Építettem egy virtuális játszóteret

Takács Mari illusztrátort Herczeg-Szép Szilvia kérdezte

Vagy úgy is mondhatnám, hogy építettem egy virtuális játszóteret, ahol mindenki megtalálja a kedvenc „mászókáját”, „csúszdáját”, „hintáját” korhatár nélkül. A kisebbeknek szóló könyvekben, lapozókban is – még ha csak egy rövid részlet erejéig – mindig igyekszem ezt a játszóteret felépíteni. Ha pedig meg tudok mosolyogtatni egy felnőtt olvasót, miközben együtt lapozza a könyvemet a kisfiával vagy a kislányával, akkor én elértem a célom, és boldog vagyok.

 

(galéria nyílik)

 

Herczeg-Szép Szilvia: A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségiztél, majd a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szereztél diplomát. Úgy tűnik, hogy már tinédzser korod óta művészeti pályára készültél. Van-e esetleg az életedben egy olyan meghatározó esemény, amikor eldöntötted, hogy illusztrátor leszel, vagy ez már gyerekkorodtól fogva evidens volt?

 

Takács Mari: Óvodás koromtól fogva szerettem rajzolni, festeni, és mivel anyukám az Athenaeum nyomdában dolgozott, rengeteg szebbnél-szebb mesekönyv, kifestő került a kezem közé. Azt hiszem, ezek gyakorolták rám a legnagyobb hatást.

 

H-Sz. Sz.: Véleményem szerint a kortárs gyerekkönyv-illusztrátorok egyik legsokoldalúbb tehetsége vagy. A londoni mackók szürreális világa mellett az elragadóan aranyos és vicces ábrázolás is jellemző rád (Kiss Ottó: Állatos album, Barni világot lát; Lanczkor Gábor: Gufó és a gombák). Melyik vizuális világban érzed magad a legjobban?

 

T. M.: Mindegyikben, mert mindegyik én vagyok. A különbség „csak” a tartalomból és a korosztályból adódik. Ugyanakkor szeretek kísérletezni: új formákat, mintákat, karaktereket, eszközöket létrehozni, kipróbálni vagy akár ötvözni. A londoni mackók esetében például úgy éreztem, hogy Tóth Krisztina versei nem csak a Marcihoz hasonló korú kisiskolásokhoz szólnak, hanem hozzánk, szülőkhöz és nagyszülőkhöz is. Erre pedig a látványvilággal is reflektálnom kellett, ezért hoztam létre egy családi könyvet. (Hiszen létezik családi mozi is.) Vagy úgy is mondhatnám, hogy építettem egy virtuális játszóteret, ahol mindenki megtalálja a kedvenc „mászókáját”, „csúszdáját”, „hintáját” korhatár nélkül. A kisebbeknek szóló könyvekben, lapozókban is – még ha csak egy rövid részlet erejéig – mindig igyekszem ezt a játszóteret felépíteni. Ha pedig meg tudok mosolyogtatni egy felnőtt olvasót, miközben együtt lapozza a könyvemet a kisfiával vagy a kislányával, akkor én elértem a célom, és boldog vagyok.

 

H-Sz. Sz.: Több antológiába is készítettél képeket, a Friss tinta! című kortárs gyerekverses antológiát pedig egyedül illusztráltad. Melyik a nehezebb feladat: a többszerzős antológia vagy az egyszerzős kötet illusztrálása?

 

T. M.: A többszerzős könyvet is egységesen kezelem az illusztrációk elkészítésekor. De most belegondolva, érdekes játék és kihívás volna minden egyes szerzőhöz más-más stílusú képet festeni...

 

H-Sz. Sz.: Amíg Kovács András Ferenc Hajnali csillag peremén című verseskötetében stílusegység jellemzi a képeidet, addig Tóth Krisztina A londoni mackók című kötetében egy rendkívül izgalmas stílusjátékot űzöl az olvasókkal. Szürreális (cápafejű ember), retro stílusú és nosztalgikus kollázsokkal építesz fel egy szöveggel párhuzamos vizuális világot. Mi határozza meg számodra, hogy stílusjátékban vagy stílusegységben gondolkodsz ezekről a versekről?

 

T. M.: Érdekes, hogy pont ezt a két könyvet említed, mert A londoni mackók ajánlóját épp Kovács András Ferenc írta. Az igazság az, hogy stílusegységre minden könyvnél törekszem. Még annál is, ahol látszólag nem. A londoni mackók című kötetben alkalmazott stílusjáték inkább válasz volt Kriszta játékos merészségére, amivel pillanatok alatt azonosulni tudtam. És szerintem ezt a kötetet minden olyan felnőtt olvasó kedveli, aki legbelül gyerek maradt. Legalább egy kicsit.

 

H-Sz. Sz.: Hogyan hangolódsz rá az alkotásra? Egy festékekkel, képekkel, kollázs tárgyakkal belakott inspiráló műhelyben kell elképzelnünk téged vagy egy folyton költöző rajztáblás alkotóként?

 

T. M.: Egy műteremlakásban lakom kis családommal, ahol az egyik szoba csak az enyém. Ez a műterem. Itt körbevesz minden, ami az alkotáshoz kell: könyvek, vásznak, különféle papírok, polcok, amelyek csordultig vannak festékekkel, ragasztókkal, ceruzákkal, retro játékokkal. És akad itt festőállvány, kisebb-nagyobb mappa, egy külön csak az illusztrációk számára legyártott szekrény, amelyen két akváriumban is úszkálnak a halak. Van itt rajzasztal, számítógép, printer, magazinok gyűjteménye a montázs technikához, kalapok és fotók. Szóval nem sok kihasználatlan terület van a műtermemben, de ez így van jól. Ez így inspiráló. Az utolsó gémkapocsig tudom, hogy mi hol van, de másnak azt hiszem, lehetetlen küldetés volna bármit is megtalálni ebben a varázslatos, szisztematikus káoszban.

 

H-Sz. Sz.: Verset vagy prózát szeretsz jobban illusztrálni? Miben más az egyik és miben a másik?

 

T. M.: Mindkettőt szeretem. És nem gondolom egyiket sem nehezebbnek a másiknál. Legalábbis illusztrálás szempontjából nem. A tipográfiát tekintve már más a helyzet. A verseknél talán több a kötöttség, mint a képeskönyveknél, bár a Friss tinta! című gyerekvers-antológiánál – mely sok tekintetben úttörő volt megjelenésekor – sem tartottam be minden szabályt, amit indokoltnak gondoltam és gondolok ma is. Hiszen a nonszensz, a halandzsa vagy akár a rímtelen versek is jó értelemben vett különleges bánásmódot érdemeltek.  Például középre zárást vagy szögletes zárójellel történő kiemelést a címeknél, amelyek az illusztrációk részévé emelték ezeket a verseket. Játékosan és elgondolkodtatóan.

 

H-Sz. Sz.: Megszámolni is nehéz, hogy hány kötet illusztrálásában vettél részt. Melyik volt a legnagyobb kihívás és melyik volt a legélvezetesebb munka?

 

T. M.: Ez nehéz kérdés. Mindegyik élvezetes volt és mindegyikre büszke vagyok. De azért persze vannak közöttük emlékezetesek. Például a Mesék az élet csodáiról című könyv, amelynek meséit Boldizsár Ildikó mesekutató válogatta, és először 2005-ben jelent meg a Reader’s Digest Kiadó gondozásában, második kiadása pedig 2015-ben, új külsővel a Magvető Kiadó jóvoltából. A könyvben található eredetmondákat, népmeséket négy téma köré csoportosítva olvashatjuk: Teremtés, Bátorság, Bölcsesség, Szerelem. Huszonhárom különböző nép meséjét tartalmazza, így a vázlatolást megelőző kutatómunka is eltartott egy ideig, mivel a nyenyec, votják, magyar, germán, indiai, indonéz, afrikai, fülöp-szigeteki, burját, breton, tatár, szibériai, szicíliai, arab, román, török, olasz, tuvai, perzsa, finn, norvég, görög, spanyol népek, népcsoportok hagyományait, népművészetét kellett áttanulmányoznom a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum könyvtárában.  Rengeteg, fantasztikus és izgalmas könyv állt ott a rendelkezésemre. A huszonhárom különböző nép kutatási anyaga (autentikus ruhaminták, használati tárgyak népi motívumai) végül megtöltött egy dossziét. Így kezdődhetett a munka! Egyszerre nyolc rajztáblán festettem, végül százötven illusztráció készült. Szintén élvezetes munka volt számomra A londoni mackók megtervezése és illusztrálása is, amelyet a Csimota kiadó tízéves születésnapjára adott ki újra 2013-ban. A koncepció ezúttal a régies retro/vintage hangulat megteremtése volt, miközben Marci (a főhős) problémái, élményei, érzései kortalanok és aktuálisak maradtak.   A kutatómunka, mint minden eddigi könyvemnél, most sem maradhatott el. Sőt! Az idő egy tekintélyes részét erre kellett fordítanom. Megtalálni és kitalálni a megfelelő képet, amit újraértelmezhetek, „átrajzolhatok” vagy csak eltöprenghetek rajta, hogy egy új illusztráció jöhessen létre, amely korhűnek vagy létező tárgynak látszik. Nem mindig volt könnyű dolgom, de pont ettől volt izgalmas. Virágevő Zsiráf Dezső esetében például elmentem az állatkertbe fotózni, hogy később azután megrajzolhassam őt régi metszetként. Vagy ott volt a lapított hógömb a két jegesmedvével, amilyet megálmodtam a vershez, de nem találtam létező formájában. Így hát elkészítettem photoshopban, a dobozával együtt külön megrajzolva a rajta látható grafikával.

És ebben a kötetben különleges feladatot kaptak még az oldalszámok is! Funkciójukon túl illusztrációkká váltak. A Kiscipők című versnél például a számok is felcserélődtek, ahogy a kiscipők szoktak. De morcoskodva, különválva is megtaláljuk őket, ahol Marci és Gergő küzd egymással (Szünet című vers).

 

H-Sz. Sz.: Milyennek látod a mai magyarországi gyerekkönyv-illusztrációkat? Törekednek-e esetleg valamiféle vizuális nevelésre vagy inkább egy leíró szövegközpontúság jellemzi őket?

 

T. M.: Évről-évre egyre több olyan gyerekkönyv jelenik meg nálunk, amelyeknek az illusztrációi valódi műalkotások. Akkor is, ha csak két vonalból állnak, és akkor is, ha gondosan festették meg minden apró részletét. Mert bravúros technikával, humorral, kompozíciós megoldással, színhasználattal, stílussal rendelkeznek, amivel hozzátesznek és továbbgondolják a szerző által megálmodott világot, akár versről akár prózáról van szó.

 

H-Sz. Sz.: Gyerekkönyveket jellemzően a szülők vásárolnak, és többségük a képeken is azt az idilli, problémamentes világot keresi, amilyennek a gyereki világot látni szeretné. Hogy látod, a te alkotásaid megfelelnek a szülői elvárásoknak? Vagy inkább megpróbálod rávezetni a szülőket arra, hogy ne az legyen a legfőbb kérdés, hogy melyik a legidillibb képi világú gyerekkönyv?

 

T. M.: Számomra sosem az idill elérése a cél. De minden munkámnál maximalista vagyok magammal szemben, és remélem, hogy a képeim közvetítik ezt, az elmélyülést, a kutatómunkát, a részletekre történő odafigyelést, a technikai tudást, a kísérletező kedvet, a kellő komolyságot, alázatot és humort. És természetesen az örök gyereket.

 

H-Sz. Sz: A Csimota kiadó Design-könyvek sorozatában (A Design-könyvek ismert meséket dolgoznak fel, minden mesét öt különböző illusztrátor dolgoz fel szöveg nélkül.) és a Papírszínház-mese (A Japánból eredő és igen népszerű Papírszínház, a Kamishibai a mesekönyveket mintegy színházzá alakítja. A fakeretben mozgatható nagyméretű lapok segítségével a mesélő, a gyerekekkel szembefordulva, a lapok mozgatásával, az ebből eredő játékkal és ennek drámai hatásával igazi színházi élménnyé változtatja a hagyományos meseolvasást.) sorozatában is találunk tőled remekműveket (Piroska és a nagy mágus, Brémai muzsikosok). Mesélnél arról, hogy miben más ezeknek a képeskönyveknek az alkotása a hagyományos szöveges gyerekkönyvekétől?

 

T. M.: A Design-könyvek és a Papírszínház esetében is abszolút a képeké a főszerep. Tulajdonképpen szöveg nélkül is működniük kell. Ez pedig megköveteli az illusztrátortól, hogy a mesének a leglényegesebb részeit, elemeit emelje ki, megfelelő ritmusban és terjedelemben. A kreatív megközelítés pedig mind a kettőnél kulcsfontosságú. A Brémai muzsikusok esetében például a 15 képből 11-nél játszhatunk úgy a lapokkal, hogy ha félig kihúzzuk a lapokat a keretből és mesélés közben megállunk, akkor az egy új képet alkot a mögötte lévővel. Ehhez pontosan meg kellett komponálni az illusztrációkat és azok kontúrjait, amelyek félúton találkoznak. A Piroska és a Nagy Mágusnál pedig visszatérő elem az ABRAKA. Ez egy varázsige, amely többször is elhangzik, és amikor már másodszorra látják és hallják a gyerekek, be tudnak kapcsolódni a mesébe, és aktív szereplőiként varázsolnak velem, befejezve a varázsigét: DABRA! Így tűntetjük el a farkassal együtt az önként jelentkező meselényeket.

 

H-Sz. Sz.: Legutóbb a Könyvfesztiválra megjelent Lanczkor Gábor (Csimota Kiadó) Gúfó és a gombák című mesekönyvének teremtettél egy nagyon szerethető vizuális világot. A történetben a repülést próbálgató bagolyfióka, Gúfó kiesik a fészkéből. A földön pedig a gombákat követve egy mulatságon találja magát. A történetből megtudjuk, hogy a teliholdat ünneplik, és az is kiderül, hogy Gúfó miként tér haza odújába. Mesélnél a kötet illusztrálásáról? Milyen technikával készültek a képek? Kaptál valamiféle instrukciót a kiadótól vagy a szerzőtől? Mi volt a legnagyobb kihívás az alkotáskor?

 

T.M.: A Csimota Kiadóval közös elhatározás volt, hogy a Gúfó és a gombáknál a Piroska és a Nagy Mágus papírszínház stílusát, látványvilágát idézzük meg újra, úgyhogy nagyon örültem, hogy tovább kísérletezhetek a montázs és az akril festék együttes használatával. A korosztály miatt viszont tovább egyszerűsítettem a karaktereket és a környezetet, hogy minél könnyebb legyen a szereplőkre és a cselekményre összpontosítani. Szinte foltszerűen komponáltam meg az oldalak résztvevőit, és egyszerű színeket használtam, kevés árnyékolással és fényjátékkal. Így kellő hangsúlyt kapott minden egyes szereplő. A legkisebb kökénybokortól kezdve a jazz zenészeken át az utolsó lehulló gomba spóráig.

 

H-Sz. Sz.: Most éppen min dolgozol? Jelenleg hol vannak kiállításaid?

 

T. M.: Már hozzá is láttam a Gúfó folytatásához, hogy karácsonyra se maradjunk baglyos kalandok nélkül. Kiállításom most áprilisban volt Tatabányán körülbelül ötven eredeti képpel, utána pedig Kaposvárra vándorolt egy része a VIII. Kaposvári Nemzetközi ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálé idejére.

 

2016. 05. 14.  |  19:42
© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva