SzIF Online

Závada Péter versei

A szó árnyéka elképzelt hely, / a lebegés alakja a fényt / kitakarja. // A mondatok, / mint fekete fülbemászók, / a papírról eliszkolnak, / lukat rágnak a dobhártyán, / az agyban fészket raknak, / – sose hallgat el többé / a ciripelés.

 

(Szerda Zsófi felvétele)

 

Závada Péter 1982-ben született Budapesten. Költő, dalszövegíró, Akkezdet Phiai frontembere. Második kötete Mész címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2015-ben.

 

 

Családi album

 

(1)

 

Korántsem bőkezűsége, inkább

arányérzéke lep meg, ahogy eléd

szórja fényét és árnyékait a nap:

kétféle magvat az éhes madaraknak.

 

Mint egy nyílhegyet, a szemlélődésből

valami kiránt, az alkonyuló morajlásban

találod magad. Az éjszaka még egyszer

nagy levegőt vesz, a parttól visszahúzódik,
mielőtt kiáradna.

 

(2)

 

Szakadár napok, kitaszítva terveink

folytonosságából, előrelátásunk

holtterében: ez volt az augusztus,

körmünkre ég a nyár.

 

A fák zokogása a kertből behallatszik,

összetéveszthetetlen kánonjuk

az ablaküvegen kopog: halott nagyszülők

csontos ujjai, kiknek a lecserélt
zárakhoz senki nem adott kulcsot.

 

(3)

 

A szó árnyéka elképzelt hely,

a lebegés alakja a fényt
kitakarja.

 

A mondatok,
mint fekete fülbemászók,
a papírról eliszkolnak,
lukat rágnak a dobhártyán,
az agyban fészket raknak,
– sose hallgat el többé

a ciripelés.

 

(4)

 

Nincs más hátra,
mint beköltözni ebbe a zuhanásba,

belakni egyre gyorsuló
emeleteit.

 

Az üres beszéd vakolatát

levertük, hogy alatta elfeledett

énünkkel találjuk magunkat

szembe, egymásba falazottan.

 

(5)

 

A szemgolyók szivacsai felitatják

a látványt színeivel, formáival:

a tárgyak helyén kivágott sablonok.

Mint matricákat egy albumba

– mit ragasztasz beléjük?

 

(6)

 

Hol a fogyatékos öcséd?

A verandán? Ki hagyta kint,

miközben leszakadt az ég?

Senkinek nem jutott eszébe

behozni, csak ül, és az eső

a szájába esik, mint egy szökőkútból,

szájából madarak isznak.

 

 

Kurzív lombok

 

(1)
 

Abból építkezik az este,

amit a takarásban talál:
szétmorzsolódó raklapokból,
feketére mázolt farostlemezekből.

 

Igék bukkannak elő váratlanul
a süllyesztőből. Állnak előttünk
meztelenül, munkafényben.

Felületük van, kiterjedéseik.

 

(2)

 

A hold meggyőz, érvényes állítás.

Ahogy előrehalad az éjszaka,

vonásai tapinthatóvá válnak.

 

Kurzív lombok a szél zárójelében,

az ágszerkezet operai szélessége.

Élénk zöldjei visszaírják

a tisztást a nyárba.

 

(3)

 

Az erdő is csak azért van,

hogy beszélni lehessen róla,

hogy megállapíthassuk,

az erdő égig ér.

 

Pedig csak egy üres doboz kell,

máris kezdetét veszi a játék,

és akik eddig a berendezett

szobákat nézték, azoknak most

a csupasz falak nyújtanak biztonságot.

 

(4)

 

A sötétség egy láda,

két oldalt függöny határolja.

Valaki átsétál rajta.

Nincsen neve.

 

A rivalda fényköre

lukat üt a tér folytonosságán.

Belelépsz, nem marad
kitöltetlenül.

 

(5)

 

A színpadon egy amfiteátrum
lejtősen süllyedő lépcsősorai.
Bolthajtások, oszlopfők -- robusztus
tömegét a tekintet, akár egy kamera
optikája, képtelen befogni.

De fölkapcsolják a világítást
a nézőtéren, és a fehér drapériával
letakart széksorok magukat
tükörszínpadként újraolvastatják.

 

(6)

 

A mozgás súlytalan átlói
összekötik a tér távoli
pontjait, mintha mindig is
összetartoztak volna.

 

Festett alak a test
paravánján. Becsukják,
de senki nincs mögötte.

 

(7)

 

A nyitások és zárások

ritmusa elszigetel, 

ugyanakkor átjárhatóvá is tesz

-- ez a bebocsátás

és kiengedés rítusa.

 

Mégis ha valahol egy puszta

ajtókeret árválkodik,

máris azt várjuk, hogy valaki

bejöjjön rajta, míg ha ugyanő

az ajtó hiányán lépne át,

nem hinnénk neki.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva