SzIF Online

Az érintettség tesz érzékennyé egy-egy életműre

Dobás Katát Csordás László kérdezte

Én most dolgoztam fel Várady Emese hagyatékos anyagát. Talán nem olyan sokan tudják, hogy ki volt ő: Szilágyi Domokos egyetemi szerelme, akit aztán az ötvenhatos események apropóján eltávolítottak a kolozsvári bölcsészkarról. Verseket is írt, nem túlságosan jókat, teszem hozzá, vagyis jelenleg nem tartjuk kiemelkedőnek az irodalmi munkásságát. A naplói, feljegyzései azonban olyan összetett látleletet adnak az akkori romániai viszonyokról, hogy meg kell mondjam, nehéz volt érzelmileg kívül maradni az anyag feldolgozása közben, vagyis sokat megtudhatunk egy akkori félbeszakadt értelmiségi pálya mibenlétéről.

 

 

Csordás László: Aki behatóan foglalkozik Kemény Zsigmond munkásságával, valószínűleg nem kerülheti meg a kérdést: miért tartják manapság olyan sokan az író elbeszélő műveit nehézkesnek, elavultnak, esetleg túlzottan modorosnak? Nemrég elhunyt neves monográfusa, Szegedy-Maszák Mihály például amellett érvel, hogy ilyenkor a fenntartásaikat hangoztatók nem veszik figyelembe: angol, francia, német, orosz 19. századi klasszikusokat – tulajdonképpen Kemény világirodalmi kortársait – rendszerint 20. század végi magyar nyelvre fordítva olvasunk. És azt sem, hogy a regény műfaját a magas költészet rangjára kellett emelni minden nemzeti irodalomban. Ilyen alapon tehát az elavultság, a nehézkesség, a modorosság viszonylagos és illuzórikus lenne? Kemény Zsigmondról írt disszertációdban kitérsz a különféle olvasáselméletekre és az akkori, kortárs női és férfi olvasók egymástól eltérő tapasztalataira is, egyetemen pedig nem olyan rég tanítottad az író több művét. Hogy látod, milyen alapvető különbségek vannak abban, ahogyan az egykori kortársak, és abban, ahogy a 21. századi olvasók közelítenek az Özvegy és leányához, a Gyulai Pálhoz vagy éppen a Zord időhöz? Kell-e valamilyen különleges jártasság ma e művek olvasásához?

 

Dobás Kata: Igen, ezek valóban azok a kérdések, amelyek rendre előkerülnek a Kemény-recepcióban, s amikor Keményről kezdünk beszélni, könnyen lehet az az ember érzése, hogy ezeket a kérdéseket meg kell ugrani, mielőtt másra, akár izgalmasabb dolgokra térnénk rá. Én ezt sokszor sajnálom, hiszen egyik szerző életművének sem tesz jót, ha újból és újból ugyanazokat a témákat boncolgatjuk. Visszatérve a kérdéshez: Tanár úr megállapításához még annyi apró adalékot tudnék hozzátenni, hogy hajlamosak vagyunk azt is elfelejteni, hogy más nyelvállapotban volt akkor a magyar nyelv. Például ami akkor nyelvújítási szónak számított, ma már teljes mértékben beépült a köznyelvbe, illetve érezhetünk régiesnek egy-egy kifejezést, ami akkor még nem számított annak. Kemény ugyanakkor tudatosan közelített műveiben a nyelvhez, sokszor használt olyan szavakat, amelyek már akkor is régiesnek hatottak, érzékeltetve így az elbeszélés ideje és az elbeszélt idő közötti különbséget. Ezek érzékeléséhez persze türelem kell, Kemény szövegei mintha tényleg nem adnák könnyen magukat az olvasónak. Azt hiszem, az is fontos lehet, hogy az ember értelmezőként legyen személyesen elkötelezett a téma iránt. Pár napja volt jelenlegi munkahelyemen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Szegedy-Maszák Mihály emlékkonferencia. Hárman is beszéltünk Keményről. Ezzel kapcsolatosan két dolog jut eszembe: az egyik, hogy a jelentős értelmezők életműve tovább él, így azok a kérdéskörök is, amelyeket kutattak; a másik, hogy Tanár úr ritkán írt le személyes dolgokat, de Kosztolányi kapcsán például leírta, hogy alkatilag ő állt hozzá a legközelebb. Vagyis nekem a Kemény-életmű személy szerint is fontos, ha nem is alkati, de sok más szempontból. Az érintettség tesz érzékennyé egy-egy életműre. S ahogy a kortárs írók közül sem szeretünk mindenkit olvasóként, úgy el kell fogadni, hogy a 19. századi szerzőkkel sincs ez másként. Van, aki nehézkesebbnek érzékeli Kemény nyelvezetét, van, aki kevésbé, mert mondjuk őt inkább foglalkoztatják más kérdések. Amikor tanítottam Kemény műveit az ELTE-n, persze akkor is találkoztam ezzel az „ellenállással” – hogy nehéz olvasni, hogy nem adja könnyen magát, hogy modoros. Igyekeztem megmutatni, hogy ha ezen a kérdéskörön túllendülünk, akkor milyen más értelmezések felé tudunk elmozdulni. Nem mondom, hogy mindig sikeres voltam, de azt hiszem, tágult egy kicsit a világlátás, az érzékenység a 19. századi irodalom iránt. A szerelem élete című rövidebb elbeszélő szöveg például méltatlanul elfeledett – szerencsére Bényei Péter szövegkiadása révén könnyen hozzáférhető ma már –, noha a mű elbeszélője igencsak érdekes, illetve az egész szöveg izgalmas narratológiai kérdéseket vet föl. Arról nem is beszélve, hogy a szöveget még egy irodalomterápiás képzésre is bátorkodtam bevinni, és ott, abban az olvasatban szintén működött. A korabeli és mostani olvasókra visszatérve: a 19. században is volt, aki a legnagyobb elismerés hangján szólt róla, a rosszindulattal közelítő Pálffy János pedig azt állította, hogy Magyarországon nem volt olyan ember, aki elolvasta volna a Gyulai Pál című regényt. Az egész jelenségre egyébként maga Kemény is „rájátszott”.

 

Cs. L.: A beszélgetésre készülve többször megfordult a fejemben: mennyit változhatott egy-egy Kemény-szöveg az első kiadás(ok) óta eltelt időben? Ismerjük-e elég alaposan a szerző által láttamozott, jóváhagyott szövegváltozatokat? Rendelkezésre állnak-e ma megbízhatónak tekinthető szövegkiadások? A Magyar Elektronikus Könyvtárban például az író több könyve ingyenesen elérhető, letölthető, sokszorosítható; nyilvánvalóan a diákok nem csekély hányada ismeri meg ezekből a digitális szövegállományokból Keményt… Jó, hogy kiemelted a Gyulai Pált az imént. Azt hiszem, érdemes lenne ezen a regényen keresztül megközelíteni a problémát, annál is inkább, mert te rendezted sajtó alá a Napkút Kiadónál 2011-ben megjelent változatot. Miért láttad szükségesnek az új kiadást? Milyen pontokon tér el ez a kiadás az 1967-es szövegközléstől, amelyhez képest igyekszik pozícionálni magát?

 

D. K.: A Kemény-szövegkiadások sorsa igen érdekesen alakult. Kemény halálát követően Gyulai Pál adta ki a Kemény-regényeket, -műveket, akire állítólag maga Kemény bízta rá az életművét, annak kiadási jogait. Ennek én ugyan nem találtam írásos nyomát, Gyulai azonban igen komolyan vette a pozícióját. Például a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1876-os alapszabályában lefekteti, hogy több más dolog mellett a Kemény-művek kiadását is fontosnak tartja. Ezt követően Gyulai tiltakozásának adott hangot egy levélben, a kiadási jogokra hivatkozva, amire természetesen az akkori elnök, Báró Apor Károly, és a titkár, Tolnai Lajos elhatárolódott a jogsértő magatartástól a Maros-vidék című lapban. A Kemény-művek sorsát tekintve valóban a Szépirodalmi Kiadó által kiadott életműsorozat a leginkább hozzáférhető ma, ugyanakkor sajnos nem mondanám, hogy ez egyúttal a legmegbízhatóbb is. A Gyulai Pál című regénynél maradva: a Gyulai-féle kiadáson túl már csak az 1967-es kiadás következett. Vagyis amikor elkezdtem a munkát a regény sajtó alá rendezésével, az 1847-es kiadáshoz kellett visszanyúlnom. Kézirat sajnos nem állt rendelkezésemre. Nagyon izgalmas feladat volt az egész munkafolyamat, annak összes buktatójával. Minden olyan jellegzetességet igyekeztem megtartani az első kiadásból, amit jellemzőnek gondoltam a Kemény-műre. Nyilván nem lehetett mindent átmenteni, nem is ez volt a cél, sokkal inkább egy olyan megbízható kiadás létrehozása, ami az első kiadást veszi alapul, nem pedig a későbbieket; és eközben a mai helyesírás szerinti átiratot tarthat a kezében az olvasó. Azért gondoltam ezt szükségesnek, mert egyrészt ezt a regényt (gondolom, terjedelmi okokból) ritkán adják ki, a többi Kemény-műhöz képest is. Továbbá úgy láttam, hogy a korábbi kiadások olyan változtatásokat is megtettek, amik nem voltak indokoltak. Persze lehet vitatkozni apróbb javításokon, azonban kihúzásokon nem. Egy példát említenék, az 1967-es kiadásból: „Az ügyvivő gyakran említé Mohamedet, de szabad volt e hüvely alatt megváltójára gondolni. Ha a mosdás szertartásáról beszélt, bízvást lehettek kezei mocskosak, mint egy rézpénzt számlálóé.” Ehhez képest az első kiadásban ez olvasható: „Az ügyvivő gyakran emlité Mohamedet, de szabad volt e hüvely alatt megváltójára gondolni. Ha a mosdás’ szertartásáról beszélt, bizvást lehettek kezei mocskosok, mint egy rézpénzt számláló zsidóé.” Más művek szövegkiadása között is van azért megbízható: például a Ködképek a kedély láthatárán című műnek az Osiris diákkönyvtár sorozatban megjelent változata, vagy a már említett, kisregényeket és novellákat egybegyűjtő kiadás, illetve a levelezéskötetet is idesorolnám, noha az bizonyos szempontból más eset. Az igazi persze a kritikai kiadás lenne.

