SzIF Online

Kovács András Ferenc: Hazai nyalánkságok

Harmath Artemisz tétele Kovács András Ferenc verséről

Angyalt és ördögöt éneklő lantos. KAF, a bűvös sárkányölő. Előcsalogatja és ledöfi sztereotípiáinkat, az utolsó égig érő régi költő. Kibújik-bebújik, alteregót vált. Megijedünk, mert fölébreszt naiv álmainkból. Vajon csak vagánykodik?

 

 

Hazai nyalánkságok

 

Jancsinak és Juliskának

 

Ó, édes Erdély, hány veszett gyerek vár!
Bocsásd az ízed harsány alkuba,
Te meggybefőtt, te tortahegy, te lekvár –
Ily tripla krémest juszt se nyal Kuba!
Mindent beken, ragaccsá tesz melaszlag
A múltak méze – légy te lágy glazúr,
Hős vércukorszint, nagyság, eszme-maszlag
S darázsfészek, mit hosszan rág az Úr,
Mint nonpluszultrát vagy mozarti bonbont,
S torkán akadsz aranygaluskaként,
Te hű eperhab, könnyű, nyári hongond –
Bú hinti rád a tarka, guszta fényt,
S kürtőskalácstól áldott marcipánig
Negédesít egy álmos harci pánik!

 

Jack Cole daloskönyve (1996) szenzációként hatott egy korábbi bölcsésznemzedék számára. A hetvenes években kezdődő, a szerzői névvel játékot űző művek sorában műfaját, hangvételét és stílusötvözését tekintve is kifogástalan minőségű újdonságnak számított. A fordítás-fordíthatóság kérdéseit és a hangkölcsönzés problémakörét épp úgy előhívta, ahogyan annak idején a posztmodern alakmások sorát indító és irodalmi korszakhatárrá vált Weöres Sándor-könyv, a Psyché. A szerzői identitás sokszorozódása (multiplikációja) egy nem létező személy megalkotásán keresztül (más ciklusai esetében akár egy valaha létező személy nevében) már a borítón, a fülszövegben elindul. A beszélő elszármazott magyar country-énekes módjára (pózol a borítón és) versel egy a valóságban nem létező nyelven. A Psychében különböző korok és szerzők nyelvezetéből gyúr a szerző egy sajátot, és hozzá egy sorsot, egy költőidentitást is. KAF is így teszi, de egy idegen nyelvvel, az angollal kiegészítve a nyelvkeveréket. Így ironikus-komikus-parodisztikussá válik a szókészlet és a ritmika összjátéka, például az angol-magyar rímhelyzetben: „Gyerünk Denverbe  Daisy (…) Szemed Denvert idézi” . A létrehozott öszvérnyelv azonban erősen önleleplező, nyilvánvaló az olvasó számára, hogy kreált költői pályáról és hozzá alkotott fiktív személyről van szó. KAF egyéb maszkos könyveiben is – pl. Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka, 2010; Hazatérés Hellászból. Kavafisz-átiratok, 2006 –, egy jól körülhatárolható nyelvjáték lép működésbe az archaikus vagy a fordítás nyelve felől indítva. „Megírja nem létező költő nem létező életművét eredeti létező nyelven és jól ismerhető, létező közegben, ez a Lázáry René Sándor-ciklus, valamint létező költő nem létező életművét is, ez Caius Licinius Calvus, akinek esetében a szerzőnek a fordítás fikciójával is meg kell birkóznia. És akkor még nem beszéltem sem a Kavafisz-átiratokról, ahol a műfordítás nem puszta fikció, ám emiatt a költői szerepjátékhoz való viszonya sokkal bonyolultabb is, mint Calvus esetében…” [1]Hiába a valóságmegfeleléseket kínáló paratextusok, a dátumozás, az angol „eredeti” verscímek közlése, ez megkülönbözteti Weöres művének olvasásmódjától. (Mivel Lónyay Erzsébet, azaz Psyché, annak a nyelvnek az alapján, amely alakját létrehozta, akár élhetett is volna.[2] Igaz, szigorúbb nyelvészeti vizsgálat alapján mégsem.)

 

A kortárs gyermeklírában Kovács András Ferenc épít legszorosabban Weöres Rongyszőnyeg-típusú gyermekverseire (Kótya-lapótya, 1990; Miénk a világ, 2000; Egerek könyve, 2001; Hajnali csillag peremén, 2007, stb.). Nem csak a bonyolult és kidolgozott zeneiség szempontjából, hanem a lét alapkérdéseit szóba hozó témák alapján is.

 

Az életmű kiemelkedő vonulatát adják a közköltészeti alapállású szövegek (a Saltus Hungaricus, a Porcus Hermeticum, a Fattyúdalok, az Aranyos vitézi órák vagy a Lözsurnál dö Lüniver című kötetekből ). A szerzőnek köszönhetően a 19. század előtti közköltészeti formák (pl. hajdútánc, gúnyirat) is megelevenednek. Mivel a korabeli szubjektum közösségi meghatározottságú – nem feltétlenül nemzeti –, így a modernség vagy a romantika vallomásos szubjektumfelfogásához képest másképpen, legtöbbször egy „mi” felől olvashatók a szövegek. A közéletre reagáló, ilyen értelemben politikai költészet számos hagyományból táplálkozik. KAF újrahasznosítja Zrínyi, Villon, Csokonai Vitéz Mihály, a limerickek és bökversek hangját. [3]

 

A közéleti versek is érintik azt a problémakört, amely nem csak politikai, de egész kulturális és világértelmező beállítódásunkat alapjaiban meghatározza: a közösségi emlékezést. Számos nagyvers (J.A. szonettje, Erdélyi töredék, Erdélyi iskolák falára) foglalkozik az emlékezéssel eltörölt egyediség, egyszeriség, pillanatnyiság (egy szóban összefoglalva szingularitás), illetve fordítva, a búcsúztatással megelevenítés lehetőségével, szellemi folyamataival. Az idősíkok, az egyén és a közösség, a szóbeliség és az írásbeliség mind-mind fontos kérdései az életműnek, de a szerző gyakran reflektál egy-egy közösség sztereotípia-képző mechanizmusaira is.

 

Ennek a sztereotípia-képzésnek megjelenési formája lehet a giccs vagy a nosztalgia. A Fattyúdalok vágáns szerepből is megszólaló darabjai elavult műfajokat, versformákat keltenek életre. Közülük való a Hazai nyalánkságok című is.

 

A magyarországi magyarok Erdély-sztereotípiáira játszik rá, túlzásokkal karikírozva az erdélyiségről szimbolikusan beszélők nyelvezetét és magatartását.

 

  1. Milyen nyelvi-gondolati sablonokat idéz meg és túloz el a szöveg?
  2. Milyen költői szerephagyományt idéz meg az ironizáló és gúnyos versbeli hang látószöge?
  3. Milyen nyelvi jelenségek olvastatják persziflázsként a szöveget?

 

Milyen nyelvi-gondolati sablonokat idéz meg és túloz el a szöveg?

 

A vers az „édes Erdély” sztereotípiává, dalszöveggé lett jelzős szerkezet értelmére kérdez rá. Az édes jelző helyére rokon értelmű szavak és kifejezések kerülnek, a költő allegóriáig viszi a metaforikus behelyettesítéseket. Az „édes” jelző helyére konkrét édességek nevei halmozódnak: „Te meggybefőtt, te tortahegy, te lekvár”; illetve: triplakrémes, aranygaluska, eperhab. Az alcímnek köszönhetően egy Grimm-mese kontextusa is párbeszédbe lép az édes íz metonímiáival és egyéb asszociációival. Ez az első sorban válik világossá, melyben a Jancsira és Juliskára érthető „veszett gyerek” kifejezés rögtön kitágul, hiszen azt az erdélyi vagy a magyarországi magyarságra lehet kiterjeszteni. Erdélyre ebben a kontextusban mézeskalács-házként ismerünk rá. A versben azután az országrészre és a magyarságra általában is használatos romantika-korabeli névszók sorjáznak: „hű”, „bú”, „nagyság”, „hős”, „áldott”, „hon”, a népmesei hősökhöz kötődő képzettársítások után ez a harmadik nyelv-műfaji réteg, amelyet a szöveg megidéz, vagyis a romantikus magyarság-toposzok. Nem csak mesehősök, romantikus hősök is az erdélyi magyarok. De a vers hétköznapi nyelvünk sablonjait, sztereotípiáit is szereplővé teszi és kinevetteti. Ilyen a (politikai) „darázsfészek”, valamint az édes Erdély szószerkezet.

 

Milyen költői szerephagyományt idéz meg az ironizáló és gunyoros versbeli hang látószöge?

 

A Hazai nyalánkságok megidézi a patetikus hangnemű országházi beszédeket, a szintén emelkedett tónusú romantikus magyarság-ódákat (pl. Szózat, Himnusz), a szonett-hagyományt és a magyarságra, Erdélyre vonatkozó némely köznyelvi sztereotípiát. Mivel ezek mind túlzások és gúny áldozatául esnek – az édesből negédes lesz szó szerint és így átvitt értelemben is –, így közvetve Csokonai Vitéz Mihály és Ady Endre magyarságostorozó öröksége is megelevenedik. A költemény azzal, hogy összekapcsolja népmesei mézeskalács-házat bizonyos magyar nyelvű sztereotípiákkal, jelentéstani szinten a Magyarországra elszármazott erdélyiek, valamint az erdélyi írók mint olyanok sorsproblémája felé is kinyitja az értelmezést.

 

Milyen nyelvi jelenségek olvastatják persziflázsként a szöveget?

 

A cím szószerkezete már előrevetíti a humoros-torzító perspektívát, ugyanis a nyalánkságok lexéma értelme „érdekes híresztelés” a szlengben, és általában pejoratív. Persziflázsként olvastatja a verset a romantikus ódákból, magyarságversekből – így például a Himnuszból – ismerős kifejezések elegyítése olyan negatív értelmű és egyben egyedileg alkotott kifejezésekkel mint: eszme-maszlag, hongond, ragaccsá tesz, negédesít, álmos harci pánik. Az ódai stílust megidéző kifejezések halmozása a túlzás hatását kelti. Ugyanígy az a költői eljárás, hogy konkrét édességnevek állnak a toposzok helyére. A költő allegóriává dagasztja az édes-metaforát és egyéb költői metaforákkal, allegóriákkal (pl. „darázsfészek, mit hosszan rág az Úr”) állítja egy sorba. Ezzel mintegy kiüresíti a kifejezést, fölfedi sablonos, közhelyes voltát. Nem utolsósorban az is humoros-gunyoros hatást kelt, hogy az ódai hangnem egy mézeskalács-házhoz intéződik. A hagyományosan inkább a bizarr, a tréfás vagy a fantasztikus esztétikai kategóriáihoz kapcsolódó mézecskalács-ház népmesei szerepe szerint a látszat ellenére halálos veszélyt rejt. A versben ez a hatás is aktiválódik a paródia által. „te lekvár!” – szólítja meg Erdélyt s az erdélyieket a vers. A metafora jelentése máris pejoratívba fordul. A költő a fonákjáról mutatja meg nekünk a jelentésképződést, azaz a sztereotípiák születését. Ezzel azt is bemutatja, hogy milyen veszélyeket rejt (túlzás, semmitmondás) és hogyan leplezhető le egy patetikus szöveg, például egy politikai beszéd alapvető retorikussága.

 

 

LEXIKON

 

nyelvi sztereotípia

Tipikus társalgási fordulatok, amelyeket bizonyos beszédhelyzetekben használunk pl. köszöntésre, megszólításra

.

limerick

Jellegzetesen nonszensz versforma, mely egy azonos nevű ír városhoz és az 1700-s években hazatérő francia veteránokhoz köthető. Edward Lear fedezte föl később ezt az aabba rímelésű ötsorost, és tette általánosan ismertté.

 

bökvers

Rövid, tömör, általában kétsoros, csattanós, gunyoros költemény valaki vagy valami kárára; esetleg a szerző vagy a beszélő feszültségének oldására.

 

gúnyirat (pamflet)

Politikai ellenfelek lejáratására szolgáló szöveg, mely már a Kr.e. VI. században is létezett.

 

persziflázs

A francia „kifütyülés” szóból ered. Szűkebb értelemben egy mű kifigurázása, irodalmi paródia. Tágabb értelemben valakinek vagy valaminek, legtöbbször egy eszmének a kigúnyolása.

 

paratextus

Szűkebb értelemben a könyv azon részeit nevezzük paratextusnak, amelyek nem tartoznak szorosan magához a „fő” szöveghez. Olyan kísérő alkotások, mint a szerző neve, a cím, az előszó vagy éppen különféle illusztrációk. A kifejezés legalaposabb elméletírója Gérard Genette.

 

 

[1] Márton László, „Kísértet vagyok” Feljegyzések Weöres Sándor „Psyché-jéről” = Holmi, 2013. jún. 706-714.

[2] Vö. Németh Zoltán, Szerzői név és maszk a posztmodern magyar irodalomban In. Uő.: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája Kalligram, 2012., 59.

[3] Vö. Lapis József, Líra 2.0 Közelítések a kortárs magyar költészethez Jak+Prae.hu 191.


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva