Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Nero Blanco és az olaszok

Diabolik, Zagor, Dampyr, Dylan Dog, Morgan Lost, Dragonero, Nathan Never, Martin Mystere, Árvák, Lilith, Suttogó Szél, Greystorm, Lukas – nem kívánságlista, hanem az utóbbi években magyarul elindult sorozatok egy részének címjegyzéke. Néhány közülük több évtizede fut Olaszországban, mások egészen újak; három magyar kiadó, a Goobo, az Anagram és a Frike jegyzi őket.

A néhány éve bekövetkezett hazai képregényboom, melynek ugyan maradandó, pozitív hatásairól még korai lenne beszélni, mindenesetre jócskán megnövelte a magyarul megjelent olasz képregények számát.

„A 2010-es években (magyar megjelenésekben) az európai vonalon belül a legerősebb a francia 101 tétellel… […] A második helyen a magyar piac által végre felfedezett Bonelli (és hasonló) képregényeknek köszönhetően az olaszok állnak 73-mal, harmadikok a németek (43), a negyedik helyre pedig idén felértek a britek (14).” – írja Bayer Antal januári bejegyzésében.

Annak idején az első itthon rendezett képregénykonferenciák szervezőinek szoros kapcsolata volt az olaszokkal, ennek köszönhetően a kilencvenes években pár oldalas horror-, misztikus- és erotikus történetek jelentek meg a Menő Manó, a Vampi vagy a Krampusz magazinokban. A Donald Kacsa-képregények nagy része is Olaszországban készül, ahogy az olasz „Mozaik”, és a Geronimo Stilton is. Mégis, sokáig csak a Fumax Kiadó próbálkozott a „legolaszabb” formátum, a jellegzetes, százoldalas, fekete-fehér, kis alakú ponyvaképregények kiadásával. Pedig van miből válogatni. A nyolcvan éve alapított olasz kiadó több tucat címet visz fumettiből, és ezen sorozatok egy része már több száz részt tudhat maga mögött. Ez az ő kipróbált formátumuk, ahogy a franciáké a negyvennyolc oldalas képregényalbum, az amerikaiaké a huszonkét oldalas szuperhőscomic, a japánoké pedig a több száz oldalas manga. A terjedelem azonban nem minden: száz oldalban el lehet mesélni egyetlen lélegzetvételt vagy akár az egész emberiség történetét is. Bár egy japán talán ezt vitatná, én úgy gondolom, száz oldalnyi képregény éppen elég ahhoz, hogy egy zárt történetet kikerekítsünk, a szereplőket és az őket körülvevő világot megfelelően felépítsük.

Diabolik, Zagor, Dampyr, Dylan Dog, Morgan Lost, Dragonero, Nathan Never, Martin Mystere, Árvák, Lilith, Suttógó Szél, Greystorm, Lukas – nem kívánságlista, hanem az utóbbi években magyarul elindult sorozatok egy részének címjegyzéke. Néhány közülük több évtizede futó sorozat Olaszországban, mások egészen újak; három magyar kiadó, a Goobo, az Anagram és a Frike jegyzi őket.

A Bonelli mindenkire gondol: van egyrészesekből álló kollekciója is, ebből a történelmi, sci-fi, misztikus, noir, kaland és egyéb zsánereket vegyesen közlő Le storie szériából adott ki eddig kettőt a Nero Blanco Comix. A magyar kiadó fekete-fehér kiadványokkal biztosítja a hazai képregénykiadás sokszínűségét – a képzavar mögött az rejlik, hogy a fent idézett Bayer Antal kiadóvezető főként hazájukban jól ismert, európai független alkotók felnőtteknek szóló műveit mutatja be, legtöbbször fekete-fehérben. Profiljába tartozik a krimi is, hiszen megjelentet szerzői, műfaji határokat feszegető, általam „kancsal-kriminek” nevezett (bűnesetet bemutató művek, ahol nem a nyomozás vagy a tettes személye kerül középpontba, hanem a karakterek és a miliő) műveket, mint Leopold Maurer osztrák író-rajzoló Csatorna című politikai krimijét, a cseh Lucie Lomová Lőttek az előadásnak című szatirikus krimijét vagy a magyar nevű finn, Kati Kovács Körhintába zárva című álkrimi-szatíráját.

A végzet türelme és a Visszatérés Berlinbe más jellegű bűntörténetek, a lengyel szerzők által készített Noirhoz hasonlóan sötét hangulatú művek. Szerzői szabadság helyett kötött forma jellemzi őket; száz oldalon, rendszerint oldalanként hat panelben, csak képeket és párbeszédeket láttatva, fekete-fehérben, műfajilag is kötötten, a ponyvairodalom és a mozi alapműfajait mutatják be.

Paola Barbato, az Olaszországban jól ismert szerzőnő, aki számos Dylan Dog-történetet is jegyez, a negyvenes évek végén, Hollywoodban játszódó noirjában, A végzet türelmében a zsánerre jellemző tipikus szituációkba helyezi szereplőit, hogy aztán a kibontakozás során megismerjük az amerikai mozi aranykorát.

A fumettik szeretik a metautalásokat; ahogy a Suttogó Szél rajzolója Daniel Day Lewisról mintázta a főszereplőt, ebben a képregényben Humphrey Bogart szolgált a főszereplő magánnyomozó Douglas Monroe modelljéül, az ősbűn miatt az őrület felé száguldó egykori színészsztárban pedig Errol Flynn szőkére festett képmását fedezhetjük fel.

Bevett szokás szerint a történet az első oldalaktól kezdve folyamatosan bonyolódik, míg végül az utolsó tíz oldalon a főhős mindent elmagyaráz, csakhogy a klasszikus detektívsztorikkal szemben egy kocsmában, a barátainak, nem pedig a lehetséges elkövetők körében, a szalonban.

Azokra a detektívregény-olvasókra, akik néhány oldal után azonnal hátralapoznak, meglepetés vár, ugyanis A végzet türelme annyira lebilincselő, hogy képtelenség megszakítani. Giovanni Freghieri erős közeli képei Paola Barbato klisés, de nem paródiába hajló párbeszédeivel együtt szinten tartják a feszültséget; a szöveg nélküli oldalak pedig a végzet sötét melankóliáját hordozzák.

Paolo Morales, a Visszatérés Berlinbe író-rajzolója szintén jól ismert alakja az olasz képregényvilágnak. Rajzolóként kezdte egy német kiadónál, később storyboarderként a Keresztapa III-on is dolgozott. A Bonellinél a Martin Mystere című sorozatot írta és rajzolta. A Le Storie-ban még két műve jelent meg, melyek századokkal korábban játszódnak, mint a 2012-be és 1989-be helyezett képregény. A sorozatot egyébként Paola Barbatónak a francia forradalom idején játszódó munkája nyitotta, bizonyítva, hogy az olaszok a lengyelekhez, belgákhoz és franciákhoz hasonlóan nagyon szeretik a képregényes történelmi kalandokat.

A Visszatérés Berlinbe a kémtörténet és a bosszúkrimi ötvözete. Kicserélve Berlint Vietnámra, Lausanne-t New Yorkra egy átlagos amerikai film forgatókönyve lehetne, mintha már láttuk is volna. Sokszor így működik a fumetti, a felkészületlenebb olvasó számára „mintha már láttam volna”-érzettel szolgál, mert valóban láttuk, olvastuk már, csak éppen nem ebben a formában. A felkészültebb olvasó fejből sorolja az ihlető műveket, arcokat. A halálos beteg, idős titkosügynök visszatér, hogy jóvátegye múltját; a titkosügynök védence, egy fiatal oknyomozó újságíró fejére pályázik. A történet előrehaladtával egyre durvább eszközöket kell bevetnie, hogy megmentse a fiú és barátnője életét, és kiderítse, ki mozgatja a szálakat az íróasztal mögül.

Finoman adagolt visszaemlékezésekben idéződik fel a kelet-európai lét egyik aspektusa, az elnyomásba való betagozódás morális dilemmája. Az akciódús jelenetek között hömpölyög a titokzatosság.

Morales és Davide De Cubellis meglehetősen kifejező arcú férfiről mintázta René karakterét, az ő sejtelmes, megfáradt, mégis elszánt tekintete a képregény egyik fő motorja. Hasonlóan ahhoz, amikor egy film egyik karaktere megemeli egy átlagosnál azért jobb, de nem egyedülálló történet színvonalát.

És jó látni, amint az idős emberek alaposan tökön rúgják a fiatalokat.

A Nero Blanco Comix portfóliója, köztük ez a két kötet is, inspiráló tartalmi színvonallal és ízléssel mutatja be a fekete-fehér képregények változatosságát.

 

Paola Barbato – Giovanni Freghieri: A végzet türelme, Nero Blanco Comix, Budapest, 2019.

Paolo Morales – Davide De Cubellis: Visszatérés Berlinbe, Nero Blanco Comix, Budapest, 2020.

 

Lénárd László (1977, Eger) Néhány verse, képregénye, cikke és fotója jelent meg különböző médiumokban.