SzIF Online

Paradoxonok, párhuzamosok, történetek

Schein Gábor: Svéd, Kalligram, Budapest, 2015.

Személyes emlékezet és történelem egymásba szálazódását, hagyomány és identitás összefüggéseit Schein Gábor prózai művei újra és újra fölvetik. A legtöbbször kisregénnyi terjedelmű szövegek szinte lírai sűrűséggel és bonyolult szerkezettel bírnak. A tematika (mint a zsidólét, az identitás átadhatósága, a huszadik század traumái) mellett a poétikai jegyek (mint a szövegek egymásba dobozolása, a kiterjedt motívumrendszer) miatt is fontos előképnek tekinthető Nádas Péter Egy családregény vége című műve.

Bihary Gábor 1989-ben született Vásárosnaményban. Kritikus, a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének PhD-hallgatója, a Szkholion folyóirat szerkesztője.

 

Schein kisregényeinek szintén közös nevezője a különleges narrátori pozíció – elég, ha a Lázár! című aparegény egyes szám első és harmadik személyű megszólalást váltogató technikájára, vagy az Egy angyal önéletrajzai elbeszélőjének, az angyalnak megkettőződésére és a szöveg polifonikus szerveződésére gondolunk. Ha szeretnénk kijelölni Schein Gábor legutóbbi regényének helyét az életműben, akkor az imént felületesen vázolt irányok organikus folytatójaként láthatjuk, hiszen a korábbi művek által felvetett kérdések tömegvonzása a Svéd mozgását is determinálja. Ezeket a kérdéseket úgy összegezhetnénk, mint hogy mi a viszonyunk a történelemhez; hogyan jön létre az identitás; mit kezdjünk az örökségünkkel, a hagyományunkkal? A sokféle értelmezési utat megengedő regény rétegeinek feltérképezése több lépcsőben valósul meg, amit pusztán a követhetőség indokol, a regény természetesen nem tesz ilyen markáns elválasztásokat.

 

 A cselekmény látszólag uralja a szöveghez intézett kérdéseink javát, mivel rögtön egy nyomozásba csöppenünk, ahogyan arra Szegő János is kitér,[1] már a kezdőmondat beránt minket az események sűrűjébe: „Grönewald úr tíz nappal a halála előtt üzenetet küldött Budapestre Bíró doktornőnek, hogy haladéktalanul szálljon repülőre, és anélkül, hogy utazása céljáról bárkit értesítene, azonnal keresse föl.” (7.) A detektívtörténet műfaji kódjai szerinti olvasat tehát az első felkínált út számunkra. Mivel a zsáner fő tulajdonságaként a rejtélyt és annak megfejtését, vagyis a jelek összegyűjtését és azok adekvát értelmezését tekinthetjük, ezért célszerű szüzsészerűen összefoglalni a nyomozás körülményeit. Miután a svéd diplomatának, Grönewald úrnak és feleségének, Teresának nem születik saját gyermekük, úgy döntenek, hogy az 1956-os forradalom után ausztriai menekülttáborba került magyar kisfiút, Ervint veszik magukhoz, akit sajátjukként nevelnek fel, az adoptálás történetébe később sem avatják be. Teresa halála után az idős Grönewald úr fia valódi szüleinek felkutatásába fog, emiatt Magyarországra érkezik, a 2006 őszén lezajlott tiltakozások idején. Rövidesen felveszi a kapcsolatot Bíró doktornővel, aki az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben dolgozik, a szálak felgöngyölítéséből ugyanis kiderül, hogy Ervin anyja (Stiller Anna) az 1956-os forradalom után többször került az intézetbe, haláláig, a hatvanas évek végéig, rendszeresen kezelésre szorult. Bíró doktornő alakján keresztül „belülről” figyelhetjük a Lipót bezárása körüli eseményeket és ezek következményeit. Két idősíkot tár elénk tehát a szöveg: egy (majdnem) kortárs közeget, amelyben politikai-társadalmi események válnak fontossá;[2] a másik réteg a Kádár-rendszer első évtizedei, a konszolidáció időszaka. Mindkét korhoz jellemzően egyfajta megértési, értelmezési attitűddel közelít a regény, ez pedig a Svéd legfőbb tétje, vagyis az, hogyan ért(elmez)hetjük a múltunkat és a jelenünket, egyáltalán lehetséges-e?

 

A detektívtörténet kódja viszonylag könnyen akceptálható és applikálható a regény utolsó harmadáig, legkésőbb az utolsó előtti fejezettől viszont egyértelművé válik, hogy a megkezdett történetek és a nyomozás nem vezetnek nyugvópontra, az előttünk feltornyosult kérdésekre már csak a regény terjedelme miatt sem kaphatunk válaszokat. Bíró doktornő kihozza Stiller Anna kórrajzát a megszüntetett Lipótból, megmenti az enyészettől és a felejtéstől, és a regény végén átnyújtja a Grönewald úr által összegyűjtött többi dokumentummal együtt Ervinnek. A férfi tehát megkapja az új, valójában az eredeti identitását, a származásának történetét, de nem tudjuk meg, hogyan dönt, elfogadja vagy elutasítja-e az örökséget. A regény struktúrája ezért inkább a detektívtörténettel összefüggésbe hozható elvárások dekonstrukciójaként értendő, ezt igazolja, hogy az utolsó fejezetben műfajklisék ironikus-parodisztikus megidézésével találkozunk. Leginkább a romantikus filmekben és könyvekben előforduló boldog egymásra találás és az idilli lezárás közhelyeivel játszik el a szöveg. Találkáik során Bíró és Ervin közelebb kerülnek egymáshoz, a férfi a Casablanca című film képkockáit idézi fel: „Aztán arra gondolt, hogy egy filmben pontosan ez lenne a következő jelenet. Megfogná a nő kezét, ő fölemelné a tekintetét, a kamera az arcukra közelítene, premier plán hosszan kitartva, és egyszerre felismerve a sors nekik készített tervét, engedelmeskedve a kikerülhetetlennek, megcsókolnák egymást. A zene kiszélesedne és felerősödne.” (202.) Ám a regény nem lépi át ezt a műfaji határt, Ervin hazamegy Stockholmba, azaz a romantikus regény nem harmonizál az olvasási élménnyel.

 

A szöveg önértelmező alakzatok sorával szembesíti befogadóját, ezek közül kettőt emelnék ki. A regényhez Szőcs Petra készített fekete-fehér fotókat, viszont szöveg és kép regénybeli viszonyáról nem kapunk egyértelmű útmutatásokat. Az Ervin irataival teli fémdobozkában vannak ugyan fényképek, de a szöveg később nem beszél a képekről, csupán feltételezhetjük, hogy Bíró doktornő nézegeti azokat. Nem az aktuálisan olvasott szakasz vizuális reprezentációjaként vesznek részt a szemiózisban, mint a történelem, identitás és megértés triangulumjaként körvonalazható Sebald könyveiben, amelyekhez mindenképpen köthető a Svéd; de érezhetően szándékolt a képek elhelyezése, mindig illeszkednek a szövegrész kontextusaihoz. Néhány fotó ismétlődik, mint a fehér háttér előtt három sötét, függőleges csíkot ábrázoló kép. A vonalakban a három főalak, Grönewald, Ervin és Anna életének párhuzamos jellegét láthatjuk, akik ha nem is a „végtelenben”, de Bíró doktornő értelmezői fókuszában mégis találkoznak. Ám utalhat például arra a mappára, amely tartalmazza Ervin valódi múltjának fellelt forrásait, hiszen a fotó a regény elején és végén szerepel: mikor Grönewald úr Bírónak adja, és amikor ő továbbadja Ervinnek. A mappa üres tulajdonos- és címsorai a korábban már említett választási lehetőséget tárják elénk képi eszközökkel, az Ervin Grönewald és a Stiller Ervin név egyaránt a papírtömb elejére kerülhet, ez is a befejezés nyitottságát nyomatékosítja.

 

A másik alakzat a szöveg múltértelmezésére nyújt példát. A lakásukban lévő nagy tölgyfa asztalt Grönewald úrék hozományként kapták meg, Teresa apja a német birodalmi vámhivatalnál, a Finanzamtnál dolgozott, amely a náci időszak alatt zsidóktól is lefoglalt, voltaképpen eltulajdonított értéktárgyakat. Így került hozzájuk az ebédlőasztal, a története pedig felforgatta Ervin emlékeihez való viszonyát, kiskorában ugyanis gyakran bújt el a bútor alatt, a térképet nézegetve utazásról álmodozott. Ervin nem tudja leküzdeni a történelmi tény és a saját emlékei keltette érzések közötti távolságot, vagyis képtelen elfogadni a személyes életút és a történelem izodimenzionális természetét, azt, hogy életünk azonos síkon, azonos téridőben egzisztál a „nagy eseményekkel”. A jelenségben egyúttal a „nagy események” létezésével szembeni szkepticizmust is tetten érhetjük, hiszen azok nem különülnek el a személyes sorstól, hanem nagy felületeken érintkeznek egymással. Ervinhez hasonlóan Grönewald úr is dühöt érzett a történtek miatt, azonban úgy döntött, hogy megtartja az asztalt. Az ő meglátása szerint a múlthoz való viszony adekvát módja a megismerésé, a szembenézésé, majd a múlt vállalása és az emlékezetbe, vagyis történetbe illesztése. A jelek értelmezésében már-már zavaróan pontos és néhol didaktikussá váló Bíró doktornőnek is feltűnik az óriási asztal, amikor az elbeszélés elején Stockholmba utazik a diplomata hívására. Így beszél róla: „És szem is kell hozzá. Olyan nézés, amely elhelyezi a múltban és a személyesben. Máskülönben ürességével és hasztalanságával növekedni kezd, olyan lesz, mint egy kitátott száj, mint egy ásítás, amely elnyel mindent. […] A hatalmas tölgyfa asztal afféle emlékmű gyanánt állt az ablak előtt.” (17–18.)

 

Bíró a regénybe kódolt Olvasó, amit nem csak az támaszt alá, hogy ő olvassa Anna kórrajzát, hanem az is, hogy jel(entés)kereső attitűdje folyamatosan működik. Stiller Anna orvosi kórlapjának értelmezésével Grönewald úr bízza meg, hiszen nyelvi és szakmai kondíciói alapján az elbeszélésben egyedül a pszichiáter alkalmas a vallomás értékelésére. Bíró kommentárjai nekünk, olvasóknak is feldolgozzák a zavaros, szinte érthetetlen szöveget, amelyben álmok és utalások bonyolult szövevénnyé gabalyodnak össze. A regény harmadik fejezetében a kórlapot és annak orvosi diagnózisát, azaz az olvasatát vehetjük kézbe. Anna jegyzete a történelem személyes lencséken keresztüli megismerésére szolgál kitűnő példával.

 

 

A történet a Kádár-rendszer őrületére, a diktatúra abszurditására világít rá. Paradox, hogy a legabszurdabb szakasz egyszersmind a regény egyetlen nem kitalált eleme – legalábbis Schein Gábor így nyilatkozott róla[3] –, a köréje épült fikció a vallomás megértésére törekszik. Azonban e háttértudás nem nélkülözhetetlen, mert ismert előttünk a korszak ideológiája, a megfélemlítő eszközök alkalmazása, egymás feljelentése, az ellenségkép kreálása. A diktatúrákban az abszurd hétköznapivá válik. A könyv mindenképpen bátor vállalása, hogy Stiller Anna alakjában nem a kommunizmus ellen küzdőt, hanem pártolóját, a kurzus kiszolgálására törekvő karaktert állít elénk, akinek tragédiáját a gyanakvás és a megfigyelés túlságosan erős interiorizálása okozza, voltaképpen „túl jó” állampolgár akar lenni, hiszen önmagában is ellenséget lát, ezért hasonlik meg. A vallomásban említett Gép átveszi az irányítást Anna tudata és emlékei felett is, amely egyszerre tekinthető a besúgók lehallgató-készülékeinek, a kommunista terror gépezetének, és a megbomlott elme fantazmagóriájának is. Bíró doktornő szerint „[…] a hasonló tévképzetekben szenvedők mindig saját koruk legmagasabb technológiai színvonalát, vagy azon is felülálló képességeket tulajdonítanak az őket irányító hatalomnak. Stiller Anna Gépét, amely a szemközti ház egyik lakásába volt telepítve, afféle korai, önálló intelligenciával rendelkező komputerként érdemes elképzelnünk, amely a személyes akaratát megkerülve képes volt közvetlen kapcsolatba lépni az agyával, a szervezetével.” (82.) Fontos azonban, hogy nem kapunk mindenről információt, például Anna ’56-os szerepét lakonikus köd lepi be.

 

A fragmentum jelleg a Svéd teljes korpuszán nyomon követhető, a hézagok hagyását poétikai jegynek vélhetjük, ami így jelentéskonstituáló szereppel bír. Az interpretáció a regény alapvető módusza, hiszen újra és újra megkísérli beszédbe vonni a múltat, de folyamatosan falakba ütközik, mert a múlt mindig ellenáll a logikának, az egészelvűségnek, annak a kívánalomnak, hogy róla megnyugtatóan pontos látlelet kapjunk. A múltról ugyanis csak szövegek állnak rendelkezésünkre, illetve az interpretációjuk, a faktuális események helyett elbeszélésekhez férünk hozzá, ezt tételszerűen is többször mantrázza a regény. A Svéd múltról alkotott koncepciója teoretikusan egybevág a Hayden White-i szkeptikus, narratológiai történelemfelfogással. Ráadásul ezek a szövegek sem „egészek”, „lekerekítettek”, ahogyan azt a vallomás is bizonyítja, és ezt tükrözi egyébként a regény is, mely egymás mellé helyezett különböző textusokból (a kórrajz mellett Ervin levele, amiről még lesz szó) és történetekből épül fel.

 

A megismeréssel szembeni kételyek egyik bizonyítéka, hogy az elbeszélés permanens módon eliminálja a valós és fiktív közötti határt, pontosabban mindent a fikcionalitás hatálya alá helyez. Anna vallomása elé például saját valóságtartalmára vonatkozó elbizonytalanító effektusokat léptet a szöveg, Bíró szerint olyan, „[…] mintha diktálásra született volna.” (86.) Vagyis abban sem lehetünk biztosak, hogy Anna gondolatait olvassuk. Paradox módon az egyetlen „valós” passzust annyira körbe ölelik a fikció bástyái, hogy foglyul ejtik, megszűntetik a forrásértékét. Emellett Bíró doktornő más történeteket hallott a Kádár-rendszerről, apját ellehetetlenítették, börtönbe zárták, továbbtanulását akadályozták. Ez pedig nem kis dilemmát okoz neki. „Hogyan fogadjunk el bensőleg értelmesnek és igaznak egy álláspontot, ha az elfogadása felszámolja, akár csak egy órára, vagy egy napra is, annak a történetnek az egyedüli igazságát, amelyben felnőttünk, és amelyhez minden más történet igazságát viszonyítottuk? Ugyanakkor hogyan vonhatta volna meg Bíró doktornő együttérzését Ervin anyjától, aki legalább annyira vesztese volt a történelemnek, mint az apja?” (90.)

 

A hatalom és felügyelő intézetek – mint a pszichiátriai klinikák – összefonódottságáról írott gondolatok (őrület, nyilvánosság, politika, normalitás és deviancia fogalmai) egyúttal a jelent, a Lipót helyzetét is értelmezik. Bíró doktornő önreflexíven olvas, tisztában van azzal, hogy „[…] Stiller Anna személyén keresztül ő is elfogadhatónak vagy elfogadhatatlannak minősít politikai tartalmakat, és ezáltal betegnek vagy egészségesnek tekint egy embert.” (91.) A fejezet végén lévő gondolatai azonban ismét kissé didaktikusak, sémává egyszerűsítettek: „Nem érdekelnek a betegeim. Különben is, miért olyan fontos normálisnak lenni? A normalitás őrjítő kényszer. Jó helyen vannak odakint az utcán. Remélem, sokan fognak tanulni tőlük.” (106.) Normalitás és őrület hierarchiájának megfordítása – illetve annak belátása, hogy a normalitást is önkényesen meghúzott határok hozzák létre, és semmilyen metafizikai alap nincs mögötte, amely legitimálná a hozzá való ragaszkodást –, elkoptatott következtetésnek hat.

 

A regény intellektuális kihívását a gondosan kimunkált önreflexivitása adja, a saját szövegszerűségének hangsúlyozása egyúttal kikezdi a detektívtörténet cselekmény- és problémaorientált, „direkt” befogadási metódusát. Az elbeszélés inkongruenciái, szándékosan elnagyolt megoldásai sorolhatók ide, mint az a jelenet, amikor Grönewald magyarországi kutatásai közben véletlenül épp azzal a Magdával találkozik az egyik temetőben, aki szeretője miatt gyakran megfordul Svédországban, és aki véletlenül épp Bíró doktornő nagynénje; vagy ilyenek a pszichiáter szinte szólamszerű, diskurzusokat megtestesítő, név nélkül említett barátnői. A mellékalakok is visszaigazolják Grönewald úr téziseit „a történetben létezésről”, hiszen rögtön elmesélik, vagy a narrátor ismerteti a sorsukat, de a főszálhoz képest minden elbeszélés instant formában oldódik fel a fikcióban.

 

A szövegszerűséget támasztja alá a narrátor pozíciója. A heterodiegetikus elbeszélő közvetít a szereplői tudatokról, ám az omnipotenciájával többször is játszik, nem simul bele a regény szövetébe, nem marad háttérben, hanem többször magára irányítja a figyelmet, ami megakasztja az olvasást. Az első fejezetben Grönewald úr tárgyainak listájánál ekképpen: „Volt ott minden, a teremtés ezer kacatja. Ki tudja, talán dárdahegyek, tört pilingák is, lópatkók, kengyelvasak, rézgombok […], amivel a képzelet csak benépesítheti egy régiségbúvár polcait.” (21.) Egy másik alkalommal Bíróról beszél: „Ha most valaki rejtekhelyről figyelte volna, azt kellett volna látnia, hogy hosszú ideig mozdulatlanul mered maga elé. […] Ami addig történt, azzal a rejtekhelyről figyelő szem nem tudna elszámolni.” (91.) Úgy is mondhatjuk, hogy a Svéd számot vet azzal, amit a nyomozás során a múlttal kapcsolatosan kimond, öntükröző módon saját ontológiai státuszát is az episztemológiai kétkedés mezején jelöli ki.

 

Az önreflexivitást a regény szimbolikus struktúrája is aláhúzza. Bíró doktornő beszédes neve utal arra, hogy ismétlődően választási helyzetekbe kerül, ő dönti el, hogy végrehajtja Grönewald úr utolsó akaratát, és megsemmisíti az összes tárgyat, ezáltal Ervin múltja lesz az egyetlen történet; ő az Olvasó a szövegben, ahogy ezt már az Anna kórlapját taglaló szakaszban említettem. Bíró doktornő a kötetbéli jelsorok ideális olvasója, ahogy azt a tölgyfa asztal példája mutatta. Neki vannak kérdései az olvasottakhoz, kutat, értelmez, rendszerezni próbál. Mi annyiban különbözünk tőle, hogy nekünk Bírót és tevékenységét is vizsgálnunk kell.

 

Grönewald úr szerepe az Íróé. Ő gyűjti össze az anyagot és kéri meg az Olvasót, hogy értelmezze a szövegét. Grönewald úr történeteket kreál. „Érti már? […] Ezek a tárgyak, amelyeket itt lát, rám vannak bízva. Hogy megőrzöm-e a történetüket, vagy levakarom róluk, és másikat adok nekik, az egyre megy.” (24.) Bevezeti Bírót írói műhelyébe, feltárja előtte a titkos rekeszekkel ellátott íróasztal rejtelmeit. Később ezt olvassuk: „Grönewald úr kinyitotta az íróasztal egyik szekrénykéjének ajtaját, és egy újabb füzetet húzott elő. – Látja, ha hozzám kerül egy tárgy, a sorszáma szerint mindegyiknek két oldalt nyitok. Leírom a történetét. Van olyan darab, amelyikről három vagy négy történetet is feljegyeztem. Amit hallottam, vagy amit kitaláltam. A magam ízlése szerint.” (28.) Az első fejezetben Bíró még törekedne valós és fiktív elválasztására, míg Grönewald úr célja épp az összezavarásuk. (28–29.) Ezeken a fikcionalitást deklaráló zsilipeken keresztül ereszkedünk bele a regény medrébe. A regény alakjai közül egyébként többen olvasnak. Mikor Grönewald úr Budapestre érkezik, regényből igyekszik megismerni Újlipótvárost; később Ervin is útikönyvből próbál tájékozódni Magyarországra látogatásakor. Tapasztalataikat tehát erősen befolyásolja a képzelet és a fikció, főleg Ervin esetében. Ervin fordító, az ő munkájába is bepillanthatunk, akit a totális belevonódás állapotában figyelhetjük meg: „[…] a feje búbjától a lábujja hegyéig teljes mivoltával a munka, a fordítás szolgálatába szegődött” (107–108.) A túlinterpretálás termékenynek gondolt területére merészkedő, intencionált koncepcióm szerint tehát megjelenik az Író, az Olvasó és a Fordító; Stiller Anna vallomása pedig a múlt, vagyis az interpretációra váró Szöveg. Bíró hezitál, nem hiszi ugyanis, Ervin megértheti az anya írását, „[e]gy olyan nyelven, amely semmi olyasminek az elmesélésére, tanúsítására nem kényszerült soha, megközelítőleg sem, mint amit ez az asszony átélt, és megpróbált elmondani. Ostoba képtelenség.” (197.) Hogy sikerül-e feldolgozni a múltat, az végül is a Fordítóra, Ervinre van bízva, aki ugyan nem tud magyarul, mert ezt bizonyára megemlítené a regény, de metaforikusan reményteljesebb végkicsengést ígér az uralkodó szkepticizmus ellenében.

 

Az intertextuális kapcsolatok szintén a regény szövegszerű létmódját argumentálják. Stiller Anna 1969. július 2-án halt meg, épp Schein Gábor születésnapján. Ezen a ponton az Egy nehéz nap éjszakája című Esterházy-mű hommage-szerű újraírásához jutunk.[4] Kétszer is szerepel az a mondat, hogy egy fa lombhullásában figyelik az idő múlását (40., 140.), ami Nádas Péter Saját halál című kiadványára utal. Nádas egyébként is meghatározó, az Egy családregény vége mellett az Ervin és Karin közötti szexuális aktus explicit leírása a Párhuzamos történetek hasonló, de jóval terjedelmesebb jelenetére emlékeztet. Emellett a narrátor pozíciója is mutat némi irodalmi vérrokonságot Nádas nagyregényével. Az intertextuális sajátosságok tehát ugyanolyan nyomozássá változtatják az olvasást, mint Bíró regénybéli tevékenysége, azonban az elszórt textuális morzsák nem feltétlenül vezetnek ki a labirintikus szövegvilágból, néhány esetben inkább eltérítenek, és arról győznek meg, hogy több kijárat létezik.

 

Jól mutatja ezt az Anna vallomásán kívüli másik nagyobb szövegbetét, Ervin levele feleségének, Karinnak. A válásuk idején írott, konfesszionális hangvételű levelet Grönewald úr látja el lábjegyzetekkel, opponálja az elmondottakat, ami ismét a szavahihetőség kritériumát számolja fel. Újra paradoxonhoz jutunk, nem tudjuk eldönteni, kinek higgyünk; például Ervin azt állítja, hogy tudott az örökbefogadásáról, az apa szerint ez kizárt. Ervin és szülei viszonya nem a szeretettel, empátiával jellemezhető, Ervin érzékeny, depresszív személyiségéről Grönewald úr kemény ítéleteket fogalmaz meg. Ez az egyetlen olyan fejezet, amelyben magunkra vagyunk utalva, hiszen köztes interpretátorként nem szűrődik be sem Bíró, sem a narrátor hangja, így kapaszkodóink csupán az érvek.[5] E gesztus Bíró fölé emeli a regény olvasóját, ez pedig az esetlegesen elrejtett válaszok megtalálásával kecsegtet. Ám a levél mögött is irodalmi mintákat, leginkább talán Franz Kafkát sejthetjük. A Levél apámhoz című írással, valamint a Kafka művészetét illető korabeli megjegyzésekkel legalábbis nagyfokú hasonlóságot mutatnak Ervin mondatai. Így a befogadást legalább annyira a levél intertextualitásának kihüvelyezése irányítja, mint az apa és a fiú retorikai konstrukciója közötti választás, kettejük korántsem gondnélküli kapcsolatának elemzése. A lábjegyzetekben nyíltan megjelenő atyai hangot a Levél apámhoz csak a fiú perspektíváján belül ábrázolta, ami itt az inverzévé válik, és e gesztus Kafkát mint (irodalmi) Apa-képet is rombolja. Ez azért paradox, mert Franz Kafka életútját, személyes iratait épp az Apával való küzdelem és vereség határozza meg.

 

A regény saját irodalmiságát, vagyis megalkotottságát, fikcionalitását verifikáló momentumainak következménye, hogy kérdésessé teszi, vajon autentikus médiuma-e a benne felvetett témák kidolgozására? A Svéd inkább felvet, mint végérvényesen lezár; a múlt és a jelen mindig megértésre, értelmezésre váró feladat marad. Nincs egyetlen rögzített olvasata, a jelentések képlékenynek látszanak. Az utolsó fejezetben Bíró a hazához fűződő ambivalens érzéseiről beszél. Fontos megemlíteni, hogy Magyarországot korábban a két férfi, vagyis idegenek szempontjából mutatja be a regény. Ervinnek rémisztő tapasztalatai vannak, a kávéházban „bábszerű lényeket látott”, és „mintha mindenkinek száz szeme lett volna”, akik megfigyelik egymást. Úgy véli, hogy „Bíró doktornő bizonyára éppen ezt, az ismétlődések, az idézetek végtelenjét akarta megmutatni neki ezen a helyen.” (184.) A pszichiáter szavai mintha kölcsönvettek lennének: „Elfordulnék. És gyűjteném a személytelent, a megelégedést. De akárhova fordulok, ugyanaz a gonosz tekintet néz vissza rám. Itt nőttem fel. Erre nincsen mentség. Sehol máshol nem bírnám ki. Ha nem járkálhatnék ezeken az utcákon, ha nem láthatnám ezeket az omló falakat, ezeket az omló arcokat, összeroskadnék, és még csak azt sem tudnám pontosan, mi alatt.” (192.) Ha ehhez hozzávesszük a fejezet címét (Annyi minden volna még), akkor revelatív felismerésekhez juthatunk József Attila A Dunánál című versének zárlata felől: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Ahogy a versben elhallgat a lírai én a közös dolgok megbeszélése előtt, úgy szakad meg Schein Gábor regénye is. Miért lenne alkalmas a kibeszélésre az irodalom? Miért a művészet, illetve miért az irodalom terébe került szónak tulajdonítanánk az identitás- és a múltértelmezés legfőbb fórumát? A Svéd saját létét cáfolja, vállalásai ezen kívül is jelentősnek mondhatók. Mégis, azok a lírai mondatok tették igazán emlékezetessé és élményszerűvé a befogadást, amelyek az egymás mellett élésről, a házasságról, az emlékezésről szóltak, épp azok a családregényszerű szakaszok, amelyek megírhatóságát kétségbe vonni szándékozik. A szöveg olykor túl sok türelmet és odafigyelést kíván, néhány megoldásában a posztmodern kötelező körök lefutását éreztem. Okos szöveg, és ez nem mindig erénye; ezzel együtt is remek olvasmány.

 

 


[1] Szegő János, Sorsanalízisek mozaikmintázata, http://www.litera.hu/hirek/sorsanalizisek-mozaikmintazata [Letöltés ideje: 2015. szeptember 04.]

[2] A 2006-os eseményeknek jelentékeny irodalmi feldolgozottsága van, amelyek a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad kiemelkedő évének mutatják. A zavargások mellett az augusztus 20-i tűzijáték alatt kitört viharról, illetve pánikról Térey János Asztalizenéjében olvashatunk; Szögi Lajos októberi lincseléséről Borbély Szilárd írt drámát Az olaszliszkai címmel. Ezt a sort folytatja a Svéd.

[3] „A történetben minden fiktív, egyedül az önfeljelentés 16 oldalas dokumentuma nem, az valóban egy a Lipótmezőről kikerült szöveg, ami köré aztán Schein a regényt építette.” Pethő Anita, Nincsenek szakadás nélküli történetek. http://www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=8306 [Letöltés ideje: 2015. szeptember 04.]

[4] A születési dátummal és így a szerzői arccal való játékot nem először aknázza ki Schein Gábor, a Bolondok tornya és a Mordecháj könyve című köteteiben is láthattuk már ezt a megoldást.

[5] A levelet Bíró is megkapja a fémdobozkában, de Grönewald úr megjegyzi, hogy „[e]zt természetesen nem fogja érteni, mert svédül van, de ha akarja, lefordíttathatja.” (33.) Mielőtt a pszichiáter átadja Ervinnek az örökségét, ekképpen gondolkodik arról, hogy mit mutasson meg belőle: „A Karinnak írott levél másolatát Grönewald úr jegyzeteivel például nem kellene. Akármi áll is a jegyzetekben.” (197.)

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva