SzIF Online

Született machiavellisták

Machiavellistának kevesen születnek, inkább azzá válnak azok, akik nagy hatalomra tesznek szert és azt hosszú távon nemcsak megőrizni szeretnék, hanem át is örökíteni. Ha az öreg királyt legyőzi a fia, akkor a király nyugodtan hagyhatja maga mögött az országát? A machiavellista erkölcsi koncepció legalábbis ezt sugallja. A minőségi tévésorozatok dömpingje ma már lehetővé teszi, hogy ilyen örökzöld, ám összetett problémákról a vázlatos pszichologizáláson túl árnyaltabb, kidolgozottabb képet kaphassunk és átgondolhassunk olyan emberi problémákat is, amelyeket primér módon megtapasztalni aligha lenne lehetőségünk.

 

(A Succession első évadot bemutató promóképe. Forrás: hbo.com)

 

 

Tévésorozatokból ma már sokat, sokszor, sokféleképp fogyasztunk. Nincs erre jobb szó, fogyasztjuk őket, mint a szórakoztatóipar bármely más termékét, de néha jogosan érezhetjük úgy, hogy a szériák magunkhoz vételét még a „habzsolás”, a „dőzsölés” és – hogy egészen szakszerűek legyünk – a „darálás” szavakkal sem fejezik ki megnyugtató pontossággal. Ez köszönhető nemcsak annak, hogy nem vagyunk mértékletesek, hanem annak is, hogy a sorozatgyártók szó szerint sorozatban gyártják sorozataikat az Egyesült Államokban éppúgy, mint az Egyesült Királyságban vagy (a nem-egyesült, de tematikusan szinten mindenképpen egyként kezelendő) Skandináviában. Kellő elszántsággal szinte mindenki megtalálhatja magának azt a szériát, amivel akár hosszabb időre is le tudja magát kötni, mint amennyi időt egy regénytrilógia elolvasása igényelne. De mi az, ami megragad minket egy sorozatban? Miért térünk vissza hozzájuk és miért felejtjük el őket úgy, mintha sosem láttuk volna őket? Mi köt össze időben és témában távoleső sorozatokat egymással? Milyen kulturális folyamatok állnak egy sorozat témaválasztása(i) mögött? Ilyen és ehhez hasonló kérdések elspoilerezésére vállalkozunk rendszertelen elmélkedéseinkben, a SPOILER-ben.

 

Született machiavellisták

 

Elég sok ma még futó vagy éppen most elindult realista sorozat érint egy sajátos problémát, a hatalom gyakorlásának és a szülői mintáknak, elvárásoknak a találkozását. Például az idén elindult Utódlás (Succession, 2018–) egy sikeres, példaképszerű apa és az örökébe lépni kívánó gyermekek közötti konfliktusokat vizsgálja, a Milliárdok nyomában (Billions, 2016–) című sorozatban pedig – igaz, nem fő történeti szálként, de jelentős karakterformáló erővel bíró módon – egy kerületi főügyész és az apja közötti megfeleléskényszer és kiszolgáltatottság jelenik meg rendszeres jelleggel. Minden esetben a hatalom birtokosainak alkalmasságát firtató felvetésekkel találkozunk: valóban megérett-e már arra az utód, hogy a birodalom ügyeivel foglalkozzon? Elég kemény már ahhoz a világhoz, ami „odakint” várja?

 

A képzeletbeli korona viselése nemcsak attól lehet nehéz, hogy külső ellenségek, vagy éppen belső manipulátorok nehezítik meg a vezető életét. Néha egyenesen a szülők jelenlévő vagy már eltávozott személye az, amely súlyos gyémántként díszíti a fejet körbezáró uralkodói fejdíszt. Egy maximalista apa vagy egy nárcisztikus anya nagyban meghatározhatja egy hatalommal bíró személy képességeit és döntéseit is. Ebből a szempontból mindegy, hogy királyok vagy királynő, vállalatvezető, vagy más, befolyásos pozícióban lévő ember áll egy sorozat középpontjában, a legtöbb mai minőségi sorozat egy pszichologizáló utat választ magának akkor, amikor arra törekszik, hogy realistán ábrázoljon komplex személyiségeket.

 

A hatalom és annak megszerzéséért folyó harc minden időben intenzíven foglalkoztatta a sorozatok forgatókönyvíróit, de a tévé úgynevezett minőségi fordulatát, vagyis a Maffiózók (The Sopranos) 1999-es elindulását követően a hatalom birtoklásával járó terhek, nehézségek, elvárások is egyre árnyaltabb és mélyebb megfogalmazással jelentek meg a képernyőn. Ezért sokat tett éppen a Maffiózók is, hiszen Tony Soprano (James Gandolfini) személyében egy olyan antihős a főszereplője, akinek gengszterfőnökként folyamatosan lepleznie kell a külvilág előtt valódi érzelmeit és gyengeségeit, így a pánikrohamokkal kísért pszichiátriai állapotát is. Tony Soprano apja (akit az alkotók flashback-ek segítségével jelenítenek meg) maga is gengszterfőnök volt korai haláláig, a New Jersey-i olasz maffia íratlan örökösödési szokásai pedig feltételezték, hogy a maffiacsalád élén idővel a fiú követi majd az apját, még akkor is, ha nem közvetlenül. Születéssel járó jog ez, amitől ugyan el lehet térni, de mivel fikciós műfajról beszélünk, valójában nincs ilyen szabadakarati realizmus, nem lehet eltérni a szokástól és kitérni a családfába kódolt felelősség elől, mint ahogyan A keresztapában Michael Corleone sem maradhatott civil az adott körülmények között. Mint minden örökség, úgy Tony Sopranoé sem könnyű, rátermettségét a teljes sorozat alatt folyamatosan teszteli a külvilág és teljesítményét úton-útfélen apja emlékével vetik össze, ráadásul anyja személyén keresztül megismerhetjük a nőkhöz való viszonyulásának (kór)történetét is. A Maffiózók beszéd- és látásmódot teremtett ebből a szempontból is, a hatalom birtokosainak belső vívódásait, freudi mélységben gyökeredző problémáit a mozifilmek nyelvén, ám regényszerű részletességgel vitte be a minőségi tévésorozatok világába.

 

A hatalom gyakorlásának természete minden esetben feltételezi valamilyen világkép és hozzá kapcsolódó etika meglétét is. A machiavellizmus is ilyen hatalomgyakorlási mód (és egy pszichopátiás állapot neve is egyben), amely következetesen eltér a köznapi erkölcs értékeitől és egy teljesen sajátos látószöget biztosít annak, aki e szerint él. A Kártyavár (House of Cards, U.S., 2014–2018) látványos sikere éppen azzal magyarázható, hogy akárcsak a Maffiózók esetében, egy teljesen rendellenes, ám egyébként hatékony útját mutatja be annak, hogyan lehet mások felett uralkodni. A politikai témájú sorozatoknak ez egyébként állandó kérdése, de amíg például Az elnök emberei (The West Wing, 1999–2006), a Borgen (2010–2013), vagy a Designated Survivor (2016–2019) főszereplői egy mindenki számára transzparens és hozzáférhető erkölcsiség szerint hozzák meg döntéseiket (még akkor is, ha néha szükségképpen manőverezniük kell a politika világában), addig a Kártyavár főszereplője a nagyvilág szeme elől rejtett, „egyéni erkölccsel” igazolja önmaga előtt a tetteit. A machiavellizmus azonban sok esetben nem a semmiből ered, a túlságosan is ravasz karakterek családi körülményei is fontos adalékkal szolgálhatnak ahhoz, hogy megértsük motivációjukat és segítséget nyújtanak számunkra ahhoz, hogy átlássuk banalitásukat.

 

Az idén negyedik évadját záró Milliárdok nyomában jó példa a hatalom megtartását segítő, egyedi erkölcs közös játékának, de találhatunk benne látványos és dramaturgiai szempontból megfelelő terjedelemmel tárgyalt példát a machiavellizmus szülői nyomásra történő elsajátítására is. A sorozat elsősorban egy hedge fund vezetője, Bobby Axelrod (Damian Lewis) és egy New York-i államügyész, Chuck Rhoades Jr. (Paul Giamatti) konfliktusáról szól, ahol a pénzhatalom korlátok nélküli, erkölcsöktől mentes világa csap össze az igazságszolgáltatás nehézkes, ám sokszor a saját határait átlépő világával. Utóbbi egy olyan ügyész vezetésével, mint Chuck Rhoades Jr., szinte szükségképpen korrumpálódik, hiszen a konfliktus többé válik, mint egy hatósági ügylet, túlságosan is személyessé alakul. A befektetők excentrikus császárának képében a magát igazságosztóként elképzelő ügyész a gonoszt látja megtestesülni, és a gonosz üldözése (még ha nem is szigorúan vallásos értelemben, de) szétfeszíti nemcsak a hivatali szabályok, vagy a szakmai etika adta kereteket, de a hétköznapi erkölcséit is. Még ez is kevés azonban ahhoz, hogy a gonosz legyőzhető legyen, ahogyan azt az idősebb Chuck Rhoades, a negyvenes éveiben járó ügyész nagyjából hetven-hetvenöt éves apja (Jeffrey DeMunn) tanítja fiának. A politika világában jártas apa személye meghatározó tekintély Chuck Rhoades Jr. döntései meghozatalában: az apja jóindulatának, szimpátiájának az elnyerése olykor fontosabb, mint magával a gonosszal való küzdelem. Márpedig az apa nem mást vár el a fiától, mint, hogy mindenki másnál dörzsöltebb és így nagyobb hatalommal bíró legyen, és semmilyen harcot sose adjon fel. Ez az elvárásrendszer az elbukást csakis időleges megtorpanásként tudja értelmezni, a harc végső feladása lehetetlen. Apa és fia érdekei nem mindig esnek azonban egybe a sorozatban, így a machiavellizmus a szülők felé való lojalitáson keresztül is problematizálódik. Jó példa erre a harmadik évad kulcstörténete: az ügyész az Axelrod elleni harca során egy olyan vállalkozást is beterel a csatamezőre, amelynek legfőbb befektetője éppen az édesapja (és egy közeli barátja volt). Ezzel a művelettel látszólagos előnyre tesz ugyan szert a gyűlölt bankárral szemben, viszont apját eszközként használja fel ehhez. A machiavellista nevelés eredménye tehát legalábbis kérdőjeles. Az apa és fia kapcsolatában bekövetkező döccenő ellenére, miközben az ügyész a gonosz üldözésének megszállottjává válik, az apja arra törekszik, hogy magasabb politikai pozíció, például a kormányzóság felé terelgesse őt. Ehhez azonban egyszerre kell a hatalom megszerzéséhez szükséges machiavellista erkölcsöt elsajátítania és a sárkányölő kardját is taktikusan suhogtatnia. Apját csak akkor teheti büszkévé, csak úgy nyerheti el elismerését, ha minden elé állított feladattal maradéktalanul megbirkózik és semmilyen fronton nem engedi, hogy mások fölébe kerekedjenek. A sorozat nemrég berendelt ötödik évadja tovább gazdagítja majd ezt az eddig is tudatosan épített konfliktust (amit viszont érdemes az összes többi konfliktussal, így a főszereplő ügyész feleségével, az antihőssel és az első számú tanítványa relációjában is értelmezni).

 

Kifejezetten a hatalom gyakorlására való alkalmasság kérdéséről eddig nem készült sorozat. Az HBO idén debütált Utódlás című szériája viszont már a címében is ezt a témát ígéri. A Waystar Royco nevű mamutvállalatot tulajdonló és vezető, nyolcvan körüli Logan Roy (Brian Cox), aki a nevéhez méltó módon szinte királyként uralkodik cége trónján, éppen a végrendelete rendbetételébe kezd, hogy kijelölje cégbirodalma élére a leginkább megfelelő utódot három fia és a lánya közül, amikor stroke-ot kap. Az egykor ellenállhatatlan erőt sugárzó, páratlan hatalommal bíró apa elveszíti az erejét, lassan, ágyhoz kötve lábadozik betegségéből, miközben két fia, Kendall Roy (Jeremy Strong) és Roman Roy (Kieran Culkin) kevés sikerrel próbálják a nyakukba szakadt vállalatban legalább a kontinuitás látszatát fenntartani. Logan Roy azonban az első évad végére erőre kap és újra a kezébe veszi a gyeplőt: túlságosan puhány fiait és elhidegült lányát egyaránt alkalmatlannak tartja, hogy átvegyék a cég fölötti irányítást. Az Utódlás remekül megírt párbeszédekkel, olykor szatirikus elemekkel érzékelteti a családi nehézségeket, de a megroppant egészségű, utóbb erősnek mutatkozni kénytelen, megkeményedett szívű aggastyán apa shakespeare-i figuráját is mély empátiával ábrázolja. A keményszívűség, a machiavellisztikus látásmód természetesen ebben a sorozatban is megjelenik. Csak az lehet alkalmas egy akkora cég igazgatására, mint a Waystar Royco, aki szinte érzelmekkel sem rendelkezik, mindent a vállalat érdekének vet alá, így természetesen az erkölcsöt is. Logan Roy azonban személyes kudarcaként éli meg, hogy egyik gyermeke sem olyan energikus harcos, aki minden akadályt képes leküzdeni, mint amilyen ő volt egykoron. Szemben a Milliárdok nyomábannal, ahol legfeljebb fia aktuális teljesítményét kritizálhatja az apa, de elszántságát és elkötelezettségét nem, az Utódlásban az apa folyton-folyvást a gyermekei abszolút értelemben vett alkalmatlanságáról győződik meg. Az irányítást leginkább ambicionáló fiú, Kendall Roy már az apja színe előtt való megjelenéstől is dadogni kezd, ítélőképességét a drog és az alkohol, lelki egyensúlyát pedig családi élete rendezetlensége veszélyezteti. Az apja visszatérésével szemben tervezett „pancserpuccsa”, vagyis a cég irányításának átvételét célzó manővere érthető módon kisiklik és az apa mélységes csalódással űzi el a cég közeléből is árulóját. Pedig könnyen lehet, hogy ha sikeres puccsot vitt volna véghez saját apja ellen, az apa megkönnyebbült volna, hogy végre talált egy alkalmas utódot. Marad a végtelen kiábrándulás, az utódlás lehetségességének kérdése a második évadra, amelyet jövőre várhatunk.

 

Machiavellistának kevesen születnek, inkább azzá válnak azok, akik nagy hatalomra tesznek szert és azt hosszú távon nemcsak megőrizni szeretnék, hanem át is örökíteni. Ha az öreg királyt legyőzi a fia, akkor a király nyugodtan hagyhatja maga mögött az országát? A machiavellista erkölcsi koncepció legalábbis ezt sugallja. A minőségi tévésorozatok dömpingje ma már lehetővé teszi, hogy ilyen örökzöld, ám összetett problémákról a vázlatos pszichologizáláson túl árnyaltabb, kidolgozottabb képet kaphassunk és átgondolhassunk olyan emberi problémákat is, amelyeket primér módon megtapasztalni aligha lenne lehetőségünk.

Előttem az utódom. Balra Chuck Rhoades Jr. szerepében Paul Giamatti, jobbra Chuck Rhoades Sr. szerepében Jeffrey DeMunn. Forrás: hbo.com

 

 

 

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva