SzIF Online

„Nem vagyunk bezárva saját regionalitásainkba…”

Balázs Imre Józsefet Csordás László kérdezte

A kötet első írásában arról van szó ugyanis, hogy az „erdélyiség” sokkal inkább az olvasásban ragadható meg, mint az írásban. Valamit nem erdélyivé írunk, hanem erdélyivé olvasunk: egy szöveg nem eleve valamely regionális magyar irodalom része, hanem azzá olvasódik, ha egy bizonyos olvasási stratégiával közelítünk hozzá. Ebben a koncepcióban pedig benne van az is, hogy más olvasási stratégiák révén másvalamivé is olvashatjuk ugyanazokat a szövegeket.

 

 

(Szőcs Petra felvétele)

 

 

Csordás László: Amikor idén nyáron találkoztunk a Fiatal Írók Szövetsége táborában, friss tanulmányköteted, az Erdélyi magyar irodalom-olvasatok címadási szándékára kérdeztem rá. Akkor kissé kitérő választ adtál, mivel azt mondtad, hogy inkább az olvasóra bízod a hangsúlyok elhelyezését és a cím értelmezését. Mostanában elég sűrűn lapozom a könyvet, és egyre gyakrabban eszembe jut a kérdés: szerzőként mi a valódi tétje ennek az olvasóval űzött, egyáltalán nem ártatlan interpretációs játéknak?

 

Balázs Imre József: Őszintén szólva nem állt szándékomban zavarba hozni senkit a címadással, hiszen a könyvet fellapozva eléggé világos, hogy egy tematikus tanulmánygyűjteményről van szó: azokat a szövegeimet válogattam be az elmúlt évtizedben közöltekből, amelyek az erdélyi magyar irodalommal kapcsolatosak. Ha van interpretációs játék a címben, az az erdélyi irodalom definiálhatóságáról szól, és ebben az értelemben a játék viszont pontosan egybevág azzal, amit erről gondolok. A kötet első írásában arról van szó ugyanis, hogy az „erdélyiség” (és kitágítva a dolgot: a „felvidékiség”, „kárpátaljaiság” stb.) sokkal inkább az olvasásban ragadható meg, mint az írásban. Valamit nem erdélyivé írunk, hanem erdélyivé olvasunk: egy szöveg nem eleve valamely regionális magyar irodalom része, hanem azzá olvasódik, ha egy bizonyos olvasási stratégiával közelítünk hozzá. Ebben a koncepcióban pedig benne van az is, hogy más olvasási stratégiák révén másvalamivé is olvashatjuk ugyanazokat a szövegeket. Ilyen értelemben ez egy relativizáló álláspont kétségtelenül, és semmiképpen sem esszencializáló. Abban bízom, hogy a vizsgált szövegeknek az összmagyar irodalomban elfoglalt helye egy ilyen koncepció alapján kissé invenciózusabban írható le, mint amit korábbi, ezzel kapcsolatos szakmunkákban olvastam.

 

Cs. L.: Igen, ez így eléggé világos, de én a problémát azért más nézőpontból is megközelíteném. Amikor játékot említek a címmel kapcsolatban, arra gondolok, hogy nem mindegy, nem tét nélküli, hová tesszük a hangsúlyt. Durván leegyszerűsítve: arra, hogy erdélyi magyar ír az „erdélyiségről”, olvassa erdélyivé a szövegeket, vagy pedig egy irodalmár hoz létre speciális irodalom-olvasatokat. Az egyik meglehetősen szűk, míg a másik azért nyitottabb interpretációs lehetőség. Számomra, egy nem-erdélyi, de még csak nem is magyarországi számára kérdés, hogy milyen olvasási stratégiák mentén tudok (ha egyáltalán) erdélyivé olvasni szövegeket. Azaz képes vagyok-e kilépni egy – valamilyen szinten azért meghatározó, bizonyos szempontból adott – regionális magyar irodalmi hagyomány, illetve kánon keretei közül, hogy aztán egy másikba léphessek be e stratégiák által? De az sem egészen mindegy, hogy ha lehetségesnek bizonyul, teljesen ki kell-e lépnem egy-egy ilyen keretből, vagy pedig mutatkoznak átmenetek és átfedések, illetve kölcsönhatások az általad említett „erdélyiség”, „kárpátaljaiság”, „felvidékiség” stb. lehetséges olvasásmódjai között. Ha igen, akkor: mindez mire elég? Ha nem, akkor milyen az a kissé rejtélyes másvalami, amivé olvashatom e szövegeket? És persze ott a nyitott kérdés: hogyan közelíthetek a kötetben vizsgált szövegekről írt sajátos erdélyi magyar irodalom-olvasatokhoz ebben az esetben?

 

B. I. J.: Mondok egy példát, talán úgy világosabb az egész. Az, hogy erdélyi magyar irodalommá olvasok valamit, leegyszerűsítve valami olyasmit jelent, hogy az adott olvasmány elsődleges kontextusának más erdélyi magyar szövegeket tekintek, belehelyezve azt más, számomra ismerős erdélyi magyar szövegek erőterébe, vagy akár egy olyan konstruált hagyományba, amit az előzetes ismereteim számomra hozzáférhetővé tesznek. De lehet, hogy az olvasott szöveg mondjuk egy Rilke-intertextus felől válik számomra megragadhatóvá, és az objektív líra vagy valamiféle későmodern Rilke-továbbértelmezés felé indulok el az olvasatomban. Azt próbálom mondani tehát, hogy a két olvasat nem zárja ki egymást, és akár mindkettő teljesen releváns lehet, de a második esetben nem a szöveg „erdélyi magyar”-ságára figyelek. Hogy mivé olvashatom még az erdélyi magyar irodalmi szövegeket? A tanulmányomban megjelöltem négy olyan különböző tágasságú kontextust, amelyek kifejezetten irodalomtörténeti logika szerint is más-más mintázatokba rendezhetik ugyanazokat a műveket: más, ha a Harold Bloom-féle „nyugati kánon”, más, ha a közép-európai irodalom szövegeinek összessége, más, ha az összmagyar irodalom, és más, ha a regionálisként is értelmezhető erdélyi magyar irodalom vagy annak története a viszonyítási pontom. Nemrég román egyetemi kollégák felkértek, hogy írjak számukra egy olyan tanulmányt, amelyben a román irodalom és az erdélyi magyar irodalom viszonyát járom körül. A kérdés akkor vált különösen izgalmassá számomra, amikor eszembe jutott, hogy a román kultúra szépen integrálni tudta visszamenőleg saját hagyományába azokat a munkákat, amelyeket Emil Cioran, Mircea Eliade, Eugène Ionesco, Tristan Tzara vagy mások franciául, angolul vagy egyéb nyelveken írtak. Herta Müller Nobel-díja pedig felvetette, hogy hiszen az ő németül írt művei is megkerülhetetlenné váltak a romániaiság értelmezése szempontjából. Kérdés tehát, hogy vannak-e vajon olyan erdélyi magyar szövegek, amelyek nem nyelvi, hanem egyéb okok miatt analógiákat mutatnak román szövegekkel? Ez is egy teljesen legitim problémafelvetés szerintem, csak a most megjelent könyvemben kevesebbet foglalkoztam vele. Egy korábbi, ehhez is kapcsolódó írásom a Minor és maior nyelvhasználati módok az erdélyi magyar irodalomban címet viseli. (http://balazs.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=60&p=4698)

Másfelől azt is gondolom, hogy mondjuk expresszionistává, későmodernné, posztmodernné olvasni egy szöveget ismét más kontextusok mozgósítását feltételezi, különben létre kellene hoznunk külön az „erdélyi magyar expresszionizmus”, „erdélyi magyar későmodern” stb. kategóriáit, ami enyhén szólva vicces volna. És akkor ebben talán benne van az az optimizmusom is, hogy meglehetős nyugodtsággal át lehet lépni egyik fajta olvasásmódból a másikba – amelyik pedig első körben olvasói tapasztalathiány miatt esetleg nehézséget okozna látszólag, az elsajátítható némi célzottan ráfordított energiával. Nem vagyunk bezárva saját regionalitásainkba, hiszen azok nem determináltságok, hanem konstrukciók.

 

Cs. L.: Következetesen használod az erdélyi jelzőt írásaidban. A kötet már említett első tanulmányában ezt a választást hosszan indokolod, irodalomtörténeti és -elméleti példák sorát hozva fel az általad elképzelt narratíva igazolásául. Miért illuzórikus – mint írod – a legalább ennyire gyakran használt romániai jelző pontossága? És mi a véleményed az olyan típusú, szakmunkában is olvasható megoldásról, mint amilyen „a magyar irodalom Erdélyben”?

 

B. I. J.: Nem vagyok az ehhez hasonló jelzősítések megrögzött híve, de nem is tartok tőlük különösebben. És ha már jelzősítünk, a legfontosabb érvem az „erdélyi” jelző mellett a „romániai” ellenében egyfajta természetes folytonosság tételezése az előzményekkel, hiszen az irodalmi emlékezet inkább a hosszú időtartamokhoz idomul. Vannak számomra kedves szerzők például, mint Bartalis János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Ligeti Ernő, akik azelőtt publikálják fontos műveik egy részét, mielőtt a mai értelemben vett romániai magyar irodalomról beszélhetnénk, amikor tehát ők még nem Romániában élnek, hanem az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ugyanígy változik a „romániai magyar irodalom” fogalmának terjedelme az 1940–1944 közötti határátrajzolásokkal. Ehhez képest Erdély stabilabb, önmagával folytonosabb kategória. Mivel az irodalmat az országhatárokhoz nem alkalmazkodó, a társadalmi-politikai fejleményekkel ugyan összefüggő, de azoktól részben függetlenedni képes képződménynek gondolom, ehhez a koncepcióhoz inkább talál az a jelző, amelyik az időbeli határokat is könnyebben átlépi visszamenőleg, és akár Ady vagy Kemény Zsigmond regionalitásával is számol alternatív olvasatlehetőségként. A „magyar irodalom Erdélyben” szókapcsolat nyilván a Kolozsváron és Csíkszeredában született művek összetartozását hangsúlyozza a budapestiekkel vagy a pozsonyiakkal, nagyon helyesen, de szerintem ezt az összetartozást az „erdélyi magyar irodalom” szókapcsolat használata sem szünteti meg, főleg ha „az erdélyi magyar irodalom az olvasásban van” elvéből indulunk ki. Ráadásul ez az irodalom nem Erdélyben van, hanem az emberek fejében, egyfajta közös ismeretként – az emberek pedig időnként utaznak, költöznek, átjárnak szellemi és reális határokon.

 

Cs. L.: Izgalmas a gondolatkísérlet, amelyben azt vizsgálod, hogyan olvasná Jung e regionális magyar irodalmat. Néhány alapszöveg segítségével megkonstruálsz egy lehetséges jungiánus megközelítést, amely alapján tíz életszakaszt különítesz el „az erdélyi magyar irodalom életében”. Honnan jött az ötlet, hogy a pszichoanalízis két klasszikusának, Freudnak és Jungnak az álomfejtésétől, illetve -értelmezésétől eljuss egy ilyesfajta irodalomtörténeti gondolatmenetig?

 

B. I. J.: A szürrealizmussal foglalkozva Jung egyre fontosabbá vált számomra az idők folyamán – például az is, ahogy az álmokról gondolkodik. Az a gondolat pedig, hogy az álmok viszonya a valósághoz sok tekintetben hasonlít az irodalmi művek és a valóság közti viszonyhoz, nem újkeletű. Utaltam is már rá, hogy az irodalomnak nyilván köze van a társadalmi-politikai kontextushoz, de abból nem közvetlenül levezethető. Az álomnak is köze van a nappali történésekhez, de nem egyszerűen megismétli azokat. Az álom egészen váratlan kimozdításokra képes. Jung álomkoncepcióját tágasabbnak éreztem a Freudéhoz képest – míg Freudéban a vágyteljesítő mechanizmusok és azok elfojtása játszik központi szerepet, és gyakran egy-egy elszigetelt motívum válik fontossá, Jung szintézisszerűbben gondolkodik az álomról, az álom minden egyes szereplőjét magának az álmodónak a kivetüléseként vizsgálja, ráadásul egy-egy épp aktuálisan megoldandó életproblémával, dilemmával is kapcsolatba hozza az álmokat. Ezt az ötletet irodalomtörténeti gondolatmenetté alakítani persze inkább egy esszé, mintsem egy tudományos értekezés célja lehet. De a jungi életútmodell és álomkoncepció egybevágott azzal a tapasztalatommal, hogy az erdélyi magyar irodalom a története során más és más „életproblémákkal” szembesült, nem mindig, újra és újra ugyanazzal, ahogy azt egy traumaközpontú értelmezés sugallhatná.

 

Cs. L.: Örülök, hogy szóba hoztad az esszét. Épp most akartam rátérni, hiszen egy rövidebb írásban sokféle állítást fogalmazol meg róla. Az egyik kiemelhető mondjuk az, hogy az „erdélyi esszé” léte igencsak kétes, nehezen megragadható: van is, meg nincs is. A másik ilyen, hogy ez az intellektuális műfaj a legdemokratikusabb forma. Hogy látod, szükséges-e, hogy esszé „írassék” valamennyi (regionális, kisebbségi stb.) irodalomban? És ha – tegyük fel egy gondolatkísérlet erejéig – ez a műfaj mégis hiányozna valahonnan, akkor mitől lennénk megfosztva a hiánya által?  

 

B. I. J.: Egy kiadói felkérés nyomán született az általad említett írás, 2007-ben jelent meg Az emberfejű madár címmel egy közel ötszáz oldalas esszéantológia, amit erdélyi szerzők műveiből válogattam, ez a válogatási munka izgalmas tapasztalat volt. A kötetbe beillesztettem többek között Molter Károly írását is, amelyik épp az erdélyi magyar esszéirodalom hiányosságairól beszél a húszas években. Valami olyasmit mond benne, hogy az esszé az érett kultúrák műfaja, hogy ki kell forrnia – és hogy azokban az években nem volt meg a kellő ráérősség ehhez a műfajhoz, gyakran publicisztika és programszöveg született esszé helyett. A dolog paradoxona persze az, hogy Molter kitűnő esszét ír arról, hogy miért nincs esszé. Az esszé mozgékony, rugalmas, nyitott műfaj, és ritkán tolakszik előtérbe a kultúrában: kicsit nyomoznom is kellett olykor utána, de végül is egészen izgalmas darabokat sikerült találnom az antológia számára, azt hiszem. A nyitottság, rugalmasság, elegancia hiánya egy kultúrában mindig szomorú. És persze valószínűleg nincs olyan kultúra, amelyből mindez teljesen hiányozna, csak esetleg épp eltakarja valami. Az esszé „demokratikussága” pedig a nyitottságából fakad: abból, hogy együtt gondolkodik az olvasóval, nem kinyilatkoztat számára. Sokszor töprengtem azon, hogy milyen műveket érdemes egy adott kultúrából egy másikba átfordítani – hogy többet megtudok-e például a román kultúráról egy regényből, mint egy esszéantológiából, és fordítva: milyen műfaj reprezentálná legjobban „kifelé” a magyar kultúrát. Hajlok arra, hogy az esszé, amely gondolatokat közöl, de hajlékonyan, elegánsan, ilyen helyzetekben nagyon fontos és szimpatikus opció lehet.

 

Cs. L.: Több írásban és műfajban (az irodalomtörténeti vázlattól a kritikáig terjedően) foglalkozol e régió lírájával. Ami szembetűnő, hogy a legkülönfélébb avantgárd, illetve neoavantgárd irányzatokat céltudatosan integrálod az erdélyi magyar költészeti hagyományba. Mennyire jelentős az avantgárd/neoavantgárd hatása Erdélyben a tradicionálisabb poétikákhoz képest?

 

B. I. J.: Jól látod, hogy céltudatosan próbálom integrálni az avantgárdot – nem egyszerűen az erdélyi költészeti hagyományba, hanem lényegében magába a magyar költészeti modernségbe. Erről szólt a doktori értekezésem is bő tíz évvel ezelőtt. A magyar költészetben sajátos, hogy az avantgárd nagy vitapartnere a Nyugat volt, holott valójában rengeteg dolog kapcsolta össze őket – és azt vettem észre egyébként, hogy a környező kultúrákban a modernség s az avantgárd sokkal konfliktusmentesebben épült egybe. Az erdélyi szerzők közül az avantgárd kiáltványokat, programcikkeket is fogalmazó Bartalis János és Szentimrei Jenő, vagy a Kassák belső köréhez tartozó Reiter Róbert és Kahána Mózes mindenképp több figyelmet érdemel, mint amennyire számon tartják őket, akárcsak a korai, experimentális művészregényeket író Szántó György, aki Közép-Európa-szerte irigyelt nyomdai kivitelű avantgárd folyóiratot szerkesztett Aradon a húszas években. Ha a határon túli magyar irodalmakban neoavantgárdot emlegetünk a hatvanas-hetvenes években, elsődlegesen valószínűleg a jugoszláviai szerzők, az Új Symposion köre jut eszünkbe. Összmagyar leosztásban a neoavantgárd címke nekik jutott, Erdélynek, talán Kányádi Sándor közismertsége folytán, egy tradicionálisabb, posztnépi címke. Kétségtelen, hogy neoavantgárdban a mérleg nyelve Újvidék és a nyugati magyar szerzők felé billen, de Méliusz Józsefnél, Szilágyi Domokosnál, később Szőcs Gézánál, Cselényi Bélánál bőven van avantgárd és neoavantgárd kísérleti jelleg. Erdély kisebb méretben gyakorlatilag a magyar költészet teljes színskáláját produkálja irányzati értelemben, csak távolról nézve egyszerű a képlet. Persze ez valószínűleg bármilyen kutatási tárgy esetében így van: minél alaposabban és közelebbről vizsgáljuk, annál komplexebbnek bizonyul.

 

Cs. L.: Amikor egy-egy költői (élet)műről értekezel, az összmagyar irodalomban keresel viszonyítási pontokat. Székely János versnyelvét Szabó Lőrincéhez, Hervay Gizelláét Pilinszky Jánoséhoz és Nemes Nagy Ágneséhez kötöd. Kányádi Sándorról és Szilágyi Domokosról pedig megjegyzed, hogy mindkét költészet „viszonyítja magát a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i versbeszédhez is, ugyanakkor egy tágabb közeget teremt a hosszúverseknek”. Az esztétikai vizsgálódásokon és az összmagyar kontextuson kívül van-e még valami más, ami alapján értékelhetővé válhat irodalomtörténeti távlatban az a hagyomány, amit erdélyi magyar lírának nevezel? Hogyan viszonyulsz azokhoz az ideológiai konstrukciókhoz, amelyek sokáig meghatározták, sőt kisajátították ennek a lírának az értését és értékelését?

 

B. I. J.: Hiányzik az erdélyi magyar irodalomnak egy rendesen végigírt irányzattörténeti áttekintése (valami ilyesminek a vázlata talán a könyvem, amelyikről kérdezgetsz), ami szerintem épp azért lenne nagyon fontos távlatilag, hogy ez a regionálissá is olvasható irodalom összeépíthető legyen azokkal a narratívákkal, amelyek az összmagyar irodalomról szólnak. Valószínűleg azért viszonyítottam gyakran magyarországi szerzőkhöz, mert esetükben kidolgozottabbnak, konszenzuálisabbnak érzem azokat a kategóriákat, irányzati kereteket, amelyekhez képest olvassák őket. Azt, amit az erdélyi magyar líráról a klasszikus transzilvanista szerzők (Reményik Sándor, Tompa László, Áprily Lajos stb.) művei alapján gondolni szoktak, én magam egy tematikus-motivikus vonulatnak tekintem csupán, az életművük egyik részegységének, hiszen poétikailag egyébként elég szépen hozzáilleszthetők a szecesszió vagy a szimbolizmus magyar szövegvilágához – Dsida Jenőnél pedig akár a későmodern jegyei is kimutathatóak az említett irányzatok meghosszabbításaképpen.

 

Cs. L.: A rendszerváltás megjelenítéseit vizsgálva regényekben bevezetsz és használsz egy meglehetősen egyedi fogalmat, a „Sinistra-Érsek-Verhovina paradigmát”. Mit kell értenünk pontosan ezen a paradigmán? És kik azok a szerzők, akik egyértelműen az ún. posztbodoriánus vonulatba sorolhatók?

 

B. I. J.: Bodor Ádám regénytrilógiája, amelynek alapján megneveztem a rendszerváltás egyik erős értelmezésének modelljét, nagyjából a hatalomtranszfer felől ragadja meg a történéseket. Egy nyers, diktatúraszerű hatalom a fordulat után „átöltözik” valami mássá (ahogy a hegyivadászok szerzetesekké Az érsek látogatásában), aztán pedig távolról, megfoghatatlanul, gazdasági érdekek mentén irányít, mint a Verhovina madaraiban. A rendszerváltás-történet ívét tehát dezillúziós módon rajzolja fel ez a trilógia, de nincs benne nyavalygás, csak valaminek a megmutatása. A „posztbodoriánus” kifejezést Bányai Évától, a Bodor-életmű egyik fontos kutatójától kölcsönöztem, ő főként Papp Sándor Zsigmond, Dragomán György és Vida Gábor gyakran novellaciklusszerűen építkező, tematikusan is a Bodor-próza közelében elhelyezhető munkáira vonatkoztatja a kifejezést. A kör nyilván tágítható, ezt a SzIFOnline Eronim Mox szakácskönyve sorozata (http://www.szifonline.hu/?rovat=27) vagy más hasonló vállalkozások egyaránt alátámasztják.

 

Cs. L.: Ha a gyakorlatban komolyan vesszük az általad is felvetett, Harold Bloom-i értelemben vett nyugati kánon kontextusának lehetőségét, a külföldön megjelenő fordítások minőségének és a kulturális átültetések problémáinak rendszerező vizsgálata alighanem elkerülhetetlen. Léteznek-e ma olyan kutatások, amelyek a magyar nyelvi határokat átlépve teszik fel a nyugati kánonba való integráció kérdését a kötetedben tárgyalt művekkel kapcsolatban? Mennyire követed figyelemmel az elemzett irodalmi műalkotások idegennyelvű fordításait, recepcióját?

 

B. I. J.: Ez nagyon is napirenden levő probléma, példaként a Bloomsbury kiadó Literatures as World Literature sorozatát (http://bloomsbury.com/us/series/literatures-as-world-literature/) említeném. Én magam összefüggésbe hozhatónak látom a kérdést Deleuze és Guattari littérature mineure fogalmával: a túláltalánosító, homogenizáló narratívákkal szemben kifejezetten produktív lehet a „minor”, a periférikusnak tartott perspektíváktól elindulni. Látom tehát esélyét annak, hogy az általam vizsgált szerzők egy tágasabb kontextusban is izgalmasak lehetnek – a rendszerváltás-tanulmányomban elemzett prózaírók például már több nyelven olvashatók. A bölcsészkaron van egy tantárgyam, amelyik épp a kultúrák közti kommunikációval – fordítások és antológiák sikerével, szerkesztési stratégiáival, recepciójával, a „másik” kultúra reprezentációival foglalkozik, leginkább magyar–román–szász/sváb terepen. Nincsenek illúzióim átütő sikerekkel és egymásra hatásokkal kapcsolatban az átvizsgált anyag alapján, de az ilyen témák vizsgálata segít kimozdulni a „saját” perspektíva korlátai közül.

 

Cs. L.: Gondolkodsz-e a tanulmányok, esszék, kritikák felvetéseinek monografikus szintű kifejtésében? Van-e tervbe véve valamilyen nagyobb lélegzetű munka elkészítése?

 

B. I. J.: Továbbra is tervezem egy olyan könyv megírását, amelyiknek igen egyszerű címet szántam: Az erdélyi magyar irodalom története. A kötet bevezető írása eredetileg ehhez az elkezdett vállalkozásomhoz készült. Most már úgy látom egyébként, hogy igazából több könyvben lehetne megírni azt, amit eredetileg egy könyvben terveztem, ezek közt lennének egyetlen szerzős és több szerzős vállalkozások is. Nem mondtam le erről, a most közreadott könyv jelzés is tulajdonképpen, hogy továbbra is foglalkoztat a téma.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva