SzIF Online

Június-júliusi folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen

A százoldalas óriásblokkot három külföldi tanulmány vezeti be: Bruno Latouré és Noah Heringmané alapvetően egy-egy francia szerző (a filozófus Michel Serres és Buffon grófja) műve köré építi meglehetősen szofisztikált érvelését, Eva Horné ugyanakkor történeti jelleggel vizsgálja a klímakatasztrófákról kialakult képzeteink változását – s bár a 19. század ismertetése után nagyvonalúan egyből a 21.-re ugrik, az antropocén szakirodalmába való bevezetésnek talán ez a legalkalmasabb.

 

 

Búcsúzik a nyár, én azonban még csak most kezdem visszatekintés-sorozatomat: a július-augusztusi duplaszámok tárgyalása előtt most a nyári Prae-vel, és egy kissé megkésett, de remek Korallal melegítünk. No meg Király István naplójának visszhangjával.

 

Rendszeres olvasóim már nem lepődnek meg, hogy mindkét szám tematikus: a Korall a „Szexuális másság és kirekesztés”, a Prae az „Antropocén” címet biggyesztette borítójára (utóbbi, az indusztriál pusztulásba begyalogoló, érintetlen természetbe tükröződő szarvas maga a gyönyörűség: Bihari Eszter csodás munkája). Előbbit még csak-csak értjük, de mi a túró az az antropocén? A földrajz-strébereknek alighanem földtörténetből ismerős végződés és az embert sejtető előtag párosítása ugyanis elsőre meglehetősen furának tűnik: minden, az iskolában megfelelően traumatizált nebuló tudja, hogy a földtörténet lényege az, hogy bolygónk több csilliárd éves életkorának szakaszolásával ráébressze az embert, csak imént érkezett vendég, jelentéktelen macskapiszok a bolygó históriájában a mecseki kőszénhez képest: nyavalyás pár ezer évünk, ugye, aprócska pattanás lenne a korai jura késői szakaszának hátsóján. Az antropocén kifejezés mellett érvelők ugyanakkor amellett törnek lándzsát, hogy ez a párezer év is elég traumatikus, ha ökoszisztémánk szempontjából nézzük: ahogy Eva Horn fogalmaz, „legkésőbb az ipari forradalom óta a Föld felszíne olyan mélyreható változásokat kénytelen elszenvedni, amelyek (…) lenyomata a Föld rétegébe is bevésődik. Az ember a Föld felszínének nem csupán egy múló betegsége; nyomait (…) semmilyen újabb kőzet vagy növényi réteg nem képes eltüntetni.”. Az antropocén fogalmát zászlajukra tűző kultúratudósok éppen ezért az emberiség végvidékein járnak: a végső katasztrófa előtti, vagy utáni pillanatban, az idők (vagy inkább időnk) vége közben, vagy épp azután. A Prae ezen számában egyaránt látjuk Will Smith-t a csak dámszarvasok által lakott Times Square-en (Eva Horn), az utolsó Bibliát szorongató idegent a pusztán vándorolva (Keresztes Balázs), és a Melankólia hőseit gallysátrat építve egy kisbolygó Földbe csapódása előtt (Sepsi László) – s mint a tanulmányokból kiderül, mind egy-egy elképzelt világvége jellegzetesen megformált aktorai, vagy épp mezei szemlélői.  

 

A százoldalas óriásblokkot három külföldi tanulmány vezeti be: Bruno Latouré és Noah Heringmané alapvetően egy-egy francia szerző (a filozófus Michel Serres és Buffon grófja) műve köré építi meglehetősen szofisztikált érvelését, Eva Horné ugyanakkor történeti jelleggel vizsgálja a klímakatasztrófákról kialakult képzeteink változását – s bár a 19. század ismertetése után nagyvonalúan egyből a 21.-re ugrik, az antropocén szakirodalmába való bevezetésnek talán ez a legalkalmasabb – akár a blokk elején is helyet kaphatott volna. (Ez esetben az ember kevesebbet pironkodna, hogy nem ismeri Heringman leggyakrabban megidézett alakjait (pl. a geológus Jan Zalasiewitzet), akiket az amerikai tudós épp hogy nem nevez a keresztnevükön.) A fordításokat Keresztes Balázs, Sepsi László és Nemes Z. Márió tanulmányai követik, melyek közül az első kettő ezer szállal kötődik Latour vagy épp Horn szövegéhez – Nemes Z. Márióé a magyar költészet poszt-antropocentrikus viszonyairól csak azért kicsit kevésbé, mert az antropocénnél nagyobb területet térképez fel, a Németországban ezerrel pörgő költészeti irányzat ugyanis nálunk (még?) alig-alig van jelen. (Ettől még a hihetetlenül széles versanyagot rendszerező, panoramikus tanulmány megérne egy vitaestet mondjuk Lapis Józseffel és Balázs Imre Józseffel, csak én vagyok tufa a lírához.) Sepsi a tőle elvárható módon filmben utazik: tanulmánya legizgalmasabb aspektusa annak vizsgálata, hogy a bekövetkezőben levő végkatasztrófák esetleges elhárításában mennyire vállal aktív szerepet az ember/emberiség. Ha rövidre akarnám zárni: egyre kevesebbet, ez ugyanakkor az antropocén egyszerre izgalmas és félelmetes oldalára vezethető vissza: oké, hogy az emberiség legkésőbb az ipari forradalommal új érát nyitott a földtörténetben, de „nem ismerjük maradéktalanul az új korszak játékszabályait”. Ez az ötvenes években – meglehetősen pozitivista módon – azt jelentette, hogy az emberiség kipusztításával kísérletező szörnyeket (pl. mutáns óriáshangyák) számos kudarcos próbálkozás után technika, tudomány és összefogás változatos kombinációjával mindig sikerült hatástalanítani. A 21. században ugyanakkor vagy az van, hogy az emberiséget megmentő szakértőcsoport meghal, mire küldetésük teljesül, az odalenn bambán bámuló passzív emberiség meg recés Aldis chipset ropogtatva konstatálja, hogy a Nap mégsem huny ki (Napfény), vagy szimplán drukkol egy kisbolygónak, hogy ne csapódjon a Földbe – de hát kábé annyi eredménnyel, mint a gibraltári ultrák a spanyol válogatott ellen (Melankólia). Problémánk bázisa ugyanis ugyanaz, mint úgy kétszáz éve: nem hisszük igazán, hogy a világvége a reális időn belül elkövetkezik – most épp azért, mert az éghajlatváltozást nehéz megfoghatóvá tenni, cselekményesíteni, mint egy atomháborúnak, és jól körülhatárolható egyéni felelőse sincs – ezért nem is igazán teszünk semmit az elkerüléséért.

 

De mi van, ha a katasztrófa bekövetkezik? Ezt már Keresztes Balázs megatanulmánya vizsgálja, mely Cormac McCarthy Az út című regényének eszközhasználatát és túlélési gyakorlatait értelmezi. Keresztes az idei év egyik nagy meglepetése számomra: a Google tanúsága szerint alig-alig publikált eddig saját szöveget, ellenben számos tematikus számot vagy blokkot segített szerkesztéssel vagy fordítással (legújabban a Tiszatáj kultúrtechnika-számát, és a nyári, Wellbery-Kalligramot, de ebben a Prae-ben is van egy Latour-fordítása), ebből az írásából pedig nemcsak az derül ki, hogy mértéktelenül precíz filológus és remek elemző, hanem az is, hogy emellett kiváló ismeretterjesztő és vérbeli kritikus is. Ami a precizitást illeti, megmondom őszintén, olyasmivel még csak-csak találkoztam, hogy egy tanulmányíró itt-ott kijavítja a hivatkozott mű magyar fordítását (itt Totth Benedekét), de a leghardcore-abb filmbubust se láttam még másodpercre lehivatkozni az általa idézett jelenetet. Az sem mindennapos, hogy a tanulmányíró nem csupán számol a realitással, hogy nem minden olvasója járatos a thing theoryban, vagy épp Bruno Latour fogalomhasználatában, de képes rövid, jól érthető magyarázattal megragadni azok lényegét is; az pedig pláne ritkaságszámba megy, hogy egy olyan hideg elemzésre szakosodott műfaj, mint a tanulmány, tele legyen érzékeny kritikai megjegyzésekkel a legkülönbözőbb filmekről és könyvekről; egyedül a talán kissé iskolás szövegtagolást lehetne elhagyni. Éppen ezért erősen kívánom, hogy ezen erényeit a szerző is tudatosítsa magában, majd rögtön utána írja tele hasonlóan alapos és éleslátó kritikáival a magyar hetilap- és folyóiratszcéna legjobbjait – mindannyiunk fentebb örömére.      

 

***

 

Az egyik legmenőbb társadalomtörténeti folyóirat, a Hajnal István Körhöz kötődő Korall minden száma valamilyen tematika köré szerveződik, és mind a 2016-ra datált utolsó (66.), mind a 2017-es első (67.) szám izgalmasnak és színvonalasnak ígérkezett a szerző- és címlista alapján. Az itt vizsgált „Szexuális másság és kirekesztés” címet viselő szám azért keltette fel a figyelmemet, mert rövid ideig magam is kutattam prostitúciótörténetet (az egyik tanulmányban meglepve találtam a nevemre), így némi halvány rálátásom van az írások szokványos vagy forradalmi voltára. Ennek alapján azt kell mondanom, ha a felügyelet- kontroll-gender-kisebbség kulcsszavak bármilyen kombinációja rengeteg találatot eredményez az angolszász kutatói univerzumban, mifelénk nem tengenek túl a szexuális kisebbségekről és tabusított rítusokról szóló tanulmányok: a maszturbációval és hermafroditizmussal kapcsolatos magyar publikációk például alighanem egy kézen megszámolhatóak (E számban Szegedi Gábor és Bálint Petra ír róluk). Nem véletlen, hogy viszonylag sok a nagyívű történeti áttekintést ígérő tanulmány: Takáts Judit a homoszexuálisok listázását, a már említett Szegedi Gábor az onanista (vagyis a maszturbációt végző személy) alakját, Perényi Roland pedig a queerek rendőrségi jelentésekben és sajtódiskurzusban való előfordulásait vizsgálja – mind a huszadik század viszonylag hosszú periódusait lefedve. A tanulmányokból kirajzolódó kép két másságról alkotott koncepciót, szexuális kisebbségekhez való társadalmi viszonyulást és hatalmi reakciót hoz magával: az első szerint a nem-heteroszexuális gyakorlatok betegségnek, a második szerint bűnnek minősülnek, ennél fogva előbbi medikalizálja, utóbbi kriminalizálja őket. Sajnos nem kérdés, a két rossz közül melyik a megfoghatóan kedvezőbb: az 1878-ban hatályba lépő Csemegi-kódex ugyanis a korábbiakkal szemben már egy évig terjedő fogházzal fenyegeti a „természet elleni fajtalanságot” elkövetőket.

 

Hogy mennyire alaposan medikalizálták a bűnös szexuális gyakorlatokat a tudományosságra (vagy annak látszatára) adó pozitivizmus időszakában, arra jó példa a neuraszténiát (esetleg agylágyulást, hátgerincsorvadást, elmebetegséget vagy éppen vakságot) okozó maszturbáció kitartó, orvosi szaklapokban és nevelési tanácsadókban évszázadokon át újra és újra rögzített mítosza. Hogy mennyire igyekezett mindezt kontrollálni a társadalom (főleg gyerekkorban), arra jó példa az alábbi 1905-ös nevelési tanácsadó: „Meg kell figyelni a gyereket akkor is, ha az illemhelyre megy. Ha sokáig marad, rá kell nyitni. Ha visszajön, élesen a szeme közé kell nézni. Ha nem bírja el a tekintete, akkor baj van és ezt orvosolni kell. Nem szigorral, ütleggel, koplaltatással, hanem fölvilágosítással. Hogy ez a halálod.” Hogy pedig a hasonló diagnózisokat mennyire nem empirikus vizsgálatokból vezették le, arra egy 1760-as úriszék előtt tett vallomás mutat rá: mikor a csúnyasága miatt férfimunkát végző, és magát csirának (=hermafroditának) valló (valójában transzvesztita) Bodnár Ancsát a borbélyok és doktorok megpróbálták megvizsgálni, azt vallotta: „én Csira vagyok, és az természet holnaponként változik rajtam”, vagyis „egy holnapi Leány következendő másik holnapig peddig férjfiu vagyok, Eők ezt el hitték, tovább nem vallattak”. Hogy a maszturbációt és annak hatásait mennyire figyelték meg alaposan, arról Olasz Péter jezsuita szexuálpszichológus statisztikái tanúskodnak, aki szerint a magyar serdülő fiúknak mintegy 15-20%-a maszturbált, szemben az érzékiség bűnébe eső zsidó fiúkkal, akiknek Magnus Hirschfeld szerint 44%-a. Hát, vannak kétségeim.   

     

(Visszhang) Eléggé el nem ítélhető módon nagyon rég kalandoztam már el a hagyományos „lapozzunk-végig-egy-folyóiratot-és-mondjunk-róla-dolgokat” struktúráktól, pedig egy felfedező-elemző célú rovatban alighanem a sporadika összesöprése, vagyis a részek (folyóiratok, szerzők, interpretációs stratégiák) párbeszédbe léptetése még a hagyományos bemutató-értékelő munkánál is fontosabb lenne. Éppen ezért most két, Pál Sándor Attila és Margócsy István recenziója által felvetett gondolat mentén próbálom felgörgetni Király István monstruózus naplójának (eddigi) recepcióját (?).

 

Hogy a kérdőjelet mi indokolja, arra (alighanem nem véletlenül) a hozzászólók legfiatalabbika, Pál Sándor hívja fel a figyelmet, mikor kijelenti, „sokan és sokféleképpen írtak a kötetről, vagy inkább a kötet ürügyén”, de ezek az írások „kevéssé szólnak a megjelent ezeroldalas monstrumról”, inkább csak azt használják ki, hogy „most lehet Király Istvánról beszélni”. És beszélnek: kritikában és esszében, tárcában és publicisztikában, folyóiratban (Rónay László a Vigiliában, Révész Sándor a Mozgó Világban) és még inkább hetilapban (TGM és Veres András a Magyar Narancsban, Pál Sándor, Margócsy István, Weiss János, Soltész Márton és Radnóti Sándor az ÉS-ben, Murányi Gábor a HVG-ben), csaknem mind élvezetes, karakteres, színvonalas írásokban, mégis: nagyon sok mindenben ugyanúgy, ugyanazokat az értelmezői stratégiákat követve, ugyanarra a következtetésre jutva. Az önmarcangolás, a magával ragadó karizma és a doktriner rendszerhűség kettőssége, az Aczéllal folytatott viharos „szerelmi kapcsolat”, a nagy csalódást keltő Czine Mihály, a „mindennapok forradalmisága” mind-mind sokak által említett vonások; még a kiemelkedő jelenetek (a Kádárral folytatott beszélgetés, a Szovjet Irodalom szerkesztéséhez kért függetlenség megtagadása, stb.) is ugyanazok. A kirajzolódó képből Király István meglehetősen kiismerhető alaknak tűnik. Csak a naplójáról tudunk meg olyan keveset: egy-egy elejtett megjegyzésből tárul fel előttünk, hogy eredetileg nagyrészt angolul írta, hogy egy részében második személyben szólítja meg magát, hogy a kötet jegyzetei minimum szokatlanok, hogy van egy utószava… Mindeközben pedig keveset tudhatunk meg a napló stílusáról, az írás minőségéről és Király értekezői nyelvéhez való viszonyáról, szűkszavúságáról vagy épp bőbeszédűségéről, egyszóval, minden olyasmiről, amit esztétikai minőségként írhatnánk le, és amire mondjuk Gyarmati Fanni naplója kapcsán például jutott hely a recepcióban.

 

Mindez visszavezethető a naplóműfaj határhelyzetéhez, amit Margócsy István problematizál, mikor többé-kevésbé három lehetséges nézőpontot, stratégiát ajánl egy napló elemzéséhez: egy történetit, egy etikai-pszichológiait és egy esztétikait. A nagy különbség az, hogy míg az első esetben a napló történeti forrás, a másodikban „erkölcsi dokumentum”, a harmadikban pedig irodalmi mű. Király István naplója esetében ugyanakkor nekem nagyon úgy tűnik, a legtöbb elemzőt/emlékezőt a középső nézőpont érdekelte leginkább, és az utolsó a legkevésbé: ehhez alighanem nem csekély köze van annak, hogy a megnyilvánulók többsége személyes kapcsolatban állt a napló szerzőjével.  

 

A napló műfaja kínálta személyesség ugyanis mintha magával hozná a kritikai reflexiók személyességét is: csaknem minden megszólaló tisztázza a naplóíróhoz fűződő személyes és/vagy munkakapcsolata természetét – Rónay és Veres egy tanszéken tanított vele, Radnóti „eltévelyedett” tanítványa volt, Révészről megtudjuk, hogy bár nem volt Király szeminaristája, de ötösre kollokvált nála, Weiss János („aligha volt a szocialista főideológusok között olyan, akinek a tevékenysége és gondolkodásmódja annyira taszított volna, mint Király Istváné”) és TGM („Világéletemben hevesen utáltam Király István munkásságát”) pedig nyíltan deklarálja Királlyal szembeni ellenszenvét. Mindez a különböző személyes történetek forgatagában elsőre csak érdekes: szembetűnő és szokatlan akkor lesz, amikor összevetjük irodalmi és akadémiai kritikánk disclaimerektől és a saját pozícióra való reflektáltságtól szinte teljesen mentes nyelvével. (Hogy csak egy példát mondjak: ki látta már jelezni egy szakkritikában, hogy az írást a kritizált könyv szerzőjének doktorandusza jegyzi?)

Ennek persze ellenvethető, hogy az akadémiai kritikákkal szemben a Király kötetére adott reakciók műfajilag heterogének – hisz valóban kevés vallja közülük magát kritikának: Radnótié tárca, Veresé esszé, TGM-é publicisztika. Mégis, nem vagyok benne biztos, hogy e műfaji jelölők esetenként nem lennének felcserélhetők egymással – TGM írása néhol már-már tanulmányszerű, néhol kifejezetten szövegkritikai jellegű, néhol meg eszmetörténeti esszé, Radnóti írása –  egy rendhagyó memoársorozat része – pedig sokkal közelebb van a kritikához, mint mondjuk Weiss János írása, mely, bár elméletben könyvkritika, valójában egy könyv által felfakasztott, de azzal nem sokat bíbelődő, nem túl színvonalas személyeskedésfolyam, amit a kötetet szerkesztő Soltész Márton meglehetősen elegánsan igazított ki.  

 

Szerintem tehát alapvetően arról van itt szó, hogy az írások tárgyának műfaji kódjai erősen visszahatottak azok formájára: mintha a napló műfaja legitimálná, „engedélyezné” a kritika vallomásosságát – ami viszont megpendíti az emberben azt a sejtést, hogy a kritikai műfaj hallgatólagos szabályai mifelénk előírnak bizonyos távolságtartást a személyestől, és elvárnának egyfajta elemzői attitűdhöz asszociált hidegséget. Hogy ez jó vagy sem, azt mindenki döntse el maga – a kérdéssel rövid időn belül bővebben is foglalkozom.    

 

(Zárszó helyett) előbb örömmel nyugtázom, hogy több, Arany-szám elmaradása miatt megrótt folyóirat pótolta lemaradásait (Alföld 2017/6, Hitel 2017/8), és annyit ígérhetek, hogy a július-augusztusi folyóiratszemlében a Kalligram, Jelenkor, Tiszatáj hármasból veszek kettőt nagyító alá – hogy melyik kettőt, az ugyanakkor még hosszas mérlegelés kérdése.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva