SzIF Online

Februári-márciusi lapszemle

(két)havi szemle feledés ellen

Kittler A vándor éji dala című Goethe-mű keletkezéstörténetéhez és annak előzményeihez járul hozzá: az alaphelyzet Christian Mahr feljegyzéseiből tárul elénk, amint a 81 éves Goethe születésnapjának előestéjén a Kickelhahn nevű hegyet megmászva meglátogatott egy vadászházat, ahol évekkel ezelőtt megszállt. A ház déli ablaka mellé A vándor éji dala volt bevésve, 1780-as keltezéssel. A szöveggel való újbóli találkozás meghatotta és könnyekre fakasztotta az idős költőt, főként a vers utolsó sorai (balde / Ruhest du auch – nemsokára / nyugszol te is).

 

Helyreállt világ

 

A jó literátori bevezető mentegetőzéssel kezdődik: mit miért nem csinált, s ha csinált is, miért nem? Második lapszemlém a helyreállt világ jegyében kezdődik, holmi vírusfertőzések és egyéb nyavalyák, elfoglaltságok lezajlása után, tetemes anyag felhalmozódásával. A helyreállt világot az új Prae Líratechnikák nevet viselő monstruózus tematikus lapszámából kölcsönöztem – L. Varga Péter nagyszabású tanulmányában (Szóra bírt anyagiság) a következőt olvashatjuk: „az apokatasztázis fogalmáról van szó, amelyet elsősorban a csillagok és égitestek konstellációjának visszatérésére, majd a betegségből vagy sérülésből meggyógyított test helyreállítására, végül ezekből kiindulva számos egyéb területre vonatkozóan alkalmaztak”. Nem tudom, hogy vannak vele a kedves olvasók, de a szó önkéntelenül a katasztrófára is apellál nálam, s ebből az összhangzásból, a szó és hang anyagiságának egységéből adva is van a fenti tanulmányra való asszociáció: L. Varga szövege olyan összefoglaló, amelyet az irodalomszakos hallgatóknak kötelezővé kéne tenni. Illetve pontosítsak: a folyóirat egész teoretikus blokkjával így kellene eljárni.

 

Előző szemlémben már említettem, hogy a líra áll érdeklődésem homlokterében, ezért a Prae 172 oldala nemhogy csemege volt számomra, hanem egyenesen háromemeletes esküvői torta. A Szóra bírt anyagiság alcíme A költői szó „igazságának” kérdéséhez – a nem hermeneutikai változat. Ez szuggesztív módon alkalmazza az Esterházy-féle címadásokat (Márk-változat, kardozós változat), a Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái című, a Ráció kiadónál nemrég megjelent tanulmánykötetben szerzője már előzetesen közölt egy hermeneutikai változatot is, Hívás, megnyilatkozás, visszatérés címmel. Fontos mindkét szöveg olvasásakor tudni, hogy egyik megközelítés sem úgy érvényesül, hogy kizárja egymást – a szerző hangsúlyozza, hogy komplementer szövegmegközelítésekkel van dolgunk. A nem-hermeneutikai változat első tételében a Kittler-féle médiumelméletről, illetve Dawkinsről és a digitális evolúcióról olvashatunk, a másodikban Hayles és a kibernetika kapcsolódási pontjairól, a harmadik részben a remedializációról és a technikai determinizmusról, a negyedikben a technotextről (melyre még később, oldschool összeolvasós módszerrel visszatérünk), majd a szöveg második nagyobb egységében a versszöveg akcidentalitásáról és ezekben létrejövő ismétlésekről, visszatérésekről és helyreállításokról kapunk tisztább képet Seamus Heaney egy versének szemléltetésével. A Heaney-szövegben érhetjük tetten azokat a repetítív, oszcilláló mozgásokat, amelyek a szó materialitásában, a hangalakok látszólagos véletlenszerűségében nyilvánulnak meg. (Az apokatasztázis, a katasztrófa és az apokalipszis együttállása tehát nem véletlen.)

 

Óriási érdeklődéssel olvastam ugyanebben a lapszámban a már emlegetett Friedrich Kittler Lullaby of Birdland című tanulmányát. Több okból is fontos ez: azért is, mert egy 1979-es szöveget olvashatunk Smid Róbert fordításában, mely egy 2013-ban megjelent, Hans Ulrich Gumbrecht által szerkesztett tanulmánykötetben is szerepel, és azért, mert a kittleri archiválás-fogalomhoz kapunk érdekfeszítő irodalomtörténeti fogódzókat. Kittler A vándor éji dala című Goethe-mű keletkezéstörténetéhez és annak előzményeihez járul hozzá: az alaphelyzet Christian Mahr feljegyzéseiből tárul elénk, amint a 81 éves Goethe születésnapjának előestéjén a Kickelhahn nevű hegyet megmászva meglátogatott egy vadászházat, ahol évekkel ezelőtt megszállt. A ház déli ablaka mellé A vándor éji dala volt bevésve, 1780-as keltezéssel. A szöveggel való újbóli találkozás meghatotta és könnyekre fakasztotta az idős költőt, főként a vers utolsó sorai („balde / Ruhest du auch” – „nemsokára / nyugszol te is”, nyersfordítása a tanulmányban).

 

Kittler a következőket írja: „A saját szavain senki nem sír, már csak azért sem, mert nincsenek saját szavak. Csak akkor késztetnek olvasásra és sírásra, ha valaki más írta őket. Amit az irodalomtudományban lírai én-nek hívnak, egyáltalán nem létezik. Amikor az olvasónak megnyugvás van ígérve, az egy te-nek szól – ez a te akkor, ötvenegy évvel azelőtt az író volt, és ez azóta sem változott. Hiszen a kijelentés, hogy „nyugszom”, pragmatikai paradoxon. Nincs száj, amelyik ezt kimondhatná, mert az alvás és a halál úgy zárják ki a beszédet, ahogy a beszéd kizárja az alvást és a halált.” Ezekből a gondolatokból kiindulva viszi végig a saját magunk elringatásának kultúrtörténetét a vers kapcsán, attól az időponttól kezdve, amikor a felvilágosodás korában a gyermekek mesterséges, sokszor erőszakosnak ható elaltatását/elbódítását felváltotta az álomba dúdolás, gyengéd ringatás. A tizennyolcadik század utolsó évtizedeiben erősödik fel az anya szerepe a gyerekek felnevelésének első fázisában – nem is gondolnánk, hogy évszázadokig nem így történt. A hangok és az érzékek kapcsolatának beíródása arra mutat rá, hogy a kultivációs technikák, a nyelvelsajátítás tapasztalata mélyen hat az emberre, ezért ennek a világirodalmi klasszikusnak neveléstörténeti perspektívából is rendkívüli relevanciája van. A Praeben megjelent tanulmányok közül mások is foglalkoznak a mindenkori megszólító és megszólított problematikájával, az én-te költészeti paradigmájával, valamint az angolszász líra jelenidejűség-ábrázolásával: a lírai megszólalásmód különlegességéről és a költészet más irodalmi műnemektől való különbözőségéről olvashatunk Jonathan Culler A líra nyelve és Craig Dworkin A líra és zene kockázata című munkáiban.

 

A folyóirat hatalmas, korosztályosan is reprezentatív költészeti blokkot is ékel a tanulmányok közé, amelyek kísértetiesen összhangban vannak a teoretikus művek üzenetével, alapgondolataival. John Ashbery, Dominique Meens, Wallace Stevens, Franck Fontaine és Billy Collins mellett például Nagy Kata, Tóth Kinga, Láng Orsolya vagy Balaskó Ákos illetve Kovács Edward verseit is olvashatjuk.

 

Miben mérjük a minőséget? (Kalli-grammban)

 

A Kalligram 2018/3-as számát nagyon célzottan olvastam – Kovács Krisztina tollából jelent meg benne egy kritika a következő címmel: Kamaszkoruk legszebb nyara? Kritika? Vita? (Enumeráció: Válogatás az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak alkotásaiból). A kritika és vita címszavakból indulnék ki – elsősorban a kritikai szöveg felépítését és mondanivalóját illetően. Nyilvánvaló, hogy aki figyelemmel követte az említett szervezet (cég?) alakulását, annak Kovács szövegének első fele nem mond semmi újat, ugyanis nem tesz egyebet, mint az íróakadémia létrejötte körül felkavarodott port elemzi – végülis nagyon helyesen, a kialakult vita fontos mozzanataira reflektálva (Krusovszky Dénes, Reményi József Tamás, Selyem Zsuzsa, Fehér Renátó stb. hozzászólásai, megoldáskeresései például). Ugyanakkor Kovács Szentmártoni János viszontválaszára utalva azt is megjegyzi, hogy a vitázók másik térfeléről érkező féligazságok elgondolkodtatók lehetnek mindenki számára, aki ebben a szakmában kicsit is jártas: „Ha másra nem is jó a KMTG-botrányok sora, arra mindenképpen az lehet, hogy mindannyian önvizsgálatot tartsunk”, illetve „Ha az egység, a társadalomé egyelőre nem lehetséges, nem megvalósítható, akkor maradjon egyelőre, jobb vízió nem mutatkozik, a kettéosztottság. De akkor nem lehet a társadalmi problémákra, a leszakadásra, a rasszizmusra, a kirekesztésre, a nyomorra reflektáló szépirodalmi univerzumot építeni, ha mögötte valójában nincs semmi, csak az esztétikum, a szépen mondás vágya a valamit mondásé helyett.” Az Enumeráció megjelenésével kapcsolatban a kritikus fontosnak tartja feltüntetni, hogy az antológiát a KMTG adta ki, rendelkezik ISBN számmal, ugyanakkor nincs beárazva, nincs a kereskedelemben – a majdnem hétszáz oldalas kötet magyarán csak úgy lóg a semmiben.

 

Kovács Krisztina nem tagadja, hogy a kritikaírás alatt „láthatóan és deklaráltan elfogult” a kötettel szemben, viszont megpróbál semleges, szakmai szempontból is releváns kritikai érveket felsorakoztatni a kötet milyenségét illetően. Felteszem én a kérdést: hogyan lehet kizárólag szakmai szempontok szerint bírálni egy olyan kiadványt, ami már eleve megosztja a közönséget és még csak meg sem vásárolható? Kritikusunk arra törekszik, hogy a kötetszerkesztés milyenségére, az előszóban működtetett retorikai bravúrokból és asztalrabaszós forradalmi, gyávaságot még hírből sem ismerő szélmalomharcos konceptre támaszkodva építse fel mondanivalóját – részben úgy, hogy rávilágít a kötet inkonzisztenciájára. Vagyis arról van szó, hogy ez a kötet a KMTG összes mentorának és diákjának egyberostált, túlnyomórészt már megjelent szövegeit tartalmazza. Vagyis egy forradalmi másodközlés. Vagyis arról van szó, hogy néhány mentorált igazán jó alkotása helyet kap néhány mentor teljesen lapos szövege mellett. Meg arról, hogy a slamszöveg és publicisztika találkozása a boncasztalon, egy lacani alaktalan tojásmassza. Fontosnak tartom a kritikában azoknak a pályakezdő szerzőknek a megnevezését, akik kiemelkedő alkotásokkal jelentkeznek az antológiában, de ez is újabb kérdésfelvetést szül: megérdemli-e egy jó pályakezdő szerző, hogy egy koncepciótlan, egymásra lapátolt szövegmonstrumban kapjon helyet? Vagy a másodközlésnek mindegy? Ha kizárólag szakmai szempontból próbálom nézni ezt a jelenséget, akkor evidens számomra, hogy nem, ám újabb akadályba ütközünk, hiszen akkor ezeknek a tehetséges szerzőknek mégis milyen alternatívája van? (Megjegyzem, azóta többük is debütált önálló kötettel, de a kritika perspektívájából nézve örök ez a kérdés.) És itt egy jól irányzott mozdulattal térhetünk is vissza a magyar nyelvterület irodalmárkodási éthoszához, mivel ez egy végtelen labirintus. Mindenképpen ajánlom elolvasásra Kovács Krisztina kritikáját. Annyit még hozzátennék, hogy a fent említett technotextek kapcsán egyre gyakrabban veszem észre, hogy nyomtatott szövegekbe linkek kerülnek (tudományos dolgozatokra és kritikára gondolok elsősorban, de az okostelefonosított versesköteteket is ide lehetne sorolni), s ez némiképp furcsa, hiszen képzeljük csak el a Kalligramot (vagy más folyóiratot) a kedves olvasó kezében, amint egyenként bemásolja a YouTube vagy az ÉS linkjét betűnként a keresőbe. A hivatkozás- és lejegyzőrendszerek digitalizálódása észrevétlenül lopja be magát a papíralapú közlésformákba – olyan, mintha mondjuk a kritikaírás pillanatában a szerzője már eleve úgy gondolta volna, szövege egyből a világhálóra kerül föl (de persze csak hónapok múltán kap majd helyet egy eldugott elektronikus archívumban – kedves Kalligram, kérünk szépen, tedd magad kicsit könnyedébben visszakereshetővé!).

 

Miután láthattuk, hogy a megosztottságban és líraértelmezésben kiválóak vagyunk, lássuk, mit hozott az első, elvileg 2017-es datálású, de mégis idén megjelenő Replika, a 105. számú. Kedvenc társadalomtudományi folyóirataim egyike két teljesen különböző tematikus blokkot hozott a vastag lapszám hasábjain: az első Test, lélek, társadalom néven a pszichológiatörténetből és az orvos-beteg viszony kérdésköréből közöl fontos megállapításokat. Kiemelném Kovai Melinda elemzését az 1945 és 1986 közötti időszak magyarországi csoport-pszichoterápiás tevékenységek kialakulásáról. Alapgondolata, hogy a magyarországi pszichoterápia a huszadik századi diktatúra idején a „szocialista Kelet” és a „kapitalista Nyugat” nyers kategóriái mentén alakult ki, sőt, a Nyugathoz való felzárkózás szándékából született meg – maga a nyugati pszichoterápia a nyugati kapitalizmus egyik terméke. Kovai Mérei Ferenc és Hidas György munkásságán keresztül mutatja be a csoportos terápia alakulását az említett időszakban. A folyóirat második blokkjának témáját – amely a Változó Székelyföld címet viseli – olyan nevek fémjelzik, mint Bodó Julianna, Egry Gábor, Patakfalvi-Czirják Ágnes, Biró A. Zoltán vagy Zahorán Csaba, ők a székelyföldi szimbolikus térhasználatról, nacionalista szubkultúráról és regionális identitásról értekeznek.

 

A folyóirat utolsó írása egy Hadas Miklós-esszé, Mi a magyar? Újratöltve – hetvennyolc év után címmel. Ezt az írást melegen ajánlom, nem csak azért, mert az első mondata úgy kezdődik, hogy „What (the fuck) is going on in Hungary?”, hanem azért, mert erre a neves férfikutató szociológus kiváló magyarázatokat is ad, aprólékosan és elgondolkodtatóan. A szerző alapfölvetése az, hogy a külföldi konferenciák ebédszüneteiben nekiszegezett kérdésre végül összefüggő választ is adjon, hiszen rendszeresen azon kapja magát, hogy komplett esszékben felel külföldi kollégáinak nem kis mértékben zavarba ejtő kérdésekre. Az írás elérhető az interneten is – link föntebb – nem spoilerezek, mindenki olvassa el, érdemes! Azért annyit még elárulok, hogy a páratlan angolsággal megfogalmazott kérdésben Magyarország bármilyen jelenlegi kelet-európai ország nevével behelyettesíthető.

 

Szépirodalmi zárszó

 

A februári Tiszatáj került még porondra a már említett Prae mellett, ebből főként a fordításokra hívnám fel a figyelmet. Benedek Miklós Pedrag Čudić és Tomislav Marković verseit fordította szerbből, Terék Anna pedig Stevan Bradić versét ugyancsak szerbből (ilyen sorok ütöttek szíven, mint például: „vajon megtanulod-e még valaha / kiolvasni az ügynökök kézírását / hosszan időzve / az övön aluli ütések között, / elszegényedve / valami miatt, ami nem rabszolgaság, / de hatalom sem.”), André Ferenc pedig Cosmin Perța verseit románból. Az utóbbiak olvasása során fölmerült néhány kérdésem, és nem az André fordításainak minőségével kapcsolatosan. Perța verseiben van valami elementáris szorongás, a végtelenített személyes, intim megfigyelésekben ugyanúgy részesülnek a tárgyak is, mint az emberek vagy a megszólított (itt megint fölbukkan a második személy használata és az én-te paradigmák működtetése), viszont úgy tűnik, a címválasztások nem túl sikeresek. Vers a szépségről, Vers a félelemről – úgy hangzik ez, mintha valaki olyan könyvet akarna írni, aminek az a címe: A román irodalom. Nem vagyok biztos benne, hogy célszerű nagy elvárásokat támasztó címeket adni verseknek még akkor sem, ha a versek célja épp ezek fel- vagy kiforgatása. Ugyanis ezek a kiforgatások is néhol már klisének számítanak. Főként a Vers a félelemről szövegében érzek óriási minőségbeli különbséget a többi szöveghez viszonyítva.

 

Prózai szövegek közül Darvasi László Apa című novelláját ajánlanám – szociografikus ábrázolásmódja távolságtartó, a családi konfliktusokon nem moralizáló, de tűpontosan láttató szövegről van szó. Ezzel búcsúzom is: nem ígérgetnék, de a Helikon (az Irodalomtudományi Szemle) Fotó az irodalomban nevű tematikusa épp felkészül az áprilisi retrospektívben.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva