SzIF Online

Vándorló könyvespolc 10.

Szembetűnő, hogy az újabban megjelent ifjúsági regények szinte mindegyikében egy szülő neveli a gyermeket: Virág édesapja özvegy (az édesanya hiánya szerves része a történetnek: „amíg apának nincsen senkije, úgy érezhetjük magunkat, mintha apa csak elutazott volna”, 64.), A szupermenők Marcija szülei szétmentek, és Mészöly Ágnes Darwin-játszmájában (Móra) is elváltak az elbeszélő szülei. Ez a háttér egyik esetben sem funkció nélküli díszlet, hanem a naplókban rendszeresen visszatérő, a központi karakterek identitására és személyiségére hatással bíró elem.

 

 

Lapis József 1981-ben született Sárospatakon. Irodalomtörténész, kritikus, a FISZ Hortus Conclusus könyvsorozatának, valamint az Alföld és a Prae folyóiratoknak a szerkesztője. Legutóbbi kötete Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez címmel látott napvilágot a JAK gondozásában, 2014-ben.

 

 

Gondolatok néhány újabb ifjúsági regényről

 

Nehéz megmondani, hogy az ifjúsági könyvek (12+) esetében a népszerűség-e a legfontosabb tényező, s ha valami „menő”, akkor az jelzésértékű-e a minőség tekintetében is. Ez a probléma összekapcsolódik az ifjúsági regények kamasz hősei által feltett egyik legfontosabb kérdéssel is: hogyan legyek népszerű a többiek körében, eléggé „egyéniség” vagyok-e? Értékes vagyok-e, ha nem vagyok (elég) népszerű, szép, humoros, okos? A kamasz szereplők dilemmái valamiképpen, áttételesen rávetülnek a zsáner(ek) identitáskérdéseire is. A popularitás összetevőit és megfelelő arányait kimérni egyáltalán nem könnyű feladat – valójában nem magától értetődő dolog menőnek lenni valamely műfajban (igaz, magányos egyéniségnek sem), és messze nem egyszerűbb sikerkönyvet írni, mint nívós szépirodalmi művet létrehozni.

 

A recepthez ugyan jómagam a most szóba hozott kötetek által sem kerültem közelebb, ám elgondolkodtam a fenti kérdéseken a tekintetben, hogy miként is volna hatékony kritikusként megközelíteni néhány újabb ifjúsági regényt. Mán-Várhegyi Réka A szupermenők (Tilos az Á) című könyvének nyelvi megmunkáltsága, szellemessége, ritmusa, elevensége és intelligenciája meglátásom szerint kiemelkedik a mezőnyből, ám annak ellenére, hogy minden tekintetben megfelel a zsáner alapvonásainak, talán nem véletlen, hogy a tizenéves korukra már inkább nosztalgiával vagy más típusú érdektől vezérelve visszatekintő fiatalabb felnőttek részéről érzékeltem maradéktalan vonzalmat és „beleszerelmesedést”, míg a vélhetően elsődlegesen megcélzott korosztály is kedveli és érdekesnek találja, ám nem feltétlenül tud annyira közeli és személyes viszonyba kerülni vele, mint például Leiner Laura prototipikus Szent Johanna gimijével (Ciceró Könyvstúdió) vagy Kemény Zsófi rafináltan trendi, látványos és szélesgesztusú (három elbeszélővel dolgozó) Én még sosemjével (Tilos az Á). (Reprezentatív felméréseket nem végeztem, a környezetem olvasói tapasztalatai, valamint a világháló, mint például a Moly.hu-n elérhető visszajelzései alapján következtetek elsősorban.) De álljunk itt meg egy pillanatra.

 

Ha Leiner Laura könyvét a zsánert nem megteremtő, de annak nagyfokú hazai népszerűséget szerző műként tekintjük, és ha van olyan, hogy SZJG-modell, akkor az a következő lehet: (általában lány, de egy-egy esetben, mint például Tallér Edina Most akkor járunk? című könyvében fiú) kamasz énelbeszélőt szerepeltető (legtöbb esetben női szerző által jegyzett), üde és élénk stílusú, hangsúlyozottan hétköznapi történéseket naplószerű rendben előadó, a mostani tizenéves korosztály alapvető kérdéseire, problémáira (iskolai közeg, első szerelmek, közösségi oldalak stb.) reflektáló mű, amelynek elsődleges hatáseleme a magunkra ismerés (és jóval kevésbé az idegenségérzet felkeltése). A Szent Johanna gimi-sorozat első kötetének hátsó borítószövege (és marketingje) határozottan erre épít: „egy sorozat a való életről”, „amely itt és most játszódik”; „srácok, akik olyanok, mint te, és mégis mások”; a történet rólad is szól!” Természetesen fontos szerepe van a „mégis mások” és az „is” kitételeknek: pontosan kell megjeleníteni azokat a különbségeket is, amelyek a fikciós „mintha”-élmény létrejöttében legalább olyan lényegesek, mint a hasonlóságok. Leiner Laura sorozatában ilyen elem maga az iskola, egy olyan hely, amely sokak számára ismerős, vannak róla közös tapasztalataink (a fiatal célközönség egy jó része épp ott tölti napjainak túlnyomó részét), ám a könyv gimnáziuma mégis más, olyan, amilyen viszont kevesek mindennapi élményvilága: egy budai francia tagozatos alapítványi magángimnáziumról van ugyanis szó (amelynek előcsarnokában az orléans-i szűz szobra is ki van állítva). Messze nem annyira különös hely, mint a Roxfort, viszont épp eléggé különleges ahhoz, hogy a könyv első borítójára az alábbi mondat kerülhessen, a vágyelemet is bevonva a márkázásba: „Egy gimi, ahová mindenki szívesen járna…”

 

Az „SZJG-modell” természetesen, mint látjuk, olyan alapvonásokkal írható le, amelyek egyfelől meglehetősen általános érvényűek, s ezért a hasonló szerkezetű ifjúsági könyveket nem volna igazságos túlzottan szorosan hozzákötni, másfelől kiválóan alkalmasak a kisebb és nagyobb (nagyobb részben tartalmi és stiláris, de időnként poétikai) módosításokra, alterációkra. Leiner tempója meglehetősen lassú, az első középiskolás évfolyamtól (tizennégy éves korától) kísérjük az érettségiig a naplóíró főhős, Rentai Renáta mindennapjait: a fő hatáselem az, hogy az (egyébként az írói céloknak megfelelően csak egy magániskolában elképzelhető igen kis létszámú) osztály mikroközösségének legtöbb apró vonását megismerjük, a nagyfokú részletezés és ráközelítés eszközeivel. (Eleinte a naplóbejegyzések kitérnek szinte minden tanóra történéseire is külön-külön.) A kilencrészes regényszéria többé-kevésbé végig ezt a ritmust követi, és a módszer tulajdonképpen egyszerűen hozzáadó jellegű: egyre jobban belakjuk a világot, megismerjük a szereplőket, akik előttünk és velünk nőnek föl (ami tulajdonképpen a Harry Potter-modell követése). A naplóbejegyzések külön-külön részletként is működnek, lépésről lépésre haladunk az egyébként könnyen felvázolható nagytörténetben. A reality-effektusok, a stílus természetessége, a megteremtett világ (minden problémával együtt is) végtelenül otthonos és biztonságos volta (Reni szülei ironikus, de valójában megnyugtató módon – a lányuk előtt tematizálva – kamaszvédő könyveket olvasnak, s a legkritikusabb, apróbb poénokra lehetőséget adó probléma az, hogy az anyuka rosszul főz) mind hozzájárul a sorozat hatalmas népszerűségéhez, amelyben a vágyelemek szintén nagyon jó érzékkel vannak adagolva (a „FIÚ”-nak idegen neve van, szülei munkája miatt világjáró, szép, de kellően laza – kellően egzotikus a vámpírok delejező idegenszerűsége nélkül). Rentai Renáta nagyon normális, jólelkű és szerethető tizenéves (kitűnő tanuló, de bármikor szívesen kölcsönadja lemásolni a háziját), akinek beépített tökéletlensége (a készségtárgyakban, mindenekelőtt a rajzban megmutatkozó gyengesége) is igazán könnyen simul bele a rendszerbe.

 

Mán-Várhegyi Réka említett Szupermenőkje és Molnár T. Eszter Stand up! (Tilos az Á) című remek kis könyve regényszerűsíti a tulajdonképpen végteleníthető naplóformát. Bár mindkét esetben be van lengetve a folytatás, a fikciós logikában van különbség: az első köteteket összehasonlítva jól érzékelhető az arra irányuló szándék, hogy kellőképpen le legyen kerekítve a történet, és hogy már most eljussunk egy olyan nyugvópontra, amelyről a következő rész újra elrugaszkodhat, de művészi értelemben nem hagy hiányérzetet az olvasóban. A szupermenők elbeszélője, Marci (Szabó Marcellina) egy budai elitsuliból kerül át egy külkerületi lakótelepi gimibe, a Spuderka János Gimnáziumba, s ezzel mi is belépünk a „telep” színes, jólesően szétcsúszott hétköznapi világába. A naplóregény a kamasz Bridget Jones is lehetne, egy kevésbé ellentmondásos karakterrel a középpontban: Marci már tizenévesen több könyvet olvasott el, mint a könyvkiadónál dolgozó Bridget, de szerelmi ügyekben hasonlóan teszetosza és őrlődő természet. (Szerencséje ő nem fut bele egyetlen Daniel Cleaverbe sem.) Az időben első tanévet végigkövető könyv fikciós szálai szépen elvarrtak, s a „menőség” központi problémaköre is a helyére kerül. A Stand up! cselekményideje egy hónap, a tanév lényegében utolsó érdemi szakasza, a május, s ezalatt egy komplett, didaktikusan is felépített történetet kapunk, bár a szerkezet inkább egy hosszabb elbeszéléshez, semmint regényhez passzol jól. (A kötet kiállítása, szedése valamennyire elfedi, hogy valójában viszonylag rövid terjedelmű szövegről van szó.) Elbeszélője, Virág 15 éves lesz, és sok tekintetben ellentéte Rentai Renátának: csípős humorú, egy „jó hírű” pesti suli közepes (de a biológia és a madarak iránt elkötelezett) tanulója („a selejthez tartozom”, 49.), aki egy „majdnem normális családdal” van megáldva. Szembetűnő, hogy az újabban megjelent ifjúsági regények szinte mindegyikében egy szülő neveli a gyermeket: Virág édesapja özvegy (az édesanya hiánya szerves része a történetnek: „amíg apának nincsen senkije, úgy érezhetjük magunkat, mintha apa csak elutazott volna”, 64.), A szupermenők Marcija szülei szétmentek, és Mészöly Ágnes Darwin-játszmájában (Móra) is elváltak az elbeszélő szülei. Ez a háttér egyik esetben sem funkció nélküli díszlet, hanem a naplókban rendszeresen visszatérő, a központi karakterek identitására és személyiségére hatással bíró elem.

 

Az (ilyen típusú) ifjúsági regények legmeghatározóbb és leginkább reflektált kérdései épp a kamaszok identitásának problémáit, alakulását érinti. Mind a korosztályi, mind az abból kilépő olvasóközönség számára rendkívül tanulságos és izgalmas az, ahogyan az elbeszélők tematizálják és problémává teszik az egyéniség, a népszerűség, a saját személyiség megragadásának és láthatóvá tételének kérdéseit. Abban a korban vagyunk ugyebár, amikor még nem vállalja büszkén vagy túlzottan könnyen az ember a magányt, s a lúzerséget a különlegességtől nem olyan nagyon sok hajszál választja el. Mindezek a kérdések a Szent Johanna gimiben is kritikus pontként jelentkeznek, az első kötet emlékezetes kapcsolódó momentuma akár az, amikor a sulibox kidekorálásához, akár amikor a mobiltelefon háttérképéhez köti az egyéniség megmutatkozását, sok kételyt hagyva ezzel a naplóíróban. („Az üres mobilom azt jelenti, hogy én is üres vagyok?” Egy osztálytárs szerint a „mobiltelefon az olyan, mint a tulajdonosa, csak kisebb, okosabb és nagyobb a memóriája”. 299.)

 

A szupermenők – ahogyan a címe is jelzi – a „menőnek lenni” imperatívuszát is körüljárja, ironikus, humoros módon. Az elbeszélő, Marci vagány és laza csaj, imád olvasni és a gitárján „prüntyögni”, és rendes alternatív és független gondolkodású fiatalként eleve megveti a menő és trendi dolgokat. Ez persze, mint kiderül, korántsem jelenti azt, hogy ne szenvedne krónikus önbizalomhiányban, és maga ne vágyna titokban népszerűségre (hiszen a kiszemelt fiúhoz is ezen az úton juthatna el). Ráadásul Marci jellemzően olyan figura, aki leginkább magáról nem veszi csak észre, hogy valójában mennyire erős és önálló egyéniség. („Szerinted egy menő pasi kizárólag menő csajokat vesz észre? […] Sajnos igen. […] A férfiak ugyanis teljesen hülyék. […] Viszont neked nincs okod aggodalomra.”) Hasonszőrű csodabogár barátnőivel ugyan megkísérelik, hogy egyik társnőjükön megpróbálják eljátszani A csaj nem jár egyedül című filmből is ismerős népszerűvé varázsoló stratégiát, de végül természetesen inkább a „menő” kategória újraértelmezése irányába mozdulunk el. („És a menőprojekt? Az réges-rég unalomba fulladt. De szerencsére senkinek sem hiányzik.”) Virág, a Stand up! főhőse hiába közelít maró öniróniával az önképének kérdéséhez, (alapvetően nem kiugró) bizonytalansága és elégedetlensége átüt a sorokon: „Aztán megláttam tükörképem a sötét előszobában lógó tükörben. Elég thriller nézünk Misuval, de a beesett szemeimmel, a kócos hajammal és a kinyúlt pizsamából kilógó vékony karokkal még magamat is megijesztettem. Azon gondolkozom, lesznek-e nekem még valamikor melleim.” (125.) Az identitás problémája abban a jelenetben mutatkozik meg a legösszetettebben, amikor a gyerekek arról beszélgetnek, hogy ki milyen szuperképességet szeretne – a választásaik rejtett (maguk számára sem tudatosuló módon árulkodnak) saját mikrovilágukban elfoglalt helyükről és belső konfliktusaikról: van, aki energiapajzsot választana, Virág pedig a gyógyítást nevezi meg.

 

Louise O’Neill Örökké a tiéd (Tilos az Á, ford. Farkas Krisztina) című regénye némiképp kilóg az eddig ecsetelt irányvonalból, ugyanis egy utópisztikus, a nők társadalmi helyzetét allegorikus módon, a konfliktushelyzeteket és kritikus pontokat felnagyítva, ám rendkívül érzékletesen és pontosan megmutató regényről van szó. Ám nem volna érdemtelen annak alaposabb végiggondolása, hogy mennyiben építkezik a mű a fentebb jellemzett modellből, s ez az összefüggésrend milyen következtetéseket rejt magában. Freida, a könyv elbeszélője ugyanis egy fiatal lány, aki több más társnőjével él együtt akár egy jövőbeli leányiskola hiperbolikus intézményében (amelyben „szűznővérek” nevelik a mai topmodellek nevét viselő, az ő alakjukra szabott növendékeket), s a mű bemutatja személyes kapcsolataikat, versengésüket és küzdelmüket egymással, de még kegyetlenebb módon önmagukkal (testükkel és lelkükkel). Hiszen a legfőbb „tantárgy” az, hogyan legyenek tökéletesek mint alakban, mint mentalitásban, hogy elérjék a fő célt, a feleségként vagy ágyasként történő kiválasztást. A könyv több szempontból kifordul az ifjúsági regény zsáneréből, s szép lassan kiírtja magából a romantikus young adult utópiák összes kliséjét. Az önbizalomhiány, az értéktelenség miatt gyötrelem, a testi elégtelenség tudata folyamatosan át- meg átjárja az elbeszélését, s bár itt a tétek másképpen alakulnak, s a hangoltság tragikusabb, a felnagyítás és elrajzolás ellenére a probléma mintázata hasonló a korábban említett kamaszregényekéhez. A folyamat metaforikusan a tükörkép szétesésében érhető tetten, s ennek első mozzanata már a regény elején megtörténik: „Megérintem a pipacsokat a lábamnál, megdörzsölöm a textilszirmokat az ujjaim között. Minden virág közepébe egy miniatűr tükröt rejtettek, akkorát, hogy ha közel hajol az ember, láthatja benne az egyik szemét. Összemorzsolom; az anyag könnyen hasad, az üvegbibe szilánkokra törik, a tükörképem széttöredezik.” (63.) „A törött padra nézek, a tükörképem eltorzult, két félre hasadt, ajkam mindkét fele szavakat formál. Kövér!” (74.) Nem sokkal később a megfelelési vágy folyományaként az erőszakos önátalakítás lehetősége is felbukkan: „Magamat bámulom a tükreimben, és képzeletben egy reszelőt nyomok a bőrömhöz, majd lehántom a felső réteget. A csontjaim talán elég fehérek.” (85.) Az Örökké a tiéd jól láthatóan beleírja magát a hagyományba akkor, amikor egyik jelenetében freida „egy festett ablakmélyedésbe” húzódik be ősrégi képeskönyveket olvasni (az „ePad”-ek és a „myFace”-alkalmazások instant, célorientált világában ez a szokása szélsőségesen anakronisztikusnak és értelmetlennek tűnik föl). A Jane Eyre-re történő eme utalás egyfelől a női szubjektum és az adott kor lehetőségfeltételei által meghatározott problémakörhöz kapcsolódik, a nevelőnővé váló árva kislány sorsában jelölve meg freida előképét, hogy később előbb rendkívül ironikus módon teljesítse be a felkínált sorsot, s vonja is szinte azonnal vissza, eltávolodva a romantikus regény szerkezetétől.

 

Louise O’Neill könyve olyan szempontból (is) eltér a cikkben felvázolt elbeszélői szerkezettől, hogy erősen, koncepciózus módon válik problémaközpontúvá. Ez azt jelenti, hogy míg Mán-Várhegyi Réka és Molnár T. Eszter (vagy Tallér Edina) könyvei éppenséggel a kamaszok mindennapjait mutatják be, kortárs alapkonfliktusok sokaságát integrálva és építve szervesen be, addig vannak olyan könyvek, amelyek azért válhatnak különlegessé, mert valamilyen erős, általában tabutémát állítanak a mű homlokterébe, s az válik tulajdonképpen didaktikus középpé. Ilyen Mészöly Ágnes Darwin-játszmája, amely minden nyelvi és hangteremtési nehézsége ellenére azért válhat emlékezetessé, mert fordulatos módon viszi színre és rajzolja el a tanárokat érintő „bullying”-et, azaz azt a folyamatot, amikor egy diákcsoport céltudatosan és szisztematikusan igyekszik kikészíteni valamelyik oktatóját. S nem véletlen, hogy a könyv első lapjain eme irányzat prototipikus műve, Janne Taller Semmije idéződik meg a magyarórán. Ha ez a példa azt vetíti előre, hogy a magyar ifjúsági regényírás és könyvkiadás a nemzetközi áramlatokra (is) reflektálva hozza létre sajátszerű eredményeit, akkor bizonnyal sok (kellemes) meglepetés éri maja a zsáner – több korosztályhoz is tartozó – kedvelőit a közeljövőben.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva