SzIF Online

Évzáró folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen

Amikor 2015 elején, a Világtalanul?-antológia nagyjából másfél éves munkálatait befejezve úgy döntöttem, hogy az év végi körkérdések gettójából kiszabadítandó rendszeres reflexió tárgyává teszem a kulturális folyóiratokat, semmi heroikusra nem gondoltam: csak fogom, és egymás mellé válogatom a szövegeket, párbeszédbe léptetek egy-egy könyvet meg folyóiratközlést, beszámolok a megjelenés előtt álló könyvek részleteiről, és kiemelem, ami egyébként nem kapna figyelmet. A feladat nemesnek tűnt, és nagyobb kaland volt, mint azt előzetesen gondolni mertem.

 

Kedvesem, jöjj velem, ez a harc lesz a végső, szólítanám meg a nagyszerű Cipő nyomán olvasómat, ha nem félnék tőle, hogy a „kedvesem” kitétel talán túl szoros kapcsolatot feltételezne közöttünk. Egy szó, mint száz, nyájas olvasóm: ez most az utolsó Zelei Dávid-féle Folyó/irat/mentés – akárhogy is szerettük volna, nem éltük túl a Sass-kabarét. Szerettem volna ugyanakkor ebbe az utolsó alkalomba minél több speciális alrovatot belezsúfolni: némi körültekintés után így előbb Camus Az idegenjének kritikáit olvasom össze, majd próza- és lírafronton is megnyitom a Felfedezőt, hogy aztán átadjam a rovatot a kiváló Sánta Miriámnak. Zsebkendőgyilkos szipogás helyett azt javallom, csapjunk is bele a lecsóba!

 

Az év végi megjelenések a hetilapok és folyóiratok frontján is gazdag termést hoztak: előbbieknél elég csak a mindig hetekre kitartó olvasnivalót tartogató karácsonyi ÉS-re és Narancsra gondolnunk, melyek közül utóbbi számos más téma mellett a folyóiratokat is érintette: a mindig kiváló Sepsi László az utóbbi idők legmélyrehatóbb elemzését adta az elsősorban horrorra (ezen belül is Lovecraftra) szakosodott fanzinok (Black Aether, Azilum, Fantorzio) megszaporodásának okait és eredményeit kutatva – a cikkre azóta a Black Aethert szerkesztő Tomasics József válaszolt is.  

 

Ami ugyanakkor magukat a folyóiratokat illeti, számomra a legizgalmasabb számmal a kolozsvári Korunk jelentkezett, mely a Magyarországon (és több esetben Erdélyben) járt külföldi utazók (esetleg ott megtelepedők) leírásait elemzi hallatlanul izgalmasan, Dzsajháni 10. század eleji írásaitól Seton-Watson és Macartney poszt-trianoni jelentéseiig (sőt, a nyugatra szakadt, majd onnan visszatért magyar emigráció beszámolói révén egészen a rendszerváltásig jutunk). A nyolc történész révén külső fénytörésből kaphatunk képet a 10., 12., 14., 16., 18., 19. és 20. századi Magyarországról és magyarságról. A sokféle rendű-rangú szemtanú (van köztük arab tudós, német püspök és angol orvos is) vészterhes (a tatárjárás és Buda elfoglalása után) és jobb időkben egyaránt tudósít az ország állapotáról: a korai források néhány soros fejtörőkben, a 19. századi John Paget kétkötetes, 900 oldalas monstrumban. Véleményeik a lehető legszélesebb skálán szóródnak, míg Freisingi Ottó szerint „a magyarok visszataszító külsejűek (…) erkölcseikben és nyelvükben pedig annyira barbárok és vadak, hogy joggal lehet (…) csodálni az Isten türelmét, amiért martalékul hagyta ezt az oly szép földet az emberiség e szörnyetegeinek”, John Paget olyannyira nem tartja őket visszataszítónak, hogy egyiküket, Wesselényi Polixéniát el is veszi feleségül. Az egyenletes színvonalú szövegek az idő előrehaladtával egyre több érdekességet tartogatnak a mezei történész számára: korai századaink alacsony alfabetizáltsága és csekély számú fennmaradt forrása miatt Bölcs Leó vagy a tatárjárásról tudósító, folyton kaja után ácsingózó dél-itáliai haspók, Rogerius írásművei viszonylag ismerősebbek, de a későbbi, forrásgazdag századok jobbára már elnyelték a külföldi utazók véleményeit. Az egyenletes színvonalú írások közül kiemelkedik a mindig színes és érdekes Zsoldos Attiláé, valamint a számos életmódtörténeti adalékot tartalmazó Kovács Kiss Gyöngyé és Papp Kláráé, de nemigen illethetünk elmarasztaló szavakkal senkit – a Korunk ismét remek tematikus számot tett le az asztalra.     

 

(Összeolvasó) Ahogy a Republic énekli, minden út körbefut – 2015 márciusában, első folyóiratszemléim egyikében röviden szót ejtettem Camus L’Étrangerének készülő új fordításából, értő kritikusokat kívánva a leendő kötetnek – mire pedig az utolsó soraimat írom ebben a rovatban, nagy megnyugvással jelenthetem – megérkeztek. Az azóta megszűnt Nagyvilág utolsó nagy dobása volt, hogy folytatásokban közölte a regényt, az újrafordítás szükségességét boncolgató esszékkel (Ádám Péter, Magyar Miklós, Fázsy Anikó) együtt – azóta nemcsak az újrafordítás jelent meg (Európa, 2016), hanem Kamel Daoud Új vizsgálat Meursault-ügyben című regénye is (Ab Ovo, 2016), mely Az idegen hiányzó szálát kutatja: a Meursault által meggyilkolt arab és családja történetét.

 

Ádám, Fázsy és Magyar Miklós közlést megelőző esszéit követően 2016-ban az ÉS-ben Angyalosi Gergely még csak röviden skiccelhette az új fordítás erényeit és hibáit, Bán Zoltán Andrásnak ugyanakkor kicsivel később már elegendő tere volt a kifejtésre a VS-en, vele (és persze a fordítókkal) ugyanakkor sok szempontból szembeolvas a két novemberi recenzens, Rajnavölgyi Géza (Vigilia) és Z. Varga Zoltán (Jelenkor). Ha az új fordítás érdemeinek legtömörebb külső nézőpontú összefoglalásáért nyúlnánk, Angyalosihoz kell fordulnunk: „túl azon, hogy találtak a figurához (és a mai magyar olvasóhoz) jobban illő prózanyelvet, úgy valósítják meg ezt az átmenetet, hogy közben Meursault alakja nem veszíti el belső folytonosságát sem. Elhisszük, hogy ugyanaz a személy beszél a testvéries világegyetem élményéről, aki az első részben gyakorlatilag nem talált szavakat a „mama” halálára. Márpedig ez komoly bravúr.” Mindez nagyjából kirajzolja a Gyergyai-féle fordítás fő problémáját is, melyben a kritikusok többé-kevésbé egyetértenek – arról van szó, hogy bár Meursault valódi átlényegülésen megy keresztül, míg az első rész megfigyelő kívülállójától eljut a börtönben az „emberi sors végső kereteivel szembenéző, azt harcosan vállaló” énjéhez (ahogy Rajnavölgyi fogalmaz: míg az első részben csak percepciói, a másodikban reflexiói is vannak) ennek a változásnak az érzékeltetéséhez Gyergyainak nincs kanala: az ő Meursault-ja „a látszólagos szenvtelenség ellenére is elégikus és patetikus nyelven fogalmazza meg a vele történteket”, vagyis már az első oldalakon kész a regény során végig formálódó személyisége. Ahogy az előző idézetek gazdája, Z. Varga Zoltán fogalmaz, „ügyetlen körülírásaival” „az eredeti, sima, gördülékeny szöveget indokolatlanul bonyolulttá és talányossá teszi”, ha tetszik, „visszairodalmiasítja” (BZA).

 

Arra a kérdésre ugyanakkor, hogy az új fordításnak milyen hatásfokkal sikerült leegyszerűsítenie, köznapiasítania és egyáltalán: közelebb hoznia az eredetihez és a ma magyar olvasójához a szöveget, már megoszlanak a vélemények. A Gyergyai-féle fordításhoz hasonlóan ugyanis az Ádám-Kiss-féle fordítást sem látják problémátlannak a kritikusok. Az egyik többek által említett probléma, hogy a köznyelv-inga néhol túllendül: a „na bumm, és akkor mi van”, a „tök mindegy”, a „nagy arca van valakinek”, vagy épp a „megszívatni” Z. Varga szerint túl kirívó, Bán szerint pedig túl modern szleng ehhez a „jelöletlen, semleges, a köznyelvi nulla fokot kereső hanghoz” (Z. Varga). Bán ráadásul a stílust is hiányolja a szövegből: „Gyergyai fordítása, összes elavult elemével, szóvirágával együtt, abban a korszakban keletkezett, amikor még létezett a nagy stílus, az olyan intonáció, mely modorosságaival együtt is képes szavatolni egy regény vagy akár esszé megszólalásának hitelét. Olyan hang ez, mely áthatotta a mű egészét. Ádám Péter és Kiss Kornélia már a teljes stílustalanság korszakában alkot. Nem elbeszélői szólamot adnak vissza, nem bekezdéseket és fejezeteket fordítanak, hanem különálló, izolált mondatokat. A rész végzetesen elválik az egésztől.” Z. Varga és főként Rajnavölgyi mindezt túlzásnak érzi: én magam abban látom a paradoxont, hogy érezhetjük-e stílusosnak a jól transzponált laposságot, láthatjuk-e szépnek a rút kiskacsa jól sikerült realista portréját? Ahogy Z. Varga megjegyzi, „voltaképpen érthető oka van az új Meursault szövegétől való idegenkedésnek. Az új fordítás Meursault-jának hangja ugyanis egy nagyon is szerkesztett, s voltaképpen mesterkéltnek és kimódoltnak ható „semleges”, „hétköznapi” nyelven szólal meg, s ez a mesterkéltség épp abból adódik, hogy minden semlegességével együtt is írott nyelvről van szó, mégpedig olyan írott nyelvről, melyet ebben a formájában szinte sohasem írunk le. Meursault új magyar hangja a történet egy jó részében azt a hatást kelti, mintha a figura kissé ütődött volna.”

 

Regisztráljunk még egy többek által említett problémát a kulcskifejezésekkel kapcsolatban is: Bán és Rajnavölgyi is Gyergyainak ad igazat például a fautif hibának fordításakor az Esterházy által is idézett „Az ember mindig hibás egy kicsit” mondatban, lévén az Ádámék által használt „bűnös” (Az ember így is, úgy is bűnös egy kicsit”) előrevetíti a regény későbbi szakaszát: ahogy Bán fogalmaz, „bizonyos értelemben a regény nem egyéb, mint annak a folyamatnak a rajza, hogyan lesz a hibából bűn fautif-ból coupable”.

 

Szólnunk kell ugyanakkor az új fordítás nem eltagadható erényeiről is: az eddig említettek mellett (a szöveg modernizálása, a nyugatos beszédmód lehántolása) elsősorban egy irodalomtörténeti jelentőségű szóhasználati kérdésről, mely már a híres első mondatot is újraírja és újraértelmezi. Magyar Miklós alapos elemzése nyomán Rajnavölgyi és Z. Varga is kitér a maman szó fordításának különbségeire – Gyergyai hideg és pontatlan „anyámjából”, Ádáméknál a meleg és bensőséges „mama” lesz, helyesen – ami azonban igazán bravúros, az az, ahogy Z. Varga levezeti ennek az elsőre jelentéktelennek látszó fordítási különbségnek a magyar prózahagyományra gyakorolt hatását. A Gyergyai-fordítást olvasó Kertészre ugyanis saját bevallása szerint roppant „erősen hatott az, hogy valaki az anyával való viszonyra is ki meri terjeszteni az idegenségélményt”, miközben Sartre kiemeli, hogy Mersault „anyját (…) mindig a becéző és gyermeki »mama« szóval emlegeti, s nincs olyan perc, amikor meg ne értené és ne azonosítaná magát vele.” Így válik mindez tanítanivaló példájává annak, milyen az, amikor egy fordító (itt Gyergyai) ráhajlítja, egy közeg pedig „ráérti” a szöveget a kurrens tendenciákra – jelen esetben az egzisztencializmus és a marxizmus elidegenedés-fétisére. Ha a műből tartós siker lesz, írógenerációk kaphatják eleve átértelmezve kézhez az alapszövegeket, ékes példájaként annak, hogy a Horváth Györgyi által oly plasztikusan bemutatott utazó elméletekhez hasonlóan sokszor már a fordítás során is többszörös kulturális adaptáció megy végbe, ami nem feltétlen áll meg ott, hogy magyar gyomor számára ismeretlen ételekből rendre pörkölt lesz. Egy nemrégiben adott interjúmban azt mondtam, hogy a világirodalom nagy kockázata, hogy ha nem tudunk a forrásnyelven, az ismerős elméletekhez és tendenciákhoz fordulunk: „az ismeretlen portugál vagy lengyel költő verseiben testpoétikákat keresünk és találunk – miközben egyáltalán nem lehetetlen, hogy az a nyálkás bélcsatorna csak egy leiterjakab eredményeként íródott bele a dologba.”. Alig néhány hónapnak kellett eltelnie, és Z. Varga Zoltán tálcán hozza a nyálkás bélcsatornámat á lá Kertész. Májhízlaló!

 

([Félresikerült] Felfedező) Előző folyóiratszemlémben azt találtam mondani a Hévíz duplaszámának szépirodalmi szekciója kapcsán, hogy közülük „a legkiemelkedőbbel utolsó szemlém Felfedező rovatában foglalkozom majd (ott majd kifejtem, miért)”. Halasztgatásom oka prózai volt: nevezett szerzőnek késő ősszel és télen is számos írása megjelent, melyek olvasására természetesen a szemle leadásáig nem volt érkezésem. A gond csupán az, hogy nevezett szerzőt – most már nevezzük nevén, Halász Ritát – azóta maga Németh Gábor látta el védjegyével a Litera „A hónap szerzője bemutatja” rovatában. Az egyszeri betűrakosgató ezek után csak a fejét vakarhatja: hát mi a túrót lehet még írni, ha az embert maga Németh Gábor targoncázta be a kánon tehetségeknek fenntartott kissufnijába? A felfedezésnek tehát már nyilvánvalóan fuccs (nekem amúgy sincs kánonbaemelő-targoncavezetői jogsim), így most kénytelen leszek arra korlátozni magam, hogy dolgokat mondjak Halász Rita kisprózájáról – mert lesz neki nagy is (regény, mondjuk ki), de az még készülőben. A szöveg, amitől hanyatt dobtam magam, a Triptichon volt, ami olyan, mintha egy kétharmadánál félbehagyott Szvoren Edina-novellát Nemes Z. Márió fejezett volna be – magam mindig is olyan prózát szerettem volna írni, ami ilyen ügyesen tolja át a valóságot a totális abszurdba. Tovább olvasva a pályakezdés dinamikusan növekvő számú dokumentumait, arra jutottam, hogy valószínűleg az emeli ki Halászt a tömegből, hogy mindenkinél jobban figyelt az érzelmi szakszókincs órán, különösen a „fájdalmat kifejező hangulatelemek” résznél: vannak szavai, mondatai, ritmusai a veszteséghez, az elváláshoz, a hiányhoz, a hibához, a magányhoz, és a szürke hétköznapokhoz, miközben nincs arról szó, hogy valamiféle gyászprózát írna. Tehetsége szerintem akkor csillog leginkább, mikor enged az abszurd vagy a fantasztikus hívó szavának: szinte érzem az élesen csikorduló kerekek zaját, mikor a hétköznapok krumplilevesszagú kisrealizmusa ralis farolással átcsapódik a lehető legabszurdabb reptéri jelenetbe (Triptichon, Hévíz 2017/4-5), és lélegzetvisszafojtva követem a mindössze három szóra született főhős (kész Lopott idő!) szorongató kalandjait (A férfi, akinek három szava volt, Prae, 2017/2) – utóbbiban maga a kiindulópont abszurd. A tisztán realista írások feltétlen előnye az érzékenység, de azokból meg azokat szeretem, amiket átitat a humor és az önirónia: közülük a Jó tudni a kedvencem (Látó, 2017/november) – mások esetében nem azt éreztem, hogy ezt csak Halász Rita írhatta volna.

 

(Felfedező) 1) „Felkelt, háromszor megvert, aztán elindult dolgozni”. (látogatás az otthonban) „anyámat ismét meglátogattam/ immár 15 éve vagyok nála látogatóban”. (történet) Simon Bettina tudja, hogy kell egy verset elkezdeni.

2) „az öblítőszag ki-be járt a lakásban, amikor megkérdezted,/ mit gondolok meliorisz béla költészetéről” (szárítás) „később megtanítottam neked a nyugalmat” (szobanövény) Simon Bettina tudja, hogy kell váratlant húzni.

3) Simon Bettina verseiben (az anyák és újabban a táj mellett) fontosak a bútorok (körülmények, szerződés, bűn, típusbútor). Nem tudok mást a magyar irodalomban, akiről feltételezném, hogy megérintené egy lomtalanítás, vagy a kép, amint halált megvető bátorsággal cipeljük fel a szomszéddal a második emeletre a többmillió tonnás, hajlíthatatlan matracot. Pedig fontos dolgok ezek.

4) Simon Bettina tiszta sejtelem: sűrű csöndeket tart magában, vagy azt is mondhatnám, tartalmasak az elhallgatásai. Ha viszont kimondja, amit másutt el szokott hallgatni (legerősebben egyik legjobbjában, a történetben), abból letaglózó traumalíra lesz. Nem szép, de jó.

5) Simon Bettina nemrég nyert az NKA-n. Ebből kötet lesz, címe, ha igaz, Strand. Első. Nem gondolom, hogy széltében-hosszában erről beszél majd irodalmi közéletünk (mert a tíz igaz állítás egyetlen hasonlatáról beszél), azt se, hogy ez lesz minden idők. De ha jól szelektál és jól rendezgeti versbútorait, lehet ebből ígéretes indulás.

 

A (Zárszó helyett) az egyetlen olyan alrovata volt a Folyó/irat/mentésnek, ami sosem maradhatott el – ebben mentegetőztem a kimaradt tételek miatt, és felelőtlen ígéreteket tettem a jövőről, az ilyesmi, ahogy mondtam, mindig jól ment. Ez viszont most egy igazi zárszó – már ami az én regnálásomat illeti, a januári megjelenéseket ugyanis már a friss Korunk-díjas Sánta Miriám szemlézi majd. Amikor 2015 elején, a Világtalanul?-antológia nagyjából másfél éves munkálatait befejezve úgy döntöttem, hogy az év végi körkérdések gettójából kiszabadítandó rendszeres reflexió tárgyává teszem a kulturális folyóiratokat, semmi heroikusra nem gondoltam: csak fogom, és egymás mellé válogatom a szövegeket, párbeszédbe léptetek egy-egy könyvet meg folyóiratközlést, beszámolok a megjelenés előtt álló könyvek részleteiről, és kiemelem, ami egyébként nem kapna figyelmet. A feladat nemesnek tűnt, és nagyobb kaland volt, mint azt előzetesen gondolni mertem: jómagam nem hittem volna, hogy egy hónap híján három évig, huszonnyolc szemléig jutok majd. Az eltelt időben több kartondoboznyi folyóirat árasztotta el a lakásomat, sokkal jobban rálátok a zajló irodalmi életre, mint három éve ilyenkor, a folyóiratok pedig, melyeket akiket eltemettem (név szerint a 2000 és a Médiakutató), olyannyira nem tűrték jelenlétemet temetéseiken, hogy gyászbeszédeim érzelgősségén felháborodva inkább feltámadnak. A munka mellett vállalt havi termelés kényszere ugyanakkor felőrölt, ami az utóbbi időben vállalhatatlan csúszásokhoz is vezetett: ezt rendszeres olvasóim joggal tettek szóvá, és nem tudnám azt ígérni, a jövőben nem lesz így. Ezt a projektet éppen ezért most átadom egy nálam fiatalabb generáció képviselőjének, Sánta Miriámnak, akit magam ajánlottam a rovat élére: biztos kezű, okos írásait olvasva nincsenek kétségeim, hogy jó gazdája lesz. Én most elköszönök, de a Folyó/irat/mentés folytatódik – nyúljon tovább még sok-sok folyóméteren át!

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva