SzIF Online

Szeptember-októberi folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen

Ez már csak azért sem indokolt, mert az elemzett kötetek közül némelyik materiális (Király István ezer oldalt meghaladó, Havasréti József által nagyító alá vett naplója), némelyik pedig irodalmi (Tompa Andrea: Omerta) súlyával közelít Nádas memoárjához, s ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a végletekig hithű kommunista Király naplója épp ott (1956-ban) veszi kezdetét, ahol Nádas (végletekig hithű kommunistákban gazdag) memoárja abbamarad (hogy az ötvenes években, de a határ túloldalán játszódó Omerta életvilágáról ne is szóljunk), akkor világossá válik, hogy a nyilvánvaló gravitációs pontokon túl is párhuzamokban gazdag, szép íveket leíró, tudatosan összeszerkesztett számról van szó.

 

 

Kész tervek formálódtak bennem a szeptember-októberi folyóiratszemlével kapcsolatban, mert egyrészt nagyon érdekesnek tűnt (és még most is annak tűnik) a Vigilia szeptemberi iszlám-száma (Simon Róbert-interjúval, az iszlám és a kereszténység kapcsolatát és az EU-kompatibilis iszlamizmust vizsgáló cikkekkel, ráadásnak pedig Zoltán Gábor Világló részletek-recenziójával!), másrészt úgy gondoltam, a Szombat Nádas 75-száma összeolvasható lesz a többi jubileumi írással (mondjuk Károlyi Csaba köszöntőjével az ÉS-ben). Mondanom se kell, mások is felfedezték nevezett számokat: mire rájuk rontottam volna az Írók Boltjában, már egyetlen példány sem maradt belőlük. Így a koncepció ment a levesbe, helyette pedig jött az új: felstószolni minden fellelhető, jónak ígérkező megjelenést, és bevágni egy közös üstbe, remélve, hogy a szárzeller jól elegyedik a fehérborral és a Milka-csokival.

 

Hogy ez a recept egy tízes skálán mennyire borzasztaná el a Hévíz épp aktuális Hajószakácsát, hát, arra gondolni se merek, rémtetteimet kisebbítendő ugyanakkor beszélek egy kicsit a folyóirat 2017-es duplaszámáról, mely a folyóirat-hagyományokkal ellentétben immár több éve nem a nyári, hanem az őszi szezonra esik, és melyet már tavaly is nagyon szerettem.

 

Idei szeretet-súlypontjaim ugyanakkor egészen máshova esnek, mint a tavalyiak: akkor elszédített Szegő Nádas-interjúja (innen voltunk még a Világlónak, most meg, mint alant kiderül majd, csőstül dől a recepció), meg az esszérovat, de kevés maradandót találtam a szépirodalmi részen; most viszont kevésbé ragadtak meg az emlékező írások (félreértés ne essék: tisztességes anyag mind, de leginkább Nyáry Krisztián Bächer-nekrológja szikrázik esszéként, Földényiében hamar körkörösen ismétlődővé válik a tanulság a Csáth-morfium-ópium háromszögben, a mindig élvezetes K. Horváth Zsoltnak pedig alighanem több tér (karakter) kellett volna, hogy Kassák önreprezentációs aktusai mellé a személye és kultusza közti ellentmondásokat is alaposabban bemutathassa), ellenben több, váratlanul jó szöveget is találtam a szépirodalmi szekcióban. Arra most nem fogok kitérni, hogy Darvasi, Szvoren Edina vagy Térey milyen jól ír, mert azt öreganyám is megmondaná, inkább arra koncentrálok, ki nyűgözött le azok közül, akiknek a mostani számban szereplő írása még első köteten innen vagy alig túl van; a Szálinger–Cserna-Szabó duó taktikája ugyanis abban rejlik, hogy bátran beereszti az elsőverseseket a nagykutyák közé. Vannak persze, akik ezen a rostán elhullanak (a tavalyi számban legalábbis többször éreztem ilyet), de idén meglepően sokan túlélték, hogy mondjuk Térey után olvastam a szövegüket, ami mindig magasra teszi az átugrandó lécet. Közülük a legkiemelkedőbbel utolsó szemlém Felfedező rovatában foglalkozom majd (ott majd kifejtem, miért), három másik alkotóról ugyanakkor röviden szólnom kell, mert most jegyeztem fel őket magamnak, hátha más fejébe is bebootolják magukat.

 

Közülük minden kétséget kizáróan Hernyák Zsókáé a legmeglepőbb témaválasztás, ő ugyanis metaforagyilkos kétpercesében egy „tüskés hátú, szürke” torokgyík (!) hányattatásait írja le a gyomor és a vágyott külvilág közti térben. A zentai születésű, Szegeden végzett Hernyáknak, mint riasztóan tájékozatlan személyem számára most kiderült, már nemcsak, hogy kötete van (Morze, zEtna, 2017), de idén elnyerte vele a Sinkó-díjat is: a méltatásakor lajstromozott erények (irónia, játékosság, egyéni hang) pedig maximálisan alkalmazhatóak a Torokgyíkra is, egyedül az a bajom vele, hogy a zseniális alapötlet kivitelezése túl körülményes: meggyőződésem, hogy ha Csáth raktáron maradt hallucinogénjei valahogy eljutnak Örkényhez vagy Karinthyhoz, most négy-, illetve hatmondatos verzióban is megismerhetnénk a torokgyík történetét. Abba pedig bele se merek gondolni, hogy mit kezdett volna ugyanezzel az ötlettel színjózanul Komor Zoltán, a Húgycsőbalerina vagy épp a Chemtrail Kaméleon szerzője. (Vagy Varga László Edgár, aki már nem pályakezdő, sőt, néhány hete kétkötetes szerző (bejárónőm: isten, Erdélyi Híradó-FISZ, 2017), de, ha hallgatnak egy hozzám hasonló lírai analfabétára, övé a legtrúbb vers a Hévízben, ilyen sorokkal: „álmomban horthy megrogyott / egy kövér fekete mén alatt / vonultak és a ló így kiáltott: /„erdély a lovaké marad!”)

 

Hernyák mellett két szemtelenül fiatal költőre hívnám még fel a figyelmet: a versében (Idegenvezetés) az oksági láncokat izgalmasan szétbontó, álmot és valóságot, falut és emberét („Omladozó arcú lakók”) remekül egymásba folyató szentesi történésztanonc, Vas Mátéra („Mintha egyszerre éreznék mindent, és csomóba sűrűsödne a táj”), és a nála csak egy évvel idősebb, 1995-ös születésű, szürrealizmusra hajlamos szolnoki Bordás Mátéra.

 

Vannak ugyanakkor, akik ezúttal nem győztek meg: közülük elsősorban a még mindig rémisztően fiatal Purosz Leonidaszt kell megemlítenem, aki Játék című verse tanúsága szerint beleragadni látszik a „felnövünk és piálunk”-sémába: ez nemcsak azért nem üdvös, mert a helyben járás csak a futópadon előremutató, hanem mert nekem eddig is ezek a típusú versei voltak a legkevésbé meggyőzőek – a gondolatiságra nagyobb hangsúlyt fektető verseit jóval sűrűbbnek, okosabbnak, jobbnak éreztem.

 

Nézzük ugyanakkor, mi az, ami idén és tavaly is tetszett! Nem fogok újdonsággal szolgálni, ha azt mondom, a Hajószakács rovat most is beindította a nyálelválasztásomat: Váncsa István, bár talán kicsit túlzásba viszi az önhivatkozást, ezúttal az előétel hagyományát vezeti le zseniálisan a szakács figyelmét elterelni szándékozó zavarórepülők [lásd még: vendégek] elhessegetéséből. Hasonlóan jól sikerült az interjú is: szeretem a Hévíznek azt a kezdeményezését, amikor nagyon különböző hátterű és habitusú emberek beszélnek egy-egy híres íróról vagy trendi jelenségről: jelen esetben a kiváló anglista, műfordító és kritikus, Takács Ferenc és a haditudósító-író, Jászberényi Sándor kerültek egymás mellé Hemingway kapcsán. Amiért ez az interjú-duett igazán tetszett, az az, hogy a válaszolók bátran feküdtek ellen Szederkényi Olga egyébként abszolút profi, több mint tisztességes tárgyismeretről tanúskodó kérdéseinek (kedvenc részleteim: „Az biztos, hogy a Hemingwayt övező legendák ismertebbek, mint maguk a művei.” „Nem értek egyet önnel.” „Miért ilyen ellentmondásos a megítélése?” „A szorosan vett irodalomtudományi-irodalomtörténeti megítélése nem igazán ellentmondásos.”, és a top-top: „Igazat beszél [Hemingway]?” „Nem.”), miközben egyszerre voltak szórakoztatóak és informatívak (infotainment!). Tudom, hogy a spoilerezés a nyolcadik főbűn, de nem tudom megállni, hogy ne illesszem ide Jászberényi méltó lezárását a témához: „Ön szerint hova utazna ma tudósítani Hemingway?” „A kurd kantonokba, Észak-Szíriába. Azért, mert sok ott a szép fegyveres nő, inni is lehet, amiért pedig harcolnak, az nemes és tragikus egyszerre. Hemingway rajongana a kurd elvtársakért. Amikor kint voltam, konkrétan vártam, hogy felbukkanjon a tábortűz mellett az alakja.”

 

Nem locsoghatok ugyanakkor tovább csak a Hévízről, mikor külön Zelei Dávidok számára tenyésztették ki a friss megyei Prima-díjas Műút idei negyedik, (de nem utolsó!), kizárólag kritikákból álló számát, mely a kritikaműfaj mellett elsősorban Nádas Péter nevével hozható szoros kapcsolatba, lévén a kötet tíz szövege közül öt is Nádas munkáival foglalkozik. Négy nagyesszé (tanulmány? Sipos Balázs esetében: kismonográfia?) a Világló részleteket, egy rövidebb, de kifejezetten bátor és problémacentrikus (a kritikai színtéren igazán idén meglóduló Pogány Eszteré) írás pedig Az élet sóját választotta elemzése tárgyául, ráadásul a számot a szerző fotói teszik teljessé, ami azt is jelenti, hogy az egyes Nádas-kritikák címei Nádas-fotókra íródnak rá, vagy testpoétika-barátan fogalmazva: egyenesen Nádasba íródnak bele. Ne legyünk azonban exkluzivisták: mind tudjuk, mennyire elkeserítő rengeteg munkát belefeccölni egy írásba, majd az adott szám gravitációja miatt teljesen kimaradni annak értelmezéséből. Ez már csak azért sem indokolt, mert az elemzett kötetek közül némelyik materiális (Király István ezer oldalt meghaladó, Havasréti József által nagyító alá vett naplója), némelyik pedig irodalmi (Tompa Andrea: Omerta) súlyával közelít Nádas memoárjához, s ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy a végletekig hithű kommunista Király naplója épp ott (1956-ban) veszi kezdetét, ahol Nádas (végletekig hithű kommunistákban gazdag) memoárja abbamarad (hogy az ötvenes években, de a határ túloldalán játszódó Omerta életvilágáról ne is szóljunk), akkor világossá válik, hogy a nyilvánvaló gravitációs pontokon túl is párhuzamokban gazdag, szép íveket leíró, tudatosan összeszerkesztett számról van szó. Kezdetnek épp ezért muszáj örvendeznem cseppet Keresztesi József comebackjének, aki, ha nem tévedek, néhány hetilap-recenzió után voltaképp ezzel a Tompa-hosszúkritikával tért vissza (remélhetőleg végleg) a kritikai diskurzusba – egy izgalmas, sokfókuszú, és szokás szerint tökéletesen földközeli nyelvezetű írással. Hogy öröme ne lehessen teljes, Karinthy-utószóírói énjét Balogh Gergő részesíti szigorú bírálatban – de ő legalább tudhatja, mit vétett, míg Fráter Zoltánnak be kell érnie azzal az indoklás nélküli fordulattal, hogy „Örkény Istvánnak szerencséje volt Szirák Péterrel, Karinthynak kevésbé Fráter Zoltánnal”, ami finoman szólva sem elegáns. (Ne essünk persze át a ló túloldalára: Balogh [a harmadik ’91-ben született kritikus ebben a számban, kiemelkedő évjárat!] egyike azon keveseknek, aki valóban értékelő szakkritikát ír, és ezt itt is magas színvonalon teszi, no de az elegancia is szép polgári erény, nem csak az írás.)

 

Áttérve immár a Nádas-szövegekre, akaratlanul is kikívánkozik belőlem, mennyire érdekes live-ban, mégoly periférikus szereplőként is végigkövetnem egy igazán jelentős irodalmi mű recepciójának rétegeit a legelső lépésektől: amikor május-június táján az ÉS-Kvartettre készülődve összegyűjtöttem a kötettel foglalkozó, addig megjelent recenziókat, a napi- és hetilapkritikák felszínén lebegtünk, és a Kvartett is leginkább a kötetre feltehető kérdések megtalálása körül keringett, olyasformán, ahogy egy kvalitatív kutatás próbálja meg előkészíteni, kiszagolni egy leendő kvantitatív kutatás lehetséges kérdéseit. Mi, akkor leginkább – Nádashoz méltón – érzékeltük a könyvet, megsejtettünk néhány fontos, esetleg szimbolikus részletet belőle, itt és most viszont, ahogy megérkeztünk a folyóirat-fázishoz, itt az ideje, hogy értelmezzük. És a fiúk értelmeznek is: sorrendben Sipos Balázs, Bazsányi Sándor, Bagi Zsolt és Nemes Z. Márió írásait olvashatjuk (jegyezzük meg: genderszempontból nem feltétlen van jól ez így) akik bebizonyítják, hogy egy 1200 oldalas monstrumba annyi oldalról lehet belekezdeni, hogy aligha mostanság merülnek ki a szöveg interpretációs akkumulátorai. Ennek ellenére közös pontok vannak: a szimbolikus jelenetek közül kiemelkedik a május elsejei felvonulás és a bombázás, a meghatározó élmények közül az ostrom ősélménye, a kulcsfogalmak közül az autizmus, a párhuzamba állítható szerzők közül pedig Sebald. Szembetűnő, hogy a kötet műfajának meghatározásához, egyáltalán, Nádas memoárhoz fűződő viszonyának feltárásához többen is nagynénje emlékirataival kapcsolatos megfigyelését állítják középpontba, aki – a szerző szerint – valódi történetét nem a hivatalos emlékezetnek (Kossuth Kiadónál megjelent memoárja olvasóinak), hanem unokaöccsének tartotta – vagyis az „adminisztrált valóság” nem feltétlen igaz, és nem feltétlen írja felül a szóbeli közlést, ami gyakran állítja nehéz dilemma elé a történészeket is. Érdekes lehet, mennyiben tolja át mindez a memoárt a tisztán irodalmi értelmezés körébe (történész tudomásom szerint még nem szólalt meg nagyobb terjedelemben a mű kapcsán, holott ok lenne rá), és mennyire van ez így egyébként egy nem-irodalmi szereplő memoárja esetén (értelmezte már valaki Horthy emlékiratait irodalomként?) – de persze ehhez nem árt tisztázni, mennyiben is memoár Nádas könyve. A kezdetektől furcsa ugyanis ezt a könyvet emlékiratként olvasni: a műfaji konvencióktól eltérően ugyanis a főhőse nagyon sokáig mindenki más, kivéve Nádas Péter – holott ő maga hangsúlyozta interjúiban, hogy ez a könyv most tényleg róla szól. A gordiuszi csomót számomra Sipos Balázs vágta át, mikor rámutatott: a „személytelen memoár” csak látszólag oximoron, Nádastól ez az elvárható, mert „magyarázkodni, vallani, egyenesirányúan elbeszélmi, anekdotázni csak az tud, aki úgy véli, személyisége a világ közepe”. Nádasnál ezzel szemben „Az ember nem Egy, hanem Sok”, vagyis „az én a bennefoglalt sokaságoknak, azok totalizálására alkalmatlan, esetleges foglalata”. Sok ilyen aha-élményt okozó ráismerést rejt még ez a szám, s nem hiányzik belőle a vélemények ütköztetése sem: ezt fokozandó ugyanakkor a kritikusokat nemrég egy asztalhoz ültetve direkt dialógusba is fogta a kérdező Vásári Melinda, mely párbeszéd hamarosan olvasható is lesz a Műútban. Van mit várni!       

  

(Zárszó helyett) ezzel a lendülettel már meg is kezdem a felkészülést az emlékezetes búcsúra: november-decemberi, utolsó folyóiratszemlémben elsőként egy örvendetesen felduzzadt recepciónak megyek utána: novemberben a Jelenkor és a Vigilia is foglakozott Camus Közönyének újrafordításával (Az idegen, fordította Ádám Péter és Kiss Kornélia), vagyis valóra vált 2015 márciusi álmom, melyben sok alapos recenzenst kívántam a kötetnek. Mivel utolsó alkalom csak egyszer van, elárulhatom, aktiválom a Felfedező rovatot, és jó néhány izgalmas folyóiratszámot is leakasztok az Írók Boltja polcairól – kilétüket azonban egyelőre még fedje homály.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva