SzIF Online

Július-augusztusi folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen

Mindez már önmagában is igencsak érdekfeszítő és vitára hívó felvetés, de a szöveg nem az endista tradíció fukuyamai, dantói vagy vattimói remeke: nem az irodalomelmélet halálát, inkább átalakulását jelzi. Éppen ezért inkább azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, Wellbery szerint harminc év alatt mivé lett, milyen új ágakat vagy holtágakat nemzett a nyolc elméleti megközelítés: hogy vesztette erejét és megújulási képességét a dekonstrukció, hogyan tért meg a filozófiához a hermeneutika, vagy épp milyen utódokat szült a szemiotika.

 

 

Előző alkalommal azt ígértem, hogy a Kalligram, Jelenkor, Tiszatáj hármasból válogatok majd szemléznivalót, ami azonban megdöbbentő, ezúttal tartom is magam az ígérethez. Hogy mindez így történjen, sok minden kellett: volt olyan pillanat, amikor már majdnem a Forrás esszékben és interjúkban gazdag nyári száma mellett döntöttem (mely hiánytalanul elérhető a mellékelt linken), de az akkora siker volt, hogy az Írók Boltjából már elkapkodták, mire beszereztem volna; egy másik pillanatban pedig a Székelyföld román irodalomra specializálódott augusztusi számával szemeztem – amiről azonban olyannyira meg voltam győződve, hogy szeptemberi, hogy be is terveztem a következő, szeptember-októberi szemlémbe. Mindebből az lett, hogy elvittem nyaralni a Jelenkort, aztán magányosabb szeptemberi ebédeimen jegyzetelgettem a Kalligramból: mindkettőben vannak tematikus blokkok (a Kalligramban egy Szegedy-Maszák- és egy Wellbery-, a Jelenkorban egy Balassa-blokk) de én ezeket részben megtrollkodva műfajiakat mixelek belőlük.

 

Elsőnek rögtön összekollázsolható egy vallomáspróza-blokk: ennek három legérdekesebb darabja Komoróczy Géza Kalligram-laudációja (Könyvkiadók dicsérete, értelemszerűen a Kalligramban), Jonathan Franzen Gaddis-olvasója és Tompa Andra Omerta-werkesszéje (mindkettő a Jelenkorban).

 

A kiváló assziriológus-hebraista Komoróczy Géza nyolcvanadik születésnapját követően is aktív: ezúttal a Kalligram Kiadó 25. születésnapját ünneplendő meséli el könyvkiadókkal kapcsolatos élményeit, ahogy azt korábban a kedvenc könyvesboltjaival is megtette. Mint minden ilyen áttekintés, ez is egyfajta töredékes önéletrajz: láthatjuk az egyetemista Komoróczyt egy lottóboltban dolgozni (!), használhatatlannak tűnő diplomáival (ókori kelet-ógörög) segédszerkesztőként elhelyezkedni a Magyar Helikonnál (s így együtt dolgozni a félállásban gyámhatósági látogatóként munkálkodó Konrád Györggyel), majd „halált megvető bátorsággal” felolvasni Weöres Sándor jelenlétében „A sumer vers elmélete” című írását, melyet Devecseri Gábor praktikáit (is) ellesve dolgozott ki, s végül idős korára megtanulni a pdf-korrektúra rejtelmeit. Ahogy az már ennyiből is kiderül, számos csúcsértelmiségi elevenedik meg a szövegben: megtudhatjuk, hogyan ismert magára Vas István egy mezopotámiai szoborban, melyik híres író volt Komoróczy szomszédja a Városmajor utcában, és hogy melyik költő-fordító életműve van rá a legnagyobb hatással – aki egyszerre akar nyomdászattörténeti betekintőt és értelmiségi panorámát látni az elmúlt hatvan évből, annak e szöveg meleg szívvel ajánlható.

 

Épp ennyire kihagyhatatlan ugyanakkor Jonathan Franzen egyszerre személyes és polemikus esszéje (Sári B. László fordításában) William Gaddisről a Jelenkorban, melyben Franzen plebejus és elitista énje csap össze egymással: előbbit egy kekeckedő levélíró néni és anyja szelleme képviseli, utóbbit az intézményes neveltetés, az egyetem és a kánon. Franzen alapkérdése egyszerű: probléma vagy erény, ha egy olvasmány nehéz? Az amerikai író szellemesen és világosan különíti el az író-olvasó viszony két modelljét: a zseniesztétika jegyében fogant Státusz-modellben a nehézség leküzdendő feladat, a nehéz olvasmány pedig az elitíró ajándéka az elitolvasónak; a demokratikus szellem szülte Szerződés-modell értelmében ugyanakkor „a szerző szavakat bocsát az olvasó rendelkezésére, melyek kellemes élményben részesítik”. Mivel Franzen bevallja, hogy a Szerződés híve, az írás tárgyát képző William Gaddisról (akinek egyetlen regényét, a Favázas gótikát fordították magyarra) pedig gyorsan kiderül, hogy a Státuszé, a végeredmény sejthető: ettől azonban Franzen esszéje nem lesz kevésbé szórakoztató vagy izgalmas. A Szerződés hívei az ilyen mondatokért szerethetik majd: „Ha a J R-t annak az üzenetnek a közvetítésére szánták, hogy Amerika szívás, akkor Gaddis harmadik regényének, a Favázas gótikának az az üzenete, hogy Amerika tényleg nagyon nagy szívás”. A Státusz hívei ugyanakkor nyugodtan félretehetik a szöveget: az ugyanis kétségtelenül nem elég nehéz.

 

Tompa Andrea Omertája mindezidáig igen pozitív kritikai recepciót tudhat magáénak, azt ugyanakkor eddig nemigen tudhattuk, hogy is született meg. Aki figyelemmel követte Tompa előző könyveit, az nem lepődik meg egy újabb Erdély-regényen, ahogy a történeti jelleg sem újdonság, de ha valaki azt mondja Tompának akár csak öt éve, hogy a Fejtől és lábtól után az ötvenes évekről (a múlt e „mélységes mély, kiszáradt, gyilkos, gyűlöletes és teljesen felesleges kútjáról”) ír majd, egyik szereplője pedig egy rózsanemesítő lesz, alighanem kiröhögi. Az Omertáig vezető út így szorongás és olvasás elegye: a pszichológiai út legalább olyan lebilincselő, mint a kapott olvasmánylista. Szerzetesinterjúk, naplók, beszélgetőkönyvek, memoárok, mikrotörténeti munkák, meg egy angol nyelvű könyv a Peace-rózsáról – a két olvasmány közti holttérben pedig remény és a kudarctól való félelem vegyesfelvágottja, a lehető legnagyobb öniróniával vegyítve. „Mi lehet szebb dolog, mint megpróbálni és összeomlani”, kérdezi a rózsanemesítő szál lehetetlenségéről elmélkedve, máshol pedig statisztikázik: „Öt szereplőt tervezek, négyet tudok megírni. Az ötödikhez nem találom a nézőpontot. A ló történetén elbukom, a lovat nem tudom megírni. A könyv tehát 80%-os”. A kedvenc mondatsorom mégis ez: „Hallgatásból jók vagyunk. Csak épp akkor beszélünk, amikor hallgatni kéne. Sokat és feleslegesen. A beszéd ugyanis inflálódik. Én aztán tudom, épp most inflálom.”          

   

Ott vannak aztán a vitairatok: David E. Wellbery Irodalomtudománya (Kalligram) és Takáts József Kukorelly Endre Porcelánboltját kiveséző kritikája (Helyretolni azt, Jelenkor). Mint a továbbiakból kiderül majd, mindkettő erősen személyes szöveg: Wellbery írásának már az alcíme („Személyes észrevételek”) is jelzi mindezt, Takáts pedig számos élményt és kutatást felelevenítve polemizál nemcsak Kukorellyvel, de számos irodalomtörténésszel is.

 

Az idén hetvenéves amerikai Wellbery a chicagói egyetem professzora, és első ránézésre nem tűnik az irodalomtudomány forradalmi alakjának: ahogy Tóth-Czifra Júlia és Kelemen Pál bevezetője is rámutat, mind módszere (szoros olvasás), mind olvasása tárgyai (a német irodalom klasszikus szövegei) meglehetősen konzervatívak. E bevezető szerint elemzései elismertségének titka az elegancia és precizitás – amihez ugyanakkor hozzáveendő az önkritika is, amit az Irodalomtudományban gyakorol.

 

Ez a rövidke szöveg alapvetően Wellbery 2015-ös reflexiója 1985-ös kötetére (Irodalomtudományi pozíciók), melyben nyolc különböző módszertani pozícióból induló irodalmár elemezte Kleist Chilei földrengés című elbeszélését. A szöveg ezeknek a pozícióknak az azóta lezajlott történetét vizsgálva jut el az irodalomelméleti modellek hanyatlásának víziójáig: vagyis hogy „az irodalom fogalmilag következetes kidolgozása iránti érdeklődés mára mérséklődött”, és ha a megidézett mű, az Irodalomtudományi pozíciók el is avult, az „nem azért van, mert a benne megjelenített elméleteket jobbak váltották le, hanem azért, mert már nem vesszük túl sok hasznát az irodalomtudomány elméletének”. Mindez már önmagában is igencsak érdekfeszítő és vitára hívó felvetés, de a szöveg nem az endista tradíció fukuyamai, dantói vagy vattimói remeke: nem az irodalomelmélet halálát, inkább átalakulását jelzi. Éppen ezért inkább azért érdemes elolvasni, hogy lássuk, Wellbery szerint harminc év alatt mivé lett, milyen új ágakat vagy holtágakat nemzett a nyolc elméleti megközelítés: hogy vesztette erejét és megújulási képességét a dekonstrukció, hogyan tért meg a filozófiához a hermeneutika, vagy épp milyen utódokat szült a szemiotika. Ha ugyanakkor kedves olvasóm szeretné megtudni, élő vagy holt irodalomelméleti megközelítést űz-e, kénytelen lesz belenézni a Kalligramba, mert a spoilerezésnek is vannak határai.

 

Az összes eddigi írást összekötő személyességnek mintegy kötelező melléktermékeként be kell valljam: én is tartozom egy vallomással. Takáts József kritikájához személyes érdeklődés fűz: írása sikerét azért tartom fontosnak „megfejteni”, mert régóta van egy olyan sejtésem, hogy saját kritikusi éthoszom, gyakorlatom és stílusom leginkább Keresztesi Józsefből és Takáts Józsefből kiindulva fejthető meg: az alábbi sorok így valamiféle pszeudo-önismereti kurzusként is olvashatók.    

 

A terápiás célok mellett ugyanakkor Takáts írásának van egy pedagógiai haszna is: ha rajtam múlna, egy lehetséges kritika-szeminárium kötelező segédanyaga lenne. A magam részéről legalábbis minden olyan kritikusnak ajánlanám, akit gyűjteményes kötet (legyen az tanulmánykötet vagy esszégyűjtemény) recenzeálásával áldott/vert meg az ég/szerkesztő, mert példaszerűen néz szembe a kritikus ilyenkor felmerülő két legnagyobb problémájával: hogy egy vaskos kötetről kell néhány oldalban beszélnie, és hogy egy heterogén és nem feltétlenül koherens (rosszabb esetben egymás mellé dobált írásokból összefércelt) egészről kell koherensen és logikusan véleményt nyilvánítania. Takáts stratégiája a szelekción és a vitán alapul: előbb röviden jellemzi és értékeli az ötszáz oldalas kötetegészt (a szövegek jellegét, témáját, egységét), majd két kiválasztott (mintegy száz oldalt kitevő) megaesszé állításait olvassa össze saját tapasztalataival és értelmezéseivel. Ezzel egyszerre racionalizálja feladatát, és csinál problémaforrást, vitaindítót a kötetből: bár a legkevésbé sem állítanám, hogy elsődleges érdeklődési köröm lenne a neoavantgárd, Takáts csupa olyan érdekes kérdést vezet le Kukorelly esszéiből, ami más, számomra is érdekfeszítő területekkel érintkezik: a neoavantgárd kifelejtése a kánonból és a prózafordulat szerzőinek genealógiájából, és egyáltalán, a neoavantgárd mint fogalom sokszínű értelmezése mind-mind nagyon érdekes problémakör. Tovább srófolja az izgalmakat, hogy Takáts rendre köztes álláspontot foglal el, vagyis nagyon izgalmas különvéleményt fogalmaz meg: nem ért egyet Kukorelly neoavantgárd jelentőségét túlhangsúlyozó álláspontjával, de a mainstream Balassa-központú kánonalkotásával sem, ezzel egyszerre adva izzást és dinamikát a szövegnek. Ami miatt viszont közel érzem magam hozzá, az egy harmadik dolog: hogy a kritikusok 99%-ától eltérően méltányosan kezeli az esendőségeket, ha azok működnek szövegként, és mindvégig tiszteli vitapartnerét: világossá teszi például, hogy Kukorelly „erős rokon- és ellenszenvekkel dolgozik”, de nem rója fel neki, mert „az érzelmek jót tesznek írásai lendületének és kijelentései erejének, és lehetetlenné teszik, hogy e negyven év magyar irodalmáról alkotott képe bármiféle eposzi nyugalmat nyerjen.” Ugyanez a stratégiája Kukorelly ellentmondásos kijelentéseiről: „Ha nem Wagnert hallgat, akkor Rammsteint. Az értekező Kukorelly olyan szerző, akinek jól áll a következetlenség.” Az eredmény egy sor váratlan, de jól megokolt következtetés, és a vágy, hogy beleolvassak Kukorelly könyvébe – amit egyszer már elajándékoztam.

 

(Zárszó helyett) utolérést ígérek: november elején szeptemberi és októberi megjelenéseket gereblyézek majd össze olvasóimnak. Egyelőre a Szombatnak a 75 éves Nádas Pétert köszöntő számát tervezem kézbe venni, de mint a bevezetőből is kitűnik, sok minden elém keveredhet addig.    

  


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva