, és ha megkérdőjelezhetetlen bizonyítékainkat mutogatva elég meggyőzően érvelünk, Frewen előjáró úr bizonyára elrendeli a viskó bontását és a romok elpusztítását, hogy végre megszabadulhassanak a kisvárosuk egét megfertőző rettenettől. Ezzel nyugtattam magam, és évekkel ezelőtt hiába vett rá Webster a felforgató átmenetek kutatására, még hinni akartam a lezárt kategóriák bizonyosságában, és elűzni a padlón és falakon túli világ a rémes képzetét, mely – mint egy tintahal csápja az élelem után – a szívem legbizonytalanabbul reszkető régiói felé vette az irányt.

Nem bírtam tovább, a pulzálás elviselhetetlenségig fokozódott. Ne etessük többet rettegésünkkel, mondtam Websternek, de rögtön el is bizonytalanodtam. Valóban ezek a szavak hagyták el a számat? A kétségbeejtően lüktető tenyészlyuk eleven közelségében mintha még az a kevés igazság és bizonyosság is felszámolódott volna, mely közös valóságunkat eddig jellemezte. Menjünk innen! Futottam neki még egyszer – de Webster csak fotózott tovább rendületlenül. Mintha nem mondtam volna semmit, vagy mintha mind a kettőt egyszerre: menjünk és maradjunk – hogy a két mondat egyszerre felhangozva kioltsa egymást, és ne jusson el Webster füléig. Végül csak testét a kalyibából kitaszítva tudtam megtörni eszelős megszállottságát. Holdkórosan támolyogtunk haza szállásunkig, és a gyomorforgató idegenség és elégedettség kettős érzésével tértünk nyugovóra.

Megérdemelt pihenésemet azonban egy szörnyű ébredés és egy még szörnyűbb felismerés szakította félbe: Webster eltűnt. Ágyneműje testnedvektől áztatottan hevert a földön. Legnagyobb rettenetemre tudtam, hol kell keresnem.

A viskóba lépve azonnal láttam, hogy valami megváltozott. A felismerés elviselhetetlen volt: új hártya nőtt a nyílásra, a lágyan pulzáló szövethalomban barátomra ismertem. Szédültem az undortól és kétségbeeséstől. Az őrjítő ráeszméléssel egyszerre azonban számban valami lágy, édeskés íz, elmémben pedig az érintés leküzdhetetlen vágya is megjelent. Kezeim – mint egykor abban az átkozott alagsori boncteremben – mélyedést formáltak, és valami megmagyarázhatatlan erő arra késztett, hogy belemerjek barátom evilági létének maradékába: testének ocsmány latyakjába.

Frewen úr későbbi elmondása alapján a környéken portyázó helyi suhancok találtak rám, akik a rémes nyílást és elgyötört testemet látva azonnal értesítették a hatóságokat, ők gondoskodtak elszállításomról. Így másnap már egy kórteremben ébredhettem, hogy a Clenden Town-i utolsó hetemet lelki és testi felépüléssel tölthessem.

Nem teljesen tudom az okát, de a rém többet nem repült fel a város egére, és csak abban bízhatok,  hogy Martin Webster is megtalálta azt, amit keresett. További sorsáról többet nem tudok. A lyuk még néhány napig folyékony húst bugyborékolt, hogy végül egy héttel később a tiltott zónákat kutató barátom evilági maradványait végképp magába szívva visszahúzódjon a padlón túli rettenetbe.

Kornya Csilla fordítása

 H. P. Lovecraft 1890-ben született, egyesek szerint Miskolcon, Cthulhu hívására.