 

Cs. L.: A szövegváltozatok kérdése nem csupán Kemény műveivel kapcsolatban kerül előtérbe elemzéseidben. Első tanulmányokat és kritikákat tartalmazó köteted, a figyelemfelkeltő című „Régi charlatanok lármáiból” olyan tanulmánnyal nyit, amelyben az átdolgozások „hasznáról és káráról” értekezel. A témáról alighanem mindenkinek megvan a véleménye, ugyanakkor kevesen veszik a fáradságot, hogy fogalmi és textológiai alapkérdéseket tisztázzanak, illetve hogy konkrét szövegeket hasonlítsanak össze, mielőtt elfogadó vagy elutasító álláspontot alakítanak ki. Kutatásaid alapján hogy látod, mi a különbség a szövegváltozat, az adaptáció, az átdolgozás, a fordítás és a leegyszerűsítő összefoglalás között? Alapvetően milyen közönséget céloznak meg és érnek el a klasszikusok átdolgozásai?

 

D. K.: Annyi biztosan különbség, hogy a szövegváltozat a szerzőhöz köthető. A többinél célszerű megengedőnek lenni, hiszen ezek történetileg erősen változó fogalmak, kategóriák, úgyis fogalmazhatnék, hogy: mikor mi. Számomra a tanulmány írása idején az átdolgozások voltak izgalmasak. Irodalomtörténetileg is fontos kérdés lehet, hogy ki, mikor és miért vállalkozott saját vagy más műveinek átírására. Amivel kiegészíteném az akkori írást, az mindenképpen a hatás, a használhatóság szempontja lenne. Vagyis az olvasó oldala. Mert az világosan látszik, hogy Móricz Rajongók-átdolgozását például Radnóti éppúgy – finoman szólva – szkepszissel fogadta, mint Sütő András. Na de kérdés, hogy ezt az átdolgozást hányan olvasták és kik. Erről nagyon keveset tudunk. Evidenciának tekintjük, hogy elsősorban a diákok a célközönség, de nem hiszem, illetve nem nagyon tudom elképzelni, hogy – a tanulmány apropóját adó – Nógrádi Gergely Klasszikusok újramesélve sorozatán generációk nőttek volna föl. Vagyis kérdés számomra, hogy ténylegesen mekkora ezeknek a sokszor nagy ellenállást kiváltó kiadványoknak a hatásfoka. A rövidített változatok valószínűleg inkább használatosak. Persze itt is bukkantak föl azóta kuriózumok: egy 1918-as kiadvány, amely Kemény Zord idő című regényét adja közre rövidítve, kb. 100 oldalon, A/5-ös formátumban. Ez ráadásul egy sorozat része, további klasszikusokkal a sorban. Nem mondanám tehát, hogy a „kötelezők röviden” olyan újszerű dolog lenne.

 

Cs. L.: Amikor a már említett gyűjteményes köteteddel ismerkedtem, végig az volt az érzésem, hogy a kanonizált szerzők mellett rendszeresen olvasod a kevésbé ismert, a fősodorba nem igazán tartozó (fiatal vagy már nem annyira fiatal) írókat, költőket, felhívva rájuk a figyelmet. Mi alapján választod ki azokat a köteteket, amelyekről írsz? Van-e valamilyen tudatos koncepció kritikusi tevékenységed mögött? És ami az első kötet óta eltelt idő miatt ehhez kapcsolódóan fontos kérdésként merülhet fel: mikorra várhatjuk a következő kritikagyűjteményt?

 

D. K.: Amikor az ember elkezd kritikákat írni, arról ír, amit kap a folyóirat szerkesztőjétől. Később nekem is megadatott az a luxus, hogy én választhattam vagy javasolhattam köteteket, amelyekről írni szeretnék. Én nem voltam különösebben tudatos, saját brandet építő kritikus, azt hiszem. Egyszerűen csak írtam arról, ami érdekelt, ezért kerülhettek a kritikakötetbe talán tényleg nem annyira a fősodorba tartozó szerzők is. Persze a fősodor–melléksodor, centrum–periféria eleve nagy kérdés. De azért én az elején sokkal naivabban álltam a dologhoz, inkább az ismerkedés fázisa volt ez. Pár éve, Móricz-ösztöndíjasként kezdtem el tudatosan csak fiatal lírikusokkal foglalkozni, ez azóta sem változott, bár az intenzitás hullámzó. Tehát főként első vagy második kötetes szerzőkről van szó, szép ívek rajzolódnak így ki. Jó lenne, ha lenne idő kicsit összébb rántani ezt az azóta felgyűlt anyagot, egy nagy bevezető tanulmány is nagy részben elkészült hozzá, tulajdonképpen nem kellene sok idő egy kötet összerakásához. Talán jövőre. Jó lenne.

 

Cs. L.: Munkahelyed, a Petőfi Irodalmi Múzeum a különféle hagyatékok gyűjtése, rendszerezése és kiállítása mellett folyamatosan kiemelt figyelmet fordít a kortárs magyar irodalomra, az irodalmi életre. Mindig következetesen igyekezett (és igyekszik ma is) bemutatni a legfontosabb kortárs alkotókat, műhelyeket, vagy éppen könnyebben hozzáférhetővé tenni életműveket (például a Digitális Irodalmi Akadémia révén). Hogy látod, egy múzeum mennyire tölthet be kánonformáló szerepet a mai magyar irodalmi életben?

 

D. K.: Mielőtt részletesen válaszolnék, érdemes azért megjegyezni, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum különleges helyzetben van. Például egy Mikszáth Emlékmúzeumnak a kánon szempontjából sokkal egyszerűbb dolga van – egy kortárs irodalmi közeget is megmozgató múzeummal szemben. A PIM csupán részben foglalkozik kortárs irodalmi rendezvényekkel. A Kézirattár is például, ami az én munkahelyem, noha speciálisan, de érintkezik a kánon kérdésével. Ezen a területen ugyanis hatványozottan érvényesül az a már-már közhely, amit én is vallok, nyilván sokakkal együtt, hogy csupán kánonok vannak, kánon nincsen. A Kézirattár mindenkori vezetőjének, ha beérkezik egy hagyaték hozzánk, nem érdemes ilyen szempontok mentén dönteni, hogy befogadjuk-e vagy sem, hiszen ő tisztában kell legyen azzal: ötven vagy száz év múlva lehet, hogy sok kutatót éppen az a hagyaték fog érdekelni, annak ellenére, hogy mondjuk most kevesen ismerik az illető munkásságát. Persze ez hagyatékvásárlás esetén már bonyolultabb kérdés, megveszi-e a múzeum ezt vagy azt a hagyatékot stb., de nagyon fontos, hogy ezeket nem pillanatnyi érdekek mentén kell eldönteni. A hagyatékfeldolgozásnál is számtalan olyan eset van, amely egy kánon szempontjából egyszerűen nem értelmezhető. Az egyik kollégám például Rubin Szilárd hagyatékát dolgozza fel éppen. Ha megkérdezem, mondjuk édesanyám generációját, akkor valószínűleg annyit biztosan rá fog vágni, hogy Csirkejáték. Ha megkérdezem bármely egyetem magyar szakos hallgatóit, biztosan kevesebben fogják ismerni. És hiszem, hogy ez sem egyik, sem másik generációt nem minősíti. Egy múzeumnak ezt a pillanatnyiságot azonban nem szabad rögzíteni. Hogy egy másik példát is hozzak. Én most dolgoztam fel Várady Emese hagyatékos anyagát. Talán nem olyan sokan tudják, hogy ki volt ő: Szilágyi Domokos egyetemi szerelme, akit aztán az ötvenhatos események apropóján eltávolítottak a kolozsvári bölcsészkarról. Verseket is írt, nem túlságosan jókat, teszem hozzá, vagyis jelenleg nem tartjuk kiemelkedőnek az irodalmi munkásságát. A naplói, feljegyzései azonban olyan összetett látleletet adnak az akkori romániai viszonyokról, hogy meg kell mondjam, nehéz volt érzelmileg kívül maradni az anyag feldolgozása közben, vagyis sokat megtudhatunk egy akkori félbeszakadt értelmiségi pálya mibenlétéről. Mindezt azért is mondtam el ilyen részletesen, mert amikor az a kérdés merül fel, hogy a PIM milyen módon képviseli az adott kortárs kultúrát, akkor messze nem csupán az irodalmi rendezvények adják ennek a kérdésnek a kulcsát, a helyzet ennél sokkal komplexebb és árnyaltabb. A kortárs irodalmi rendezvényeknél is nyilván ez a szemlélet az uralkodó, ez másképpen nem is lehet, hiszen, mint mondtam, a PIM-nek nem csupán egy pillanatnyi állapotot kell rögzíteni, hanem hosszabb távban kell gondolkodni. Az általad említett DIA kérdése szintén szorosan idetartozik. Az árnyaltságot és a komplexitást lehet ott is tetten érni. Ha a múzeum primer kánonalakító szándékkal lépne fel, akkor azonnal elveszítené ezt a reflexív pozícióját. Szerencsére erről szó sincs.

 

Cs. L.: Szerepet vállalsz a Kosztolányi kritikai kiadás köteteinek munkálataiban, több fontos alapkutatást is végeztél. Mi az, amit sikerült rendszerezni, feldolgozni az eddig összegyűjtött rendkívül tekintélyes anyagból? Milyen lényeges problémákkal szembesült a kutatócsoport egy-egy kötet kritikai kiadásának előkészítése, szerkesztése során? Azt hiszem, nem kerülhető meg a kérdés: a kutatócsoport vezetőjének, Szegedy-Maszák Mihálynak a halála után hogyan folytatódnak majd a kutatások, a munkálatok?   

 

D. K.: Én nem veszek részt konkrétan egyik kritikai kötet munkálataiban sem, az én feladatom 2012 óta (előttem Arany Zsuzsanna végezte ezt a munkát) ezeknek a kiadványoknak az elősegítése alapkutatások elvégzésével. Ez pedig a korabeli folyóiratok feldolgozását, vagyis egészen konkrétan az 1903 és 1936 között megjelenő sajtótermékek átnézését jelenti. Ez hatalmas, elmondhatatlanul hatalmas anyag. És mivel a sajtótörténeti kutatásokkal sem áll túl jól a magyar tudományos közeg, ezért sokszor ezeket is mi végezzük el. Vagyis például mi készítünk listát az erdélyi sajtóanyagról, hogy egyáltalán tudjuk, mely lapok léteztek akkoriban. És ez nem csupán a budapesti közgyűjteményekből derül ki, Kolozsváron is végeztünk ilyen jellegű gyűjtőmunkát, számtalan periodikum ugyanis csak ott hozzáférhető. Aztán nekiállunk ennek a listának, és lapról lapra átnézünk mindent. Mondanom sem kell, hogy számtalan eddig ismeretlen Kosztolányi-megjelenésre (versre, novellára stb.) bukkantunk. Az már a második kérdésedre válasz, hogy ezek sokszor ugye egymás szövegváltozatai vagy utánközlései. Egy-egy novellának akár tíz közlése is lehet. Ezeket a köteteken dolgozóknak részletesen meg kell nézniük. Sok más dolog is kiderül így: Kosztolányi publikációs szokásai, a korabeli sajtóról is egyre többet és többet tudunk meg. A munkámat nem egyedül végzem, mindig mögöttem volt egy forrásgyűjtő csapat, ami doktoranduszokból, hallgatókból állt. Az utolsó kérdésedre áttérve: Tanár úr tudása, tanácsai, hozzáállása persze pótolhatatlan. Mindig elmondom, hogy ekkora szabadságot és egyben háttértámogatást soha nem kaptam egyik tanáromtól sem, talán a mostani főnökömmel, Komáromi Csabával hasonló a viszonyom. Ez nagyon ritka: hogy az ember biztos háttérrel, szabadon dolgozhat. A mostani kutatócsoport-vezető, Dobos István tanár úr biztosan be fogja adni a soron következő pályázatot, hiszen rengeteg az elvégezetlen munka még, nagy az életmű, bőven van mit kutatni, kiadni. Másképpen, máshogyan tehát, de remélhetőleg folytatódni fog a munka.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva