Závada Péter versei

A szó árnyéka elképzelt hely, / a lebegés alakja a fényt / kitakarja. // A mondatok, / mint fekete fülbemászók, / a papírról eliszkolnak, / lukat rágnak a dobhártyán, / az agyban fészket raknak, / – sose hallgat el többé / a ciripelés.

 

(Szerda Zsófi felvétele)

 

Závada Péter 1982-ben született Budapesten. Költő, dalszövegíró, Akkezdet Phiai frontembere. Második kötete Mész címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2015-ben.

 

 

Családi album

 

(1)

 

Korántsem bőkezűsége, inkább

arányérzéke lep meg, ahogy eléd

szórja fényét és árnyékait a nap:

kétféle magvat az éhes madaraknak.

 

Mint egy nyílhegyet, a szemlélődésből

valami kiránt, az alkonyuló morajlásban

találod magad. Az éjszaka még egyszer

nagy levegőt vesz, a parttól visszahúzódik,
mielőtt kiáradna.

 

(2)

 

Szakadár napok, kitaszítva terveink

folytonosságából, előrelátásunk

holtterében: ez volt az augusztus,

körmünkre ég a nyár.

 

A fák zokogása a kertből behallatszik,

összetéveszthetetlen kánonjuk

az ablaküvegen kopog: halott nagyszülők

csontos ujjai, kiknek a lecserélt
zárakhoz senki nem adott kulcsot.

 

(3)

 

A szó árnyéka elképzelt hely,

a lebegés alakja a fényt
kitakarja.

 

A mondatok,
mint fekete fülbemászók,
a papírról eliszkolnak,
lukat rágnak a dobhártyán,
az agyban fészket raknak,
– sose hallgat el többé

a ciripelés.

 

(4)

 

Nincs más hátra,
mint beköltözni ebbe a zuhanásba,

belakni egyre gyorsuló
emeleteit.

 

Az üres beszéd vakolatát

levertük, hogy alatta elfeledett

énünkkel találjuk magunkat

szembe, egymásba falazottan.

 

(5)

 

A szemgolyók szivacsai felitatják

a látványt színeivel, formáival:

a tárgyak helyén kivágott sablonok.

Mint matricákat egy albumba

– mit ragasztasz beléjük?

 

(6)

 

Hol a fogyatékos öcséd?

A verandán? Ki hagyta kint,

miközben leszakadt az ég?

Senkinek nem jutott eszébe

behozni, csak ül, és az eső

a szájába esik, mint egy szökőkútból,

szájából madarak isznak.

 

 

Kurzív lombok

 

(1)
 

Abból építkezik az este,

amit a takarásban talál:
szétmorzsolódó raklapokból,
feketére mázolt farostlemezekből.

 

Igék bukkannak elő váratlanul
a süllyesztőből. Állnak előttünk
meztelenül, munkafényben.

Felületük van, kiterjedéseik.

 

(2)

 

A hold meggyőz, érvényes állítás.

Ahogy előrehalad az éjszaka,

vonásai tapinthatóvá válnak.

 

Kurzív lombok a szél zárójelében,

az ágszerkezet operai szélessége.

Élénk zöldjei visszaírják

a tisztást a nyárba.

 

(3)

 

Az erdő is csak azért van,

hogy beszélni lehessen róla,

hogy megállapíthassuk,

az erdő égig ér.

 

Pedig csak egy üres doboz kell,

máris kezdetét veszi a játék,

és akik eddig a berendezett

szobákat nézték, azoknak most

a csupasz falak nyújtanak biztonságot.

 

(4)

 

A sötétség egy láda,

két oldalt függöny határolja.

Valaki átsétál rajta.

Nincsen neve.

 

A rivalda fényköre

lukat üt a tér folytonosságán.

Belelépsz, nem marad
kitöltetlenül.

 

(5)

 

A színpadon egy amfiteátrum
lejtősen süllyedő lépcsősorai.
Bolthajtások, oszlopfők -- robusztus
tömegét a tekintet, akár egy kamera
optikája, képtelen befogni.

De fölkapcsolják a világítást
a nézőtéren, és a fehér drapériával
letakart széksorok magukat
tükörszínpadként újraolvastatják.

 

(6)

 

A mozgás súlytalan átlói
összekötik a tér távoli
pontjait, mintha mindig is
összetartoztak volna.

 

Festett alak a test
paravánján. Becsukják,
de senki nincs mögötte.

 

(7)

 

A nyitások és zárások

ritmusa elszigetel, 

ugyanakkor átjárhatóvá is tesz

-- ez a bebocsátás

és kiengedés rítusa.

 

Mégis ha valahol egy puszta

ajtókeret árválkodik,

máris azt várjuk, hogy valaki

bejöjjön rajta, míg ha ugyanő

az ajtó hiányán lépne át,

nem hinnénk neki.

 

2016. 12. 31.  |  14:00
© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva