SzIF Online

„szóródik folyton porlódik”

Bertha Zoltán Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című verséről

Kibontakozik egy lenyűgöző avantgarde jellegű mozaikos montázsvers és szimfonikus (polifonikus) zenei struktúrájú költemény – s az összetett nyelvi alakzatok ritmikus feszültségében a drámai küzdelemvers, a látomásos példázatvers és a végső egzisztenciális kérdéseket faggató gondolati-filozofikus poéma. (...) Szabófalva nevének jelképes értelmét nyilván nem érzékelheti egy külföldi olvasó. Különleges és tanulságos, ahogyan például a mű három angolra fordítója igyekszik megbirkózni e problémával.

 

(Szöllősi Mátyás felvétele)

 

Kányádi Sándor az egész magyar nyelvterületen, a legszélesebb olvasóközönség körében (de idegen nyelvekre fordított verseinek nagyszámú kötete révén sok más országban) is kétségtelenül az egyik legközismertebb, legnépszerűbb, kivételesen szeretett és klasszikusként megbecsült alakja volt irodalmunknak. Lírája olyan vallomásos sorsköltészetként értékelhető, amelyben a személyiség élményi, hangulati változásai elemi erővel sűrítik magukba és sugározzák át a sajátos székelyföldi, erdélyi és általában az elszakított magyar kisebbségi, sőt összmagyar nemzeti közösségi-históriai életérzések legmeghatározóbb fajtáit. Amely a kollektív lelki- és önismeret lenyűgözően gazdag tárházát felépítve ébreszt rá identitásunk alapvető érvénytartalmaira – szuverén esztétikai világképének felkavaró mélységperspektíváin keresztül. Feltárva és teremtő poézisbe foglalva mindazt, amit ez a nép megélni, megszenvedni és elviselni kényszerült megpróbáltatásai során, az utóbbi félévszázad korvalóságában. Krónikási és konfesszionális hitelesség egyesül Kányádi verseiben, midőn az egyéniség szubjektív érzelemszféráiban és morális-gondolati üzeneteiben megrendítő szuggesztivitással szólal meg a közös sorstudat – az azonosulásban megnyilatkozó képviselet, vagy a helyzetkritikai rámutatásban kifejeződő küldetés hangja.

 

Egyik fő műve, a Halottak napja Bécsben, megjelenésekor, a hetvenes években nemcsak a kritikai életben aratott osztatlan sikert, de például a debreceni egyetem tanárai és valamelyest hozzáértőnek mondható diákjai között is. A határon túli magyar irodalomról beszélni a politikai-hatalmi tiltás és tűrés határán mozgó tevékenységnek számított (egy erdélyi eredetű bonmot szerint a diktatórikus represszió célzata nyilvánvaló volt: a csonka-magyarországiak – tudatvilágukban – maradjanak továbbra is csak csonka-magyarok), s ilyen körülmények közepette a trianoni szellemi határzárakat a legerőteljesebben és a legszuggesztívebb hatással feszegető irodalomtörténész, Görömbei András még úgy tartott szinte féllegális speciális szemináriumokat, hogy azokra megfigyelő titkosrendőrök is eljártak vagy az ott történtekről más, általuk alkalmazott közvetítőkön keresztül igyekeztek tájékozódni. Hogy aztán ezek a feljelentők mit értettek meg e nagyszabású versremek jelentéstartalmainak és szimbolikus sugallatainak összetettségéből – az hadd felejtődjön el a história örök titkaként. Bár érdekes kérdés lehet, hogy vajon mennyit foghattak fel abból, amit akkoriban élesen megfigyeltünk: a Szürkület (1978) című romániai, erdélyi kiadású verseskönyvből hiányzik – mert letiltottak – tizenkét sort; ahogyan a lírai alany Mátyás királyt invokálja: „Fölséges uram kend / hogyha férkőzése / volna közelébe / kérje meg odafent // hogy vetne már véget / a nagy protokollnak / dolgaink romolnak / s bizony hogy avégett // s lenne védelmünkre / hogy ne kéne nyelvünk / féltünkben lenyelnünk / s önnön szégyenükre”. A kisebbségi magyar anyanyelvféltésre és identitáspusztító fenyegetettségre vonatkozó sorok azonban a hamarosan Magyarországon Fekete-piros versek (1979) címmel megjelent válogatott gyűjteményben már benne szerepelhettek. Hogyhogy – hát mi ez az eltérés két egy húron pendülő, „testvéri” kommunista ország cenzúrája között?! – Szakolczay Lajos így emlékezik e beszédes kiadástörténeti jelenségre: „A hetvenes évek közepén az Új Írás szerkesztőségében dolgoztam, s így segíthettem Kányádi legnagyobb versének, a Halottak napja Bécsben című poéma teljes szövegének a megjelentetésében. Tudniillik a cenzúra a költeményből kivette azt a részt (sem a Szürkület című kötetben nem jelenhetett meg, sem a bukaresti kiadású vers-hanglemezen), amelyben a költő nemzetiségi-kisebbségi politikusként Mátyáshoz, az igazságoshoz fohászkodik, hogy vessen már véget a romániai magyarság szenvedésének. Juhász Ferenc, a folyóirat főszerkesztője – nem tudni, hogy Aczél György tanácsára-e vagy csak óvatoskodásból – a kiszedett anyag megjelenését hónapról hónapra késleltette, ám végül mégiscsak napvilágot látott a szenzációs mű. (Amely a rendszerváltás után természetesen a honi kiadású könyvekben is visszanyerte eredeti formáját.)”

 

E páratlanul sokrétű lét- és világkép-összegző költemény nyelvezetében előtérbe kerülnek a modern szövegalkotó eljárások, az elementáris (a központozást elhagyó, enjambement-okat kígyóztató) szabadvers-technikák, az idő- és térfelfogás dimenziói kitágulnak, a nagy távlatú kompozíciók szövetébe intertextuális utalások, vendégszövegek, széles kulturális és történelmi jelentésmezőket bekapcsoló szövegbetétek épülnek. Kibontakozik egy lenyűgöző avantgarde jellegű mozaikos montázsvers és szimfonikus (polifonikus) zenei struktúrájú költemény – s az összetett nyelvi alakzatok ritmikus feszültségében a drámai küzdelemvers, a látomásos példázatvers és a végső egzisztenciális kérdéseket faggató gondolati-filozofikus poéma típusának dinamikus monumentuma.

 

Személyes és történelmi élménymotívumok, emlékmozzanatok, reflexiók hatalmas ívű kompozíciója és sűrű-veretes ötvözete ez a Mozart Rekviemjének zenei szerkezetével is összevethető alkotás, amely a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i vagy Szilágyi Domokos-i „hossszúvers”, „hosszú ének” egyfajta modern egyéni poétikai változataként szintén az archaikus népművészet, népköltészet és népi erkölcsi tradíció mélységeit forrasztja szervesen össze a magaskultúra, a magasművészet európai értékminőségeivel: mintegy a „bartóki modell”, „bartóki szintézis” új megvalósulásaként és példájaként. A műről önmagáról egész monográfiában értekező Murvai Olga pontos szakkifejezésével és találó terminológiájával: „vers-rekviem”, „fátumos hosszúvers” ez. Fohász, könyörgés, önmegszólító belső monológ, személytelen, „konkrétista” tárgyiasság, közösségi ima, regölés-részlet és -parafrázis, ősrituálé-reminiszcenciák (a vízen úszó koporsó – a vízre temetkezés – látomásában), mitikus és szakrális vonatkozások („mise és mese”), meditatív-kontemplatív gondolatfutamok sokféle intenzív tónusa fonódik össze ebben a hallatlanul árnyalatos – ismétlések, fokozások, kontrapunktok, intarziák stílusalakzatainak sokaságából konstruálódó – rapszódiás szöveg-együttesben, amely egyszersmind valamifajta kortárs Szózat-variációként is értelmezhető. Az „értékek elveszíthetőségének fájdalmas vádbeszédeként” (a monográfus Pécsi Györgyi szavaival). Mert, miként Vörösmartynál, a kétségek mardosta, aggodalmas létfilozófiai töprengés itt sem kerülheti ki a közösségi pusztulás riadalmát, a nemzethalál rémét. A Kárpátok karéjozta szülőhaza legkeletibb szegélyén sínylődő, elhagyatott csángóvidéktől a kivándorlás legnyugatibb célpontjáig ívelő tekintet a felőrlődést konstatálja, a megmaradás zsugorodó reménységébe a végsőkig kapaszkodva: „küküllő-angara / maros-mississippi”; „szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig”. A szelíd esdeklés égi meghallgatását vágyva („Én királyom nagy királyom / ki születtél kolozsváron / gyertyámat most érted gyújtom / szál virágom néked nyújtom // mennyben s pokolban szószóló / légy érettünk közbenjáró”), s őrizgetve a hitet „a feltámadásra / vagy valami ahhoz hasonlóra” – még ha az csupán a világegyetem egyetlen megmaradt hidrogénatomból való reprodukálásának a természettudományos-kozmológiai esélye is. Hiszen a legárvább az, akinek „még halottai sincsenek”.

 

A felemlített moldvai csángómagyar falu, Szabófalva nevének jelképes értelmét nyilván nem érzékelheti egy külföldi olvasó. Különleges és tanulságos, ahogyan például a mű három angolra fordítója igyekszik megbirkózni e problémával. Makkai Ádám (részben módosítva a helyneveken) így: „Kolozsvár-Gettysburg / Danube-Mississippi”; „we’re scattered like grains of sand in the wind / we’re still alive though turning into dust / from this mountain-hamlet to San Fransisco”. Peter Zollman szintén változtat: „küküllő-angara / maros-mississippi”; „scrumbling scattering forever / alive but scattering forever / chicago from csikszereda”. Gerard Gorman és Mária Kőrösy precízen szöveghű marad: „küküllő – angara / maros – mississippi”; „scattering continually crumbling / living though continually scrumbling / from szabófalva to san fransisco”. Első verziójában Sohár Pál ugyancsak így tesz: „küküllő-angara / maros-mississippi”; „crumbling to dust like sifting snow / that’s how we live like dusting snow / from szabofalva to san fransisco”; de később ő is inkább köznevekre cseréli a falu földrajzi tulajdonnevét: „Küküllő becomes angara / maros mississippi”; „crumbling to dust like sifting snow / that’s how we live like dusting snow / from our small villages to san fransisco / from our mountain hamlets to montevideo”.

 

E paradigmatikus költemény tehát „a nemzetiségi és diaszpóra-létforma történelmi, illetve metafizikai tapasztalataival vet számot, a haláltánc látomásaival, profetikus vízióival feldúsítva, mindvégig egyetemes érvénnyel és kozmikussá tágított horizonttal” – írja a Kányádi-lírát elemző portrékönyvében Ködöböcz Gábor. A Nagyvárad szőnyegbombázását, a második világháborús kivégzési vezényszavakat, a csángó nyomorúságot felidéző képi motívumokat és a többit „én ott a bécsi utcán szedtem össze, meg magamban találtam, az emlékezetemben, amely egy kicsi részben a nemzet emlékezete is” – vallja maga a költő is. S ez a borzongva összehullámzó valóság- és transzcendenciaélmény, a lét- és vallásbölcseleti rezonancia finomul ki a szállóigeszerű sóhajokban: „mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek”; „Uram ki vagy s ki mégse vagy / magunkra azért mégse hagyj”. A metafizikai és szemantikai bizonytalanság a kisebbségi magyarság ontológiai bizonytalanságát involválja. „Micsoda hazába küldtél élni Isten / micsoda homályba” (Advent) – halljuk Egyed Emesétől is; vagy Kovács András Ferenctől: „Isten se tudja: megvagyunk-e még” (Erdélyi töredék). Kányádinál egy másik versében: „isten csodája hogy vagyunk” (Szürke szonett). A markáns történeti-poétikai karakterjegyekkel bíró erdélyi spirituális költészetben a pusztulás eshetőségét annak ténylegességével összevillantó szentenciák rendre ódon biblikus, lamentáló zsoltáros, liturgikus-litániás hangzást nyernek. Mozgósítva a planctus, a panaszdal, a keresztény kultúrkör jellegzetes hagyományformáit és újraíródó képzettartományait. A stílusimitációs nyelvjátéknak ez a behatárolhatatlanul jelentésvibráltató ambiguitása teremti meg azután a felidézett sorsbeszéd (a konkrét beszédalanytól elvonatkoztató, kollektív, historikus és univerzális erejű) katartikusságát, s létesíti nyelvben kiteljesülő sokértelműségét és polivalenciáját; ekképpen igazolva Wolfgang Iser megállapítását is arról, hogy miközben a szövegjáték felfedezéssé válik, „maga is megváltozik”, „maga sem marad érintetlen mindattól, amit játékba hozott”.

 

Kányádi Sándor halhatatlan alkotása a magyar önismeret enciklopédikus sűrítménye. A végzetes „szétszóródás előtt” Ady sírta-keseregte népe sorsát; a szétszóródás után és közben Kányádi is eredeti és önelvű esztétikai tökéllyel szólaltatta meg a magyarság fátumát és mégis-reményét.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva