SzIF Online

Az irodalom olyan játék, mint az Adj király, katonát

Szvoren Edinát Lakner Dávid kérdezte

Én csak itt, a VIII. kerületi Déry Miksa utcában tudom értelmezni azt a szót, hogy könyörtelenség. Ez egy civil szó, civilben pedig nem vagyok könyörtelen, épp ellenkezőleg. Nem fontos nekem, hogy feltétlenül mások orrára kössem a véleményemet a világról. Egy pszichológus azt mondaná, konfliktuskerülő vagyok. Én inkább, eufemisztikusan azt, hogy mindig fontosabb nekem a másik ember épsége – meg a magamé –, mint az úgynevezett igazság, ha van ilyen.

 

(Szvoren Edina portréját Gál Csaba készítette)

 

Az idei Könyvhétre, a Magvető gondozásában jelent meg Szvoren Edina új, Verseim című novelláskötete. Az íróval a fennköltnek mondott dolgok prózaiságáról és a triviális dolgok költészetéről, az írói és olvasói könyörtelenség mibenlétéről, a konfliktuskerülésről, a civil szavakról, a szolfézsórákról, valamint a viselkedéskényszerről is beszélgettünk.

 

Lakner Dávid: Verseim címmel jelent meg legújabb novelláskötete. Miért nem verseket ír?


Szvoren Edina: A kérdés, amire mindig vártam a „mikor jön a nagyregény” helyett. Bár logikus lenne, de nálam a versben való gondolkodás mégsem igazán jön szóba.  Azok az eljárások ugyan, amiket prózában alkalmazok, sok tekintetben a lírához közelítenek – ilyen a sűrűség, és az, hogy szándékaim szerint minden szónak tétje volna –, azért mégis szükségem van idődimenzióra.

 

L. D.: A történetmesélésnek érzi tehát szükségét?

 

Sz. E.: Inkább arról van szó, hogy a problémafelfogásom is valamilyen szinten az időhöz kötődik, nem pedig, hogy szeretném a nagyon valamerre lejtő cselekményeket, a sztorikat. Nem is biztos, hogy cselekményről beszélnék, jobban kedvelem az esemény szót. De ha valami állóvíz, még az is csak az időben mutatható meg.

 

L. D.: A könyvet a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be, ahol Arató László részéről elhangzott: ha kínálja is magát, nem vonna párhuzamot az egyik karakterrel, Szórend Edinával. Többek közt, mert a figurát nem foglalkoztatja sem a zene, sem az irodalom. Erre ön visszakérdezett: miért gondolja Arató, hogy önt igen. Valóban nem érdekli?


Sz. E.: Nem érdekes, énbennem van-e illúziótlanság. Bár miért ne. Ez nem arról szól, hogy ne érdekelne az irodalom vagy a zene, inkább arról, hogy nekem sokat jelent a fennköltnek mondott dolgok prózaisága, másrészt a triviális dolgok költészete.

L. D.: Felvetődhet ugyanakkor a szóban forgó novella másik szereplője, a fizikatanárnő, akinek kísérletes videóiban az elbeszélő valamiféle kegyetlenséget lát. A művei kapcsán is szokás könyörtelenséget, átható tekintetet emlegetni. Érez kíméletlenséget abban, ahogy az íráshoz áll?

 

Sz. E.: A könyörtelenség az olvasó asszociációja lehet. Egyébként nem tudom, mit akar jelenteni ez a szó az irodalomban. Kivel volnék könyörtelen? Az olvasóval? Az alakjaimmal? Az irodalom szerintem más terep, nem a kegyetlenségé vagy kegyességé, és, mint minden játékszituációban, biztonságos, a valóságtól elhatároló keretek közt történik, ami történik. Itt hadd ne kelljen tekintettel lenni olyan sérülékenységekre, mint a való életben. Én csak itt, a VIII. kerületi Déry Miksa utcában tudom értelmezni azt a szót, hogy könyörtelenség. Ez egy civil szó, civilben pedig nem vagyok könyörtelen, épp ellenkezőleg. Nem fontos nekem, hogy feltétlenül mások orrára kössem a véleményemet a világról. Egy pszichológus azt mondaná, konfliktuskerülő vagyok. Én inkább, eufemisztikusan azt, hogy mindig fontosabb nekem a másik ember épsége – meg a magamé –, mint az úgynevezett igazság, ha van ilyen. Megalkuvó vagyok, nem könyörtelen. Az írás viszont más keretrendszer, és az olvasók, én és a szereplők is biztonságban vannak. Az irodalom alapvetően épp olyan játék, mint mondjuk az Adj, király, katonát.

 

L. D.: És ha a könyörtelenséget úgy értjük, hogy az elvárások be nem teljesítése?

 

Sz. E.: Az nem irodalom, ahol, legyen szó bármilyen műnemről, az olvasói elvárások szép sorban beteljesülnek. Még egy lektűr sem teljesen így funkcionál.
 

L. D.: A novelláktól pedig mintha sokan várnák, hogy egy mondatba összefoglalható tanulsággal szolgáljanak.

 

Sz. E.: Igen?

 

L. D.: „Én nem a haláltól félek, hanem az unalomtól”, például, amit az említett novellában is olvashatunk. Ezekben a szövegekben viszont a hasonló közhelyek ironikus keretezéssel jelennek meg.


Sz. E.: Ezeket a mondatokat tulajdonképp szállítom, csak épp vagy ironikusan, vagy a nem igazán irigyelhető helyzetű szereplőim házi bölcsességeként. Máskor valamit mégis a fején találnak ezek a fura, kétélű bölcselkedések, szentenciák. De nyilván nem állok teljes mellszélességgel ezen mondatok mögé.

L. D.: Az említett Szórend Edina nehezményezi, hogy a fizikatanárnő egyik videójában sok ismerőse komikumot vél felfedezni. Ő nyilván a komolyságát látja meg, a már említett kegyetlenséggel összefüggésben. Novellái gyakran sötétek, viszont nagyon sok bennük az olykor rejtettebb humor is. Önt, feltételezem, nem bosszantja, mikor ezt is észreveszik az olvasók.

 

Sz. E.: Ha azt érzik komikusnak, amit e célból helyeztem el a szövegben, akkor miért bosszantana? Ha viszont nem szándékosan raktam bele, akkor végső soron az írót nevetik ki. De ha van valami humora ezeknek a szövegeknek, akkor az, elvileg, nem véletlenül van ott, ha minden jól megy, én tettem oda.

L.D.: Szolfézst és zeneelméletet tanít egy konzervatóriumban. Ha gyerekkori szolfézsóráimra gondolok, mindig az oldottabb légkör jut eszembe. A zeneiskolába azért iratkozott be mindenki, hogy hangszeren tanuljon, az óra pedig afféle kötelező rossznak tűnt, ahol úgyis mindenki átmegy, és ahol nehezebb a figyelmet felkelteni. Ön tapasztal hasonlót?

 

Sz. E.: A konzervatóriumban más: ott nem mindenki megy át… De valóban, nem igazán kedvenc tárgya egyébként sokaknak, jobbára az szereti, akinek megy. Ha sikerélményeink vannak, rögtön kevésbé számít, mire való maga a dolog. Amióta közoktatás van, amióta iskolában, csoportosan oktatnak zenét, teljesen szétforgácsolódott a zenetanulás. Is. Régen a zenetanár esetleg több hangszeren játszott, zeneszerzési stúdiumokba, éneklésbe is be tudta vezetni a diákot, zenekart vezetett. Kottát olvasni az tanított, aki hangszeren is magas szinten játszott. Nem volt ez a skizofrén helyzet, hogy a hangszeres nem annyira ért a kottaolvasás általános oktatásához (horribile dictu, olykor a kottaolvasáshoz), én pedig nem értek a hangszeres zenéléshez, zeneileg tulajdonképpen néma vagyok.

 

L.D.: A kottaolvasást önmagában nem érzik hasznosíthatónak, csak egy lépcsőfoknak a hangszeren való tanulásban?

 

Sz. E.: A mai oktatási keretek között, mondjuk egy klarinét mellől kétség kívül nem nagyon látni a hasznát önmagában a kottaolvasásnak. 

 

L. D.: Van hasonlóság abban, ahogy tanárként igyekszik megragadni a tanuló figyelmét, és ahogy íróként az olvasóét?


Sz. E.: Elsőre azt mondanám, hogy nagyon más. Másodikra is. Tanárként nagyon zavar, ha nem figyelnek rám, íróként viszont ez nem annyira jellemző. Nem loholok minden egyes olvasó után. Íróként nincsenek térítő hajlamaim, tanárként már nem állítanám ugyanezt. Az iskolai óra egy egyszeri, közös szituáció, amiben másokkal együtt, egyidejűleg tartózkodom, ezért fontos, hogy mindenki éber legyen, aki jelen van. Órán akkor tartható fenn a diák figyelme, ha nem veszti el az arcát a csoportban, ha biztosítják róla, hogy ő ott egyénként van jelen. Vagy még esetleg a félelem révén, de az pont ellenkező hatásmechanizmus: ha egy csoport tagjaként félsz, akkor elveszted az arcodat. Íróként viszont inkább arra hajlok, hogy ártok a könyveimnek, ha reklámozom őket.

 

L. D.: Korábbi kötete, a Nincs, és ne is legyen olvasása közben gyakran érezhettük, hogy a szereplők mindent igyekeznek megjátszani, még azt is, ami igaz. Valamifajta félelem lehet emögött, hogy az ember túlzottan kitárulkozik, ezért minden percben szerepben kell maradni. Mit lehet ezzel tenni?

 

Sz. E.: Hogy mit lehet vele tenni, nem tudom, az író nem pszichológus, nekem ezekre a kérdésekre nincsenek válaszaim. Egyébként valóban gyakori viselkedési kényszer ez. Pláne, mikor a gyerekhősömnek olyan hatalmaskodó anyja van, amilyen a kötet címadó novellájában. Aki alárendelődő kapcsolatokba kerül, az gyakran találhatja úgy magát, hogy előbb a valóságot is el kell képzelnie.

L. D.: Korábban beszélt arról, hogy idegenkedik a szövegeitől. Ez nem áll akkor is, amikor egy színész olvassa fel a szövegét? Mint Bánki Gergely a könyvbemutatón.

 

Sz. E.: Ha esetleg olyat olvas fel, amitől én már eltávolodtam, akkor igen. Már azt is megszoktam, hogy minden felolvasás állást foglal azokban az ügyekben, amikben én írás közben szándékosan nem foglaltam. Az olvasóknak meghagyott hiátusok kitöltése egy interpretáció során óhatatlanul megtörténik. Ha én olvasom a szövegeimet, akkor mondjuk kevésbé, mint ha egy színész.

L. D.: Az gyakoribb, hogy a szerzők színtelenebbül olvassák fel a saját szövegeiket?


Sz. E.: És azt gondolom, hogy egy ilyen típusú szövegnél ez kifejezetten üdvös. Olvasásra szánt szövegeket felolvasni óhatatlanul veszteséggel jár. A képzelet nincs választások elé állítva, az egyéni asszociációk sokkal inkább blokkolva vannak. Azonkívül az olvasásra szánt művek információsűrűségét olvasva könnyebben tudjuk követni. Én legalábbis biztosan.

 


© SZIFOnline 2014   |   Minden jog fenntartva