SzIF Online

„Ne biztos vízen papírhajó”

Mezei Gáborral Élő Csenge beszélgetett

Lírával kezdtem, azzal is folytattam. 2003-ban jelent meg az első publikációm a miskolci Új Holnapban, és azóta sokfelé. Ha prózát írtam, az vagy felkérésre történt, vagy valamilyen közös projekt keretében, de ezek ritka alkalmak voltak, és ez jól is van így. Na meg persze az értekező próza, a tanulmányok. A harmadik, készülő verseskötetemben vannak prózaversek, ahogy a natúr öntvényben is voltak. Egy novellista barátom szerint ez annak a jele, hogy elindultam a helyes úton, és úgyis a regény lesz a vége. De ez önmagában nem jele ilyesminek.

 

Élő Csenge: A napokban egy jóbarátommal épp arról beszélgettünk, ha tényleg minden csak Budapesten történik, legalább a vidéken működő irodalmi folyóiratok még meg tudták őrizni legitimitásukat. Azt hiszem, Miskolc irodalmi szempontból egyébként is kezd olyan lenni, mint a „még egy pécsi zenekar” jelenség, persze abszolút pozitív értelemben. Soproni létemre kicsit mindig irigykedtem a miskolciakra: Szöveggyár, Műút, a sok éve működő nagy slam közösség, meg hát Dayka Gábor, Szabó Lőrinc, Kaffka Margit… Persze ez a jelen, illetve a régmúlt. Milyen volt a 80-as, 90-es években Miskolcon felnőni? Itt hasított-e beléd, hogy költő leszel, vagy apránként alakult ki az irodalmi érdeklődésed?

 

Mezei Gábor: Ehhez jó lenne tudni, milyen volt „ugyanez” az éra pl. Celldömölkön. De ha már a pécsi szálat hoztad, itt azért van különbség. Miskolcon nem az alter tenyészett akkor, persze vannak barátaim, akik ezt máshogy látják, hanem a punk, körülöttem biztosan. Mert hát az Előnevelt csirke, a zenekarunk, része volt ennek a tenyészetnek, amit komolyan gondoltunk, bár inkább csak a fellépő-dresszek tekintetében. Nem lettünk közismertek, még városi–műfaji szinten sem, de volt közönségünk – a csúcson hagytuk abba. Amúgy tele volt változással ez az időszak, kosarazás estig a grundon, vízilabda, bükki biciklis csavargások, átolvasott nyarak. Az olvasás mindenre magyarázat volt otthon, olyan alibi, ami akár igen komoly ünnepségek látogatása alól is jóleső felmentést biztosított. Az irodalomhoz való kötődés ebből az időszakból származik, igen, és sokat alakult. Írni már az egyetemi évek alatt kezdtem el, az első kötet viszont jóval később jelent meg. Akkoriban (2012) ez többször elő is került, hogy hát ez akkor ilyen kései kezdés lett volna. Nem hiszem, hogy az, és örülök, hogy megvártam azt a könyvet (függelék.). Miskolc pedig nagyon jó helyszín volt mindehhez. És mert gyakran előkerül a kérdés: a környékünk nem volt biztonságos környék, de tapasztalataim szerint ilyesmi minden városban van. És messze nem ez volt a meghatározó, még ha kutyával (nem volt harapós) mentem is ki a nővérem elé a villamosmegállóba, ha színházból jött (de az is lehet, hogy csak a szerep vonzott kamaszként). A köd, az erdő- és a füstillat keveréke viszont annál inkább, na meg a hirtelen viharok – ezek nagyon tudnak atmoszférát teremteni, és az ilyesmi nálam sokat számít, azóta is.

 

É.Cs.: Miskolcon nőttél fel, Debrecenben voltál egyetemista, hogyan kerültél végül Budapestre, miért esett a fővárosra a választásod?

 

M.G.: Gyerekként furcsa volt – unikális meg felfoghatatlan is, hogy nem ott lakunk, ahol születtem (Gyöngyös), miközben a családtörténetünk, ahogy az a térségben és a félrég-múltban persze nem is ritka, a gyakori helyváltoztatásokról szólt. Ehhez képest (vagy pont emiatt) viszont nagy itthon a ragaszkodás a hely-alapú identitásokhoz. Én sokfelé laktam, albérleteim száma tíz fölött, külföldön is többször és viszonylag hosszabb ideig. Aztán hogy ennek milyen nyomai vannak, nem tudom. Például az, hogy van egy lakásom, de nem lakom benne. A készülő, harmadik kötetemben írok városok és tereik érzékelhetőségéről, hogy milyen jelen lenni a némaságukban, akár a történeteik nélkül. Mikor új helyen vagyok, engem ez hajt. De ugyanez a köznapi terekben is; nem elfelejteni érzékelni a megszokottat. A sok helyváltoztatás miatt viszont nagyot alakult a viszony a gyerekkori városhoz is, és nem a ragadós nosztalgia irányába. Annak pedig örülök, hogy megint meg fogok ott fordulni, mert ez mostanában nagyon nem így volt. Egyetem után (Debrecen), bár nagyon jó időszak az, nem találtam ott a helyem. És bár magánéleti kanyarok mentén fordultam a főváros (Budapest) felé, elkezdett hiányozni a meta-szint, így az ELTÉ-n kötöttem ki. Az ottani tanítást (ami most maradt abba) szerettem, a régi és az új szálak mentén pedig hamar ismerős lettem itt magamnak – de már ez is régi ügy. Volt egy dél-afrikai származású, de nem ott élő ismerősöm, aki nem értette, miért hívom akár az Európán belüli kószálásaimat is utazásoknak. Nem volt benne gőg, és persze nagyon más történet az övé, mégis érdemes kicsit innen is nézni a helyhez való, evidensnek tűnő viszonyunkat. Na de elkanyarodtam.

 

É.Cs.: Az első köteted, a Beni naplója egy mesekönyv, 2007-ből. Őszintén szólva meglepődtem, mikor rátaláltam a neten. Hogy jött az ötlet, hogy gyerekeknek írj?

 

M.G.: Elég atipikus, mármint a gyerekkönyvírás szempontjából atipikus élethelyzetben írtam, talán van ilyen. Egy grafikus barátom, Kovács Gergely keresett meg, ez volt a diplomamunkája a MOMÉ-n. Jól esett gyerekkori történetekkel szöszölni. Mármint a saját történeteimmel. Ő tervezte a könyvet, készítette a grafikát. Végül nem került piaci forgalomba.

 

É.Cs.: Próza, aztán líra, miért maradtál végül a versnél? Születnek még prózáid is?

 

M.G.: Lírával kezdtem, azzal is folytattam. 2003-ban jelent meg az első publikációm a miskolci Új Holnapban, és azóta sokfelé. Ha prózát írtam, az vagy felkérésre történt, vagy valamilyen közös projekt keretében, de ezek ritka alkalmak voltak, és ez jól is van így. Na meg persze az értekező próza, a tanulmányok. A harmadik, készülő verseskötetemben vannak prózaversek, ahogy a natúr öntvényben is voltak. Egy novellista barátom szerint ez annak a jele, hogy elindultam a helyes úton, és úgyis a regény lesz a vége. De ez önmagában nem jele ilyesminek. A prózáéhoz közelítő szövegritmust szívesen használok, gyakran, de nem tudom nagyobb terjedelmű prózaszövegben elképzelni azt a sűrítettséget, ami jelenleg a versnyelvemre jellemző.

 

É.Cs.: Több mint egy éve vettétek át Szabó Marcell-lel a FISZ líraműhely vezetését Bajtai Andrástól és Sirokai Mátyástól, akik évekig csinálták. Kértetek-e tőlük instrukciókat, menetrendet, vagy új koncepciót találtatok ki? Volt-e egyáltalán koncepció?

 

M.G.: Úgy volt, hogy találkozunk ez ügyben, de erre végül nem volt idő. De hát instrukciókról hogyan is lehetett volna szó? Maximum tapasztalatokról. A koncepciónk pedig annyi volt, hogy közvetlen visszajelzéseket adunk a hozott versekre, ami – ahogy látom, a résztvevők számára is – izgalmas helyzet, és azt remélem, hasznosítható is. Valahogy úgy odafordulni a szövegekhez, hogy az esetleges kritikáinkban ne az úgynevezett irodalmi ízlésünk tükröződjön. Szóval azt fontosnak tartom, hogy többféle poétika legyen jelen, ami persze így nagyobb meló, de nagyobb kihívás is. Belülről kérdezni meg, hogy egy számomra kevésbé belakható szövegvilág egyébként hogyan és mennyire működik.

 

É.Cs.: Alakult-e egy kemény mag a műhelyen, vagy egy-két ember kivételével folyamatosan változnak a résztvevők? Terveztek esetleg műhelyes felolvasást, publikálást?

 

M.G.: Vannak régóta visszajárók, aminek egyrészt nagyon örülök, másrészt jó is követni a változásaikat. Újak is mindig vannak, csatlakozni bármikor lehet. Nem hinném, hogy a csoporttá gyúródás itt a lényeg. Az első félév anyagából megjelent egy válogatás, itt a SzIF Online-on [http://www.szifonline.hu/?rovat=20], és igen, szeretnénk felolvasást is, valamelyik következő etapban. Fontos megtapasztalni és megszokni a nyilvánosság terepét, ami persze már a műhelyeken is megtörténik. És ezzel együtt az egymástól elhangzó kritikákat is meg lehet itt tanulni kezelni, valahol a teljes elutasítás, és a tökéletes elfogadás között keresgélve a lehetséges reakciók skáláján. Valahogy nem közvetlenül fogadva, hanem olvasói reakcióként. 

É.Cs.: Néhány napja tették nyilvánossá, hogy te vagy az új szerkesztője a Műút szépirodalmi rovatának. Hogy fogadtad a felkérést, mik voltak az előzményei, és mi tartozik pontosan a hatásköröd alá?

 

M.G.: Nagyon örülök a felkérésnek, és azon leszek, hogy hasonló amplitúdóval folytatódjon a Műút története, mert hát igen jó helyre juttatták el a lapot volt és jelenlegi szerkesztői. Én a szépirodalmi rovatért és a portálon megjelenő versért és prózáért felelek. Sok küldemény érkezik, ami szintén öröm, talán sikerült mostanra felvennem a tempót. Szeretném tartani magamat ahhoz az elhatározásomhoz, hogy minden levélre válaszolok, és meg is indoklom, amennyire ez lehetséges, a döntéseimet. (Persze az ellenkezőjével szerzőként én is találkoztam – éppen ez az a tapasztalat, ami miatt ezt fontosnak tartom.) Azokkal a szerzőkkel pedig mindenképpen szeretnék dialógust kialakítani, akiknek az első szövegeik talán még nem közölhetők, de látszik, hogy van esély a későbbiekben a megjelenésre. Persze egy ilyen folyamat messze nem csak az észrevételeimen múlik, de talán segítség lehet.

 

É.Cs.: A szerkesztés számodra nem újdonság, évekig dolgoztál a Prae-nél mint a tanulmányrovat szerkesztője, de ha jól tudom, szépirodalmi rovatot még nem vittél. Szöveggondozással viszont a műhelyeken és a Független Mentorhálózatban is foglalkoztál. Mennyiben jelent neked ez új kihívást?

 

M.G.: Amíg az egyetemen dolgoztam, a tanulmányrovat-szerkesztés mint feladat illeszkedett a mindennapokba, és nagyon más jellegű munka volt, mint most a szépirodalmi rovatnál; tematikus lapszámok koncepciónak kialakítása, szöveggondozás, kontrollfordítás, kapcsolattartás a külföldi szerzőkkel. Viszont a szépirodalmi fordítások kontrollálását is jórészt én végeztem (angol–német), így ebben van tapasztalatom. A Független Mentorhálózat keretein belül kisebb-nagyobb intenzitással zajlik a munka, és az ELTÉ-s kurzusokat is meg lehet itt említeni, mert egyebek mellett a műfordítás programot is én vezettem, amihez gyakorlati alkalmak is tartoztak. És ami az irodalomról alkotott fogalmamat, a nyelvszemléletemet illeti, a kutatást is – ez is használatban van, mikor szerkesztőként dolgozom.

 

É.Cs.: Milyen szempontok alapján választod ki a publikálásra alkalmas szövegeket? „Retteghetnek” a megjelenni kívánók, vagy könnyen „bevehető a vár”?

 

M.G.: Nem gondolom, hogy léteznek egyáltalán ilyenek. A versnél, de persze a prózánál sem áll kézre olyan szempontrendszer, ami alapján a válogatás történhetne – ettől izgalmas a terep, és ez az, ami miatt egyáltalán az új megjelenésére lehetőség van. Egy szerkesztőnek, én legalábbis így látom a szerepem, nem az a dolga, hogy hozzájáruljon egy már készen álló irodalmi állapot, poétika megőrzéséhez, hanem hogy észrevegye azokat a folyamatokat, amelyek révén az irodalmi szöveg olyan dolgokra is rámutat, amelyekről korábban fogalmunk sem volt. A kortárs irodalmi közbeszédben ez a szemlélet mondhatni minimum alulreprezentált, ezért is tartom fontosnak, hogy ennek markáns helye legyen – persze más, jól működő fórumok mellett – a Műút szépirodalmi rovata. Szóval nincsenek szempontok, inkább nyelvszemlélet van, meg irodalomfogalom, amit ilyenkor a szerkesztő használatba vesz. Nekem olvasóként, de szerzőként is fontos, hogy az irodalmi szöveg ne pusztán szócső legyen, csatorna üzenettel (biztos vízen papírhajó), hanem olyan művészeti tárgy, tárgyszerűségében jelen lévő vers- és prózatest, ami nem leírása valaminek, hanem amiben végbe megy, megtörténik ez a valami – és ez történjen meg, ami a szerzőt illeti, generációtól, hovatartozástól és egyebektől függetlenül. És hát nemigen lehetne ezen az egész folyamaton kívül tartani azt, ami engem olvasóként mindig is mozgatott. Az éhséget az irodalmi szövegre, a verséhséget, meg a prózaéhséget. Éppen ezért pedig nem gondolom azt sem, hogy bárki (akár szerző, akár olvasó, akár szerkesztő) számára az lenne a cél, hogy könnyen, ahogy mondod, „bevehető” legyen a rovat. Mondom ezt úgy, hogy saját kezdőpontom környékén nagyon sértődős fiatal költő voltam, egy-egy (kell, hogy legyen ilyen) elutasító szerkesztői levél után (persze ezekből is sokféle volt, sajnos a felháborítótól a bátorítóig) messze elkerültem az adott orgánumot, évekig. Szóval ezt sem szabad elfelejtenem akkor, mikor az esetlegesen felmerülő kritikai megjegyzéseimet megírom. És ami még fontosabb, hogy észrevegyem azt a szöveget, ami magában hordozza a fentiek lehetőségét, és ezeken a kritikai javaslatokon – akár több körön – keresztül, vagy akár ezekkel szembemenve, eljuthasson a szerzője a megjelenésig.

 

É.Cs.: Arra a versre lennék kíváncsi, ami a legjobban megdöbbentett az elmúlt években, akár pozitív, akár negatív értelemben.

 

M.G.: Borbély Szilárd, A tízezer. Ezt a döbbenetet viszont nem lehet elhelyezni a pozitív–negatív skálán (sem).

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva