SzIF Online

Kiril Doborgan viskója

A hó még szállingózott, amikor befejezték az ebédet. A törpe az iratait kereste, de Musztafa Mukkerman úgy tett, mintha nem hallaná a panaszkodását. Inkább megkönnyebbülten sétálgatott a tisztás hófödte szőnyegén, legalább a törpét nem kellett tovább cipelnie a lágyékába rejtve. Hamarosan meglátogatja Kiril Doborgan bányaorvost, gyűjteményét készpénzre váltja, s azután irány a napfényes Balkán, Szaloniki, a Dardanellék, Rodostó.

 

(Tóth Zsófia fotója)

 

Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten, jelenleg Pécsen él. Újságíró, író, a Jelenkor folyóirat tördelőszerkesztője. Első kötete 2010-ben jelent meg az Alexandra Kiadónál Inkognitó címmel, ezt követte 2014-ben az Aludnod kellene (Magvető). 2015-ben Békés Pál-díjat kapott.

 

A kamion mögött szikrázva örvénylett a felkavart hó. A Balkánon már sütött a nap, a rodostói halpiac árkádjai alatt szakállas halászok süttették a hasukat, bőrük magukba szívta a hideg, délelőtti fényt. Úgy emelték fel a súlyos műanyagládákat, mintha csak pillecukor lett volna bennük. Pedig tengeri lények kandikáltak ki azokból, tekergő karú tintahalak, vörösen izzó skorpióhalak, görnyedt testű, gombszemű garnélarákok. Musztafa Mukkerman szájában összefutott a nyál, a fogait csikorgatta, képzeletben homárt szopogatott, még az édeskés ízt is érezte. Hosszasan tülkölt az üvegesre fagyott rétek felé, gázt adott, aztán a kamionja lassan eltűnt a Pop Ivan környékét övező ködben.

                                                                                                                                     

A gépezet kerekei cuppogtak, ropogtak a hóban. Sokáig azt hitte, a szürke gúnárok lőnek utána, a puskájukból eresztenek rá egy sorozatot, mintegy figyelmeztetésképp, esetleg búcsúzás gyanánt, hogy érezze a törődésüket. De most sem így volt, Coca Mavrodin és a szürke gúnárok alighanem egymást melegítik a határházban, a lőszert pedig másra, nagyobb vadakra tartogatják. Letekerte az ablakot, zsákszerű, kerek karját kilógatta a hidegbe. A szálldogáló hókristályok a szőrébe gubancolódtak, azonnal odafagytak, tömpe ujjaival a kamion ajtaját kocogtatta. Az ezüstfényű, színes alakokkal telepingált hűtőkamion a zúzmarás fenyőfák között kanyargott tovább a hágó felé. Musztafa Mukkerman, akiről a hegyivadászok úgy tartják, hatszáz kilót is nyomhat, árgus szemekkel figyelte az utat, a határsáv télen is vonzotta a szerencsevadászokat és a dezertőröket.

 

Amikor a hűtőkocsi hátuljához lépett, hatalmas csimpánz nézett vele szembe. A majomcsalád tagjai a pálmafákon ugráltak, Musztafa Mukkerman elképzelni sem tudta, hogy ki festhette fel a kamion oldalára ezeket a gyermeteg rajzokat. Felnyalábolt néhány fagyott birkacombot, nyolc-tíz darabot, amennyihez éppen kedve volt ezen a nyálkás, februári (vagy márciusi) délelőttön. Előkészítette a tisztáson a hordozható gáztűzhelyet, a fazékba jégtömböket hordott. A tűlevelű erdőben teljes csend honolt, csak szárnyak rebbentek. Felismerte őket, a csonttollú madarak utolsó csapatai repkedtek a fenyvesben, mielőtt visszaindultak volna Szibériába, nyomukban a tunguz náthával. Félnapnyi járásra volt a tisztástól Kiril Doborgan viskója. Az elcsapott bányaorvos akkor menekült ide, amikor Dobrin City bányászai megneszelték, hogy vizsgálódásai kiterjedtek az asszonyaikra is. A viskójába húzódó Kiril Doborgan mostanság a tunguz nátha ellenszerét kutatta, különös kísérleteket végzett, de minderről Musztafa Mukkerman semmiképpen sem akart többet tudni annál, mint amennyit egyébként már sejtett. Inkább elkezdte felolvasztani a jeget és a krumplit, felaprította a sáfrányt a leveshez és a bányaorvos receptje alapján készítendő főzethez.

 

Akinek volt füle, hallhatta, hogy a távolban farkasok üvöltenek: mindenki tudja, ez náluk a figyelem jele. Musztafa Mukkerman közben meztelenre vetkőzve forgolódott a kamion motorháza előtt, féltonnás testét a meleg hűtőrácshoz dörzsölte. Lassú, akkurátus mozdulatokkal kezdte kihajtogatni magát a hurkaszerű hájrétegekből. Tubarózsaként tárult fel a kamionsofőr teste, majd egy váratlan mozdulattal a combja és a hasa közötti résből, a lágyéka mélyéből előhúzott valakit, és a kamion lökhárítójára ültette. A férfi kétségkívül törpe volt, de erős, mondhatni fejlett példány. Megigazította a zakóját, és vágyakozva nézett a leveses fazékra, bizonyára holtfáradt és éhes lehetett. Musztafa Mukkerman töltött a főzetből a törpének, miközben visszagombolkozott a kezeslábasba, amelyet addig sátorként feszített ki a tisztás fölött. 

 

– Fogyasszon, nem árt, ha most megerősödik, nemsokára megkínálom gyümölcszselés cukorkával is – biztatta a törpét a kamionsofőr, és nem kellett kétszer szólnia, a férfi kétpofára ette a híg krumplilevest, Musztafa Mukkerman attól tartott, hogy félrenyeli az ételt. A forró lé végigcsorgott az arcán, ráfagyott a ruhájára.

 

A hó még szállingózott, amikor befejezték az ebédet. A törpe az iratait kereste, de Musztafa Mukkerman úgy tett, mintha nem hallaná a panaszkodását. Inkább megkönnyebbülten sétálgatott a tisztás hófödte szőnyegén, legalább a törpét nem kellett tovább cipelnie a lágyékába rejtve. Hamarosan meglátogatja Kiril Doborgan bányaorvost, gyűjteményét készpénzre váltja, s azután irány a napfényes Balkán, Szaloniki, a Dardanellék, Rodostó. Addig is magába szívta a tűlevelű erdők illatát, megérintette a fenyőfák gyantától ragacsos törzsét, hallgatta a csonttollú madarakat. Aztán bepréselte magát két csenevész fa közé, elhúzta a cipzárt a kezeslábason, és guggolva könnyített magán. Ültében is pontosan látta, ahogy a törpe feje lehanyatlik. Mint egy meglőtt őz, úgy terült el a gáztűzhely mellett. Musztafa Mukkerman tisztára törölte magát, felegyenesedett, majd visszaindult a kamionhoz. Az órája, amelyet egykor a csornomorei faúsztatóktól szerzett, pontosan déli tizenkettőt mutatott. Magához ölelte a birkacombokat, a törpét a húshalom tetejére vetette, és elindult Kiril Doborgan viskója felé azon az ösvényen, amelynek létezéséről egyedül csak ő tudott.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva