SzIF Online

A gyermekirodalom alapzatépítésének első pillére

Seres Rebeka tudósítása a „… kézifékes fordulást is tud” című tanulmánykötet bemutatójáról

Az általuk magas színvonalúnak tartott irodalmi alkotások többnyire azok, amelyeket még ma is olvastatnak a diákokkal általános iskolában. Jól van ez így? Olyan művekkel megismertetni a gyerekeket, amiket nem éreznek magukhoz közel sem időben, sem világlátásban, csak ahhoz vezet, hogy elveszi a kedvüket az olvasástól és egy kötelező, erőltetett cselekvésnek fogják tekinteni a folyamatot. Ehelyett inkább olyan szövegeket kellene előtérbe helyezni az oktatásban, amik ma születtek és a mostani fiataloknak szólnak, amik reflektálnak felgyorsult világunkra és olyan szituációkat és eszközöket jelenítenek meg, amiket ők is jól ismernek és használnak.

 

 

November 15-én került megrendezésre a Kelet Kávézó stúdiójában a „…kézifékes fordulást is tud” tanulmánykötet-bemutatója, ami a kortárs magyar gyermek- és ifjúsági irodalommal foglalkozó értekezéseket ad közre. A könyv a 2016-os nagy érdeklődés mellett megtartott, a Károli Gáspár Református Egyetem posztgraduális gyerekirodalomi képzése és a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) támogatásával lezajlott konferencia anyagát rögzíti írott formában. A szerkesztőkkel, Hansági Ágnessel, Szekeres Nikolettával, Hermann Zoltánnal és Mészáros Mártonnal Molnár Gábor Tamás beszélgetett a kötetről és a mai gyermekirodalom és az olvasásra nevelés helyzetéről.

 

A kötetet először Molnár Gábor Tamás értelmezésében ismerhettük meg, bevezetőjében kitekintett a 2017-ben megjelent Mesebeszéd című kézikönyvre, mely a kötet előzményének is interpretálható: útmutatást kínál a kortárs gyermekirodalom értelmezéséhez ezáltal sok átfedést mutat az újonnan megjelenő „…kézifékes fordulást is tud” kötettel. A gyerekkönyvek manapság nagy népszerűségnek örvendenek Magyarországon, ám az ezekről szóló kritikák még új műfajt képviselnek hazánkban. Hiába színvonalasak a gyermekeknek szóló kiadványok, felmerül a kérdés, hogy mégis melyik lesz közülük maradandó? Ennek körüljárásában segíthetnek a róluk szóló tanulmányok, melyeket egy csokorba gyűjt a „…kézifékes fordulást is tud” kötet. A könyv sokféle kritikai megközelítéssel nyúl a szövegekhez, nem csak poétikai és narratológiai szempontból elemzi őket, hanem kitekint külső körülményekre is, például a mai oktatás helyzetére, vagy a fiatalok körében népszerű kulturális termékekre.

 

Molnár Gábor Tamás a kötet koncepciójával kapcsolatban kiemelte, hogy a tanulmányok egyfajta miniblokkokban követik egymást, amik között érzékelhetők a határok, ám korántsem olyan markánsak, mint azt gondolnánk. A témák látszólag különbözőek, mégis szoros összefüggés van közöttük, kapcsolódásaik egyik eszköze a kereszthivatkozás: például Mészáros Márton tanulmányában, amelyet egy Lapis Józsefre történő hivatkozással zár, s a soron következő tanulmány nem másé, mint Lapis Józsefé. Ehhez hasonló apróságok kötik össze az értekezéseket s szövik hálóba őket a kötetben. A miniblokkokat témájuk szerint lehet besorolni, az első három tanulmány a gyerekkönyvek illusztrálással foglalkozik, a következő három a mesehagyománnyal, majd a kortárs ifjúsági próza kerül terítékre, végül pedig a gyermekversek. A felosztás is jól érzékelteti, hogy a kötet szerzői igyekeztek a mesék minden aspektusát érinteni s minden megjelenési módjáról szót ejteni.

 

„A gyermekirodalom az olvasásra nevelés, a társadalmi szocializáció eszköze” – hangsúlyozta Molnár Gábor Tamás összefoglalójában, s rátért arra a kérdésre, hogy milyen irodalmi műveket lenne érdemes beemelni az oktatásba. Reflektált arra a nézetre, miszerint az iskolában csakis a legmagasabb irodalmi műveket szabad tanítani (ennek az iránynak az egyik illusztris képviselője Szegedy-Maszák Mihály volt). Az általuk magas színvonalúnak tartott irodalmi alkotások többnyire azok, amelyeket még ma is olvastatnak a diákokkal általános iskolában. Jól van ez így? Olyan művekkel megismertetni a gyerekeket, amiket nem éreznek magukhoz közel sem időben, sem világlátásban, csak ahhoz vezet, hogy elveszi a kedvüket az olvasástól és egy kötelező, erőltetett cselekvésnek fogják tekinteni a folyamatot. Ehelyett inkább olyan szövegeket kellene előtérbe helyezni az oktatásban, amik ma születtek és a mostani fiataloknak szólnak, amik reflektálnak felgyorsult világunkra és olyan szituációkat és eszközöket jelenítenek meg, amiket ők is jól ismernek és használnak. Manapság kezd utat törni magának ez a szemlélet, a pedagógusok egyre modernebb szövegeket visznek be a tanórákra, amiket a gyerekek élvezettel olvasnak, hiszen a saját világuk irodalmával lehet a leginkább megfogni őket, nem pedig egy letűnt kor eszményeivel.

 

Ezt követően Molnár Gábor Tamás rátért az egyes tanulmányokra és mindegyikről adott egy-egy rövid és lényegre törő összefoglalót, kiemelve belőlük a legfontosabb gondolatokat. A kötet nyitótanulmánya Révész Emese nevéhez fűződik, aki a magyar gyermekvers illusztrációkat vizsgálta meg, ezt követően pedig Paulovkin Boglárka a nagy sikerű Gufó-sorozat képi világáról szóló írását olvashatjuk. Félig kilépve az illusztrációk csodás világából és féllábbal belépve a gyermekkönyvek univerzumába Hansági Ágnes Elekes Dóra: Dettikéről és más istenekről, továbbá Kollár Árpád: A Völgy, írta Tárkony című könyvét elemezte mind a szöveg, mind az illusztrációk szempontjából. Elekes Dóra meseregénye kapcsán kiemelte, hogy azért is értékes ez a szöveg, mert a szórakoztatás mellett észrevétlenül megtanítja a gyerekeket irodalmi szövegeket olvasni. Gulyás Judit és Nagy Gabriella Ágnes a népmeséket vették kutatásuk tárgyául, előbbi a romákról szóló népmesékről írt, utóbbi pedig Tóth Krisztina A lány, aki nem beszélt című írását vizsgálta meg a benne tovább vitt népmesei hagyományok alapján. Hermann Zoltán a Drámai meséket járta körül a bennük megjelenített retorikai és performatív eszközök szempontjából, Sándor Enikő Borbáth Péter Sündör és Niru meséjének titkát derítette fel a fantasy irodalomra jellemző aspektusok nyomán, Herédi Károly pedig a vajdasági irodalom jelenségeit helyezte előtérbe s kitért a bennük megjelenő tabutémákra is. Ez a jelenség a soron következő Szekeres Nikoletta által írt tanulmányban is visszaköszön, melynek tárgya a JELEN! című ifjúsági novellaantológia. A szerző ennek kapcsán megjegyezte, hogy a kortárs gyermekirodalom egyre kevésbé rendelődik alá a tabuknak s nagyfokú önállósodás figyelhető meg bennük. Pompor Zoltán a biblikus motívumok és ifjúsági útkeresés állomásait járta végig Laboda Kornél: mátéPONTindul című regényében, míg Lovász Andrea Mészöly Ágnes A Darwin-játszma című könyvével foglalkozó értekezésében egy kamaszlány jó és rossz közötti ingadozását követte nyomon naplója és visszaemlékezései kapcsán. A versekkel foglalkozó blokkot Mészáros Márton Kovács András Ferenc Hajnali csillag peremén versét középpontba helyező tanulmánya indítja, melyben a szerző kiemeli, hogy ha a gyerekek először igényes, jól megkomponált szövegekkel találkoznak – mint amilyenek KAF versei –, akkor később sokkal érzékenyebbek és fogékonyabbak lesznek a lírai alkotásokra és a líraelméletre is. Lapis József Kiss Ottó gyerekhangra írt verseit veszi górcső alá, a könyv zárótanulmányában pedig Sebesi Viktória az apaszerep megjelenését elemzi Kollár Árpád különböző lírai alkotásaiban.

 

A bemutatást követő beszélgetés egyik fő kérdésköre a már korábban is említett kötelező olvasmányok helyzete volt, mellyel kapcsolatban mind a három szerkesztő amellett foglalt állást, hogy érdemes lenne bevinni a kortárs irodalmat az oktatásba. Milyen pozitív hozadéka lehetne ennek? Szekeres Nikoletta válaszában azt a különbségtételt tette meg, hogy ezek nem kötelező, hanem közösolvasmányok a gyerekek számára, ezáltal nem viselik magukon a kötelezettség nyomasztó jellegét és közösségteremtő erővel is bírnak. Hermann Zoltán is kiemelte, hogy elősegítik a nyelvi, közösségi, társadalmi és irodalomesztétikai akkulturációt a fiatalok körében. „Ez eddig hiányzott az iskolából, most pótoljuk” – fűzte hozzá Mészáros Márton, majd egy frappáns metaforával érzékeltette ennek a szükségességét. Az irodalmi kompetenciát egy házként képzelte el, melynek a kötelező olvasmányok alkotják a tetejét, az alapzatát pedig a kortárs irodalom, ám mivel ez hiányzik a mai oktatásból, a ház eléggé instabil. Ha sikerülne létrehozni ezt az erős alapot, amire jól lehetne tovább építkezni a kanonizált művekkel, több gyerek szeretné meg az olvasást és felnőtt korában is szívesen venne a kezébe könyveket, így nem csak a magyar lakosság 10%-a olvasna rendszeresen.

 

A beszélgetés további menetében szóba kerültek a népmesék is, hogy mennyire érdemes ezeket olvastatni a fiatalokkal? Hansági Ágnes észrevétele szerint a gyerekek nehezen olvassák ezeket a szövegeket, sok bennük a számukra idegen szó, amelyek értelmezési nehézségeket eredményeznek és ezáltal a gyerekeket nem kötik le kellőképpen. Molnár Gábor Tamás is emellett érvelt, hozzászólásában arra helyezte a hangsúlyt, hogy ezekben a klasszikus mesékben az évszázadokon át belénk nevelt archetípusok jelennek meg, amik mára már elavultak, és olyan sztereotípiákat táplálnak, amiket igyekszünk kiűzni az emberekből, mint például a női gyengeséget a tehetetlen királylánnyal, aki csak várja, hogy megmentse őt a szőke herceg.

 

A gyerekkönyvek sikerének másik alappillérét a nyelvezete alkotja. Manapság egyre több olyan könyv kerül ki a piacra, mely igyekszik rekonstruálni a tinédzserek nyelvhasználatát és olyan szlenges kifejezéseket használni, amelyek a felnőtt szerző szerint a fiatalok körében közkedveltek, ám ezáltal legtöbbször csak komikus hatást érnek el. Hermann Zoltán megállapítása szerint nem lehet és nem is érdemes leírni az ifjúsági szlenget, hiszen olyan gyorsan változik, hogy mire megjelenik a könyv, szinte már elavultnak számít. Mészáros Márton hozzászólásában pedig a szerző problematikáját emelte ki, miszerint felnőttként csupán elképzeli az író, hogy milyen szavakat használnak a fiatalok, ami nagy valószínűséggel nem fedi a valóságot. Ezt a gondolatot Hermann Zoltán egy anekdotisztikus történettel támasztotta alá, mely szerint egy nemrég felröppent hír arról tudósít, hogy egy svéd kislány egy ősi, mágikus kardot talált egy tóban – ami kísértetiesen hasonlít Arthur király excaliburjához –, s ezzel a felfedezéssel ő vált Svédország törvényes királynőjévé. Ám amikor felajánlották a kislánynak a trónt, ő csak azt felelte, hogy helyette inkább állatorvos szeretne lenni. Később kiderült, hogy a frappáns válasz valójában nem is a kislánytól származott, hanem a szüleitől, akik az ő nevében nyilatkoztak és úgy gondolták, hogy egy gyerek szájából egy ilyen kérdésre csak is effajta válasz hangozhat el – holott ez nagy valószínűséggel nem igaz. A történet csupán fikció, mégis jól érzékelteti, milyen kép él a szülőkben a gyermekekről és hogy bármennyire is akarjuk, felnőtt fejjel nem tudjuk megérteni gondolkodásmódjukat. Egy nap talán valóban megtalálja egy svéd kislány azt a mágikus kardot és a királyi trón helyett inkább arra fordítja a varázserejét, hogy méltó helyére illessze a gyerekirodalmat mind a köztudatban, mind az oktatásban. E hosszú folyamat egyik fontos mérföldköve a „…kézifékes fordulást is tud” tanulmánykötet, mert új megvilágításba helyezi a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalmat.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva