Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Helmeczi Attila prózái

Szabó Károly adóhivatali ügyintézőt kupán vágta a tulajdon állólámpája. Bár akaratlanul, de ezzel megmentette őt a biztos szomjhaláltól, ugyanis a fejbekólintás nélkül sose jutott volna eszébe a magába zuhant negyvenes agglegénynek, hogy vizet töltsön. Károly sokáig csak jegyzetelt és elmélkedett. A történéseket pontosan, rubrikákba rendezve dokumentálta, ha nem volt kéznél számítógép, hát egy jegyzetfüzetbe, ha az sem, akkor a fejébe, melyben nem is volt más csak egy gondosan oszlopokra és sorokra felosztott fekete-fehér táblázat.

 

 

Helmeczi Attila vagyok, 25 éves Nyíregyházáról elszármazott diák, az ELTE-TÁTK szociológia MA-hallgatója. Az írást most még csak hobbi szinten űzöm. Szabadidőmet általában az olvasás, a filmek és a zene teszi ki.

 

 

A betegség

 

 

– Milyen nagyszerű ember ez a Gyula, naponta kétszer megy le a kutyájával sétálni! – jegyezte meg férjének Jolán, a hatvanas évei végét taposó leszázalékolt minőségellenőr.

 

Férje, Géza, a nyugalmazott rendőrtiszt, néma bólintásokkal adott neki igazat, miközben ábrándos tekintete arról árulkodott, hogy már a hatvan körüli szomszéduktól ez csakugyan figyelemre méltó teljesítmény.

 

A házaspár mindennapjait egyenlő arányokban osztja fel reggel a vérnyomáscsökkentő, délben a szíverősítő, este pedig az altató bevétele, és olyan tevékenységek színesítik, mint a legutóbbi halálesetek kitárgyalása némi lagymatag nosztalgiázással keverve, kávézás, tévézés, vagy délutáni sziesztaképpen egy kis alvás. Néha még sétálni is eljárnak.

 

– Istenem! Pedig mindig 140 felett van neki! – folytatta tovább hangos elmélkedését kezeit összecsapva az asszony. Ennek apropóján már férje és ő egyszerre kapkodtak is a vérnyomásmérő után, de hitetlenkedve hüledeztek, mikor kiderült, hogy még a pulzusuk is a legnagyobb rendben van. A mérést megismételték, de a helyzet változatlan maradt, és ez valósággal felháborította őket. A feleség a szerkezetet hibáztatta, hogy az már túl öreg, a férj ellenben felvetette, hogy orvoshoz kéne menni. Mindketten megrögzötten hittek abban, hogy az nem lehet, hogy az ember rákospalotai kisnyugdíjasként csak úgy egészséges legyen. Jolán már az utóbbi öt évben határozottan meg van győződve arról, hogy hamarosan infarktusa lesz, Géza pedig nehézlégzését egyértelműen az embólia előjelének tekinti.

 

– Ez kész rendellenesség! – jegyezte meg Géza, majd a kotyogós kávéfőzőből kicsöpögtette a maradék feketét, és egyik kezében csészével, másikban olcsó szivarkájával kiment a folyosóra.

 

Ebbe a miliőbe csöppent bele egy hétre a 6 éves unokájuk, Peti. Az életvidám és eleven kissrác rögtön a lakással szemközt lévő játszótérre rohant volna, ha sietve nem kapja el nagyanyja.

– Majd még rohangáljak utánad az én koromban! – dorgálta az asszony a kisfiút. A lakásba érve pedig egy pokrócokkal és párnákkal megrakott kanapéhoz kísérte. – Látod, a nagymama hogy várt már téged? Feküdj le ide, kisfiam, kint csak bőrrákot kapnál! Nézd! Látod, milyen pihe-puha ágyikó van itt neked!

 

És valóban. Különös bűverővel bírt ez a kanapé. Az első dacos szájhúzogatása után a gyermek felfedezte, hogy tényleg igazán puha, igazán kellemes, már-már bódítóan az, szinte kínálja magát arra, hogy egész nap benne hemperegjen. És bár egy kicsit poros, áporodott, és fakó, de végeredményben van benne valami ringató, mint maga az egész hetvenes évek minimamilista fabútoraival berendezett, kockás terítős és török szőnyeges szoba is határozottan ringató volt a kisfiú számára.

 

A fiú ettől kezdve lelkesen vett részt nagyszülei mindennapjaiban legyen az a délutáni szappanopera nézése vagy számára kissé még felfoghatatlan betegségek aprólékos kielemzése, melyekről nagyszülei mellett napról napra többet tudott meg. Egyszer megjegyezte, hogy van egy ovis társa, az Ádám, na annak olyan piros a feje, hogy nemsokára biztos agyvérzést fog kapni. A nagyapa ártatlan mosollyal az arcán, mely mosolyt csak egy ilyen csepp gyerek felnőtt komolysággal előadott megjegyzése tud kiváltani, megveregette Peti vállát.

 

– Hanem – horkant fel hirtelen a férfi – olyan sápadt ez a gyerek! Jolán, add már gyorsan a vérnyomásmérőt!

 

Vagy negyedórát kínlódtak, mire a fiú gyufaszál karjára előírásszerűen ráhelyezték a szerkezet mandzsettáját, de az ő korában a normális szinttől vészes eltérést nem mutatott a műszer.

 

– Már megint kezdi ez a francos gép! – bosszankodott arcát rángatva a nagymama.

 

Napok teltek el a nagyszülőkkel töltött vakáció óta. Peti sápadtsága mit sem javult, étvágya határozottan romlott, kicsit fogyott, és elsődlegesen már nem a labda, hanem egy délutáni alacsony költségvetésű mexikói sorozat kötötte le. A szülők orvosról orvosra jártak vele, de semmi fizikai probléma. Egyszer aztán az anya telefont kapott egy patikus ismerősétől, hogy a fiú egyes egyedül besétált a gyógyszertárukba, és egy bizonyos vízhajtószert szeretne kiváltani. A nő fejvesztve rohant a helyszínre, ahol rögtön karjaiba kapta gyerekét, majd kérdőre vonta, hogy miért szökött meg az óvodából.

 

– Anya-anya! Vese eredetű renális ödémám van! Légyszi, kérlek, vegyük meg a nénitől azt a gyógyszert! – kérlelte anyját ziláltan Peti.

 

 

 

A tárgyak lázadása

 

 

Szabó Károly adóhivatali ügyintézőt kupán vágta a tulajdon állólámpája. Bár akaratlanul, de ezzel megmentette őt a biztos szomjhaláltól, ugyanis a fejbekólintás nélkül sose jutott volna eszébe a magába zuhant negyvenes agglegénynek, hogy vizet töltsön.

 

Károly sokáig csak jegyzetelt és elmélkedett. A történéseket pontosan, rubrikákba rendezve dokumentálta, ha nem volt kéznél számítógép, hát egy jegyzetfüzetbe, ha az sem, akkor a fejébe, melyben nem is volt más csak egy gondosan oszlopokra és sorokra felosztott fekete-fehér táblázat. Akár ügyfelek adatairól, akár a körülötte elhaladó autók márkájáról vagy a BKV-jegyárusnő hetenkénti más-más színű ajakrúzsáról volt szó, ő akkurátusan leírt és feldolgozott mindent. Fejében nem volt helye sem mélységeknek, sem magasságoknak. Formáknak, színeknek, ízeknek és szagoknak is szigorúan csak akkor, ha azok az adott megfigyelendő esemény szempontjából fontosak voltak. A szemeiben egy meztelen női test egy puszta húsdarab volt, egy pohár bor csak erjedt szőlőlé. A villamoson utazva éppúgy suhant el a délutáni verőfényben hullámzó bárok népes terasza és az egymásba gabalyodott párok mellett, mint mikor gyalog rótta Budapest élettel átitatott utcáit.

 

Volt idő, mikor őt is mosolyra bírta egy pólója alá betüremkedő szellő cirógatása vagy mikor a lábaitól a feje búbjáig végigpezsdítette egy korty konyak. Fókusza lassacskán fordult el először az apróbb örömök megélésétől, majd a karácsonyi vacsoraasztalok és régen vágyott tájakra való utazások fénye is kihunyt benne. Végül nem maradt semmi, csak egy gép állandó kattogása.

 

Tíz éve kezdődött az egész. Diderot-t olvasott, és az a rögeszméje támadt, hogy minden egyes benne és körülötte lejátszódó dologra értelmet kényszerítsen, kezdve attól, hogy miért mindig bal lábbal lép le a járdáról, egészen az élet miértjéig. Ha valamiben logikátlanságot fedezett fel, azt igyekezett értelemmel feltölteni, ha nem talált, hát maga kreált elméleteket.

 

A koponyájában zakatoló masina az idő előrehaladtával egyre több erejét emésztette fel. Izmai elsorvadtak, gerince elgörbült. Eleinte észre sem vette saját fokozatos összeomlását, annyira lekötötte agyának szorgos munkája. Néha enni és inni és elfelejtett. Csak mikor a fáradtság már feszítő fájdalomként jelentkezett, és már néha az is megesett, hogy a töprengéseinek csak az ájulás vetett véget, akkor villant fel benne futó pillanatok erejéig, hogy nem önmagának, hanem valami tőle idegen hatalomnak engedelmeskedik. Ha próbált volna lázadni krimiket olvasva vagy egykori kedvenc sültjét falatozva, már hiába tette. A rész, ami képes lett volna egyszerűen csak érezni, megélni dolgokat, Károlyban elhervadt.

 

Így ment ez addig, ameddig már gondolkodáshoz sem maradt erő. Károly csont és bőr lett, beesett szemei alatt élesen meredtek ki arccsontjai, alattuk besüppedt arcbőr tátongott. Minden lélegzetvétele kínszenvedésé vált. Az ágyán heverve egy hatalmasat dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a mellkasa, mint egy nehéz harang belezendül a dobbanásba, melynek zaját mintha szobájának a falai verték volna vissza. Hirtelen leállt a gép kattogása, már csak a semmi kongott benne.

 

Tekintete a szemközt lévő lámpára szegeződött. A szerkezet burája egy szigorú fejként meredt árnyékot vetve a férfira. A búra vásznára rakódott apró szöszöktől már nem is lehetett látni annak eredeti krémes, fehér színét. A kovácsoltvas lámpa pedig egykor hiúan húzta ki magát a többi tárgy közt, a legfőbb éke volt a hálószobának, de végül csak egy olyan por-ette, gazdátlan kacat vált belőle, mint a szoba többi lakója, például a fényét vesztett íróasztal vagy a negyed ötnél megállt falióra. Ugyanis Károlynak, mikor agyréme végképp elhatalmasodott rajta, már semmi nem létezett az egyre több energiáját felfaló gépen kívül. Minden és mindenki elhomályosodott, elsorvadt, eltűnt körülötte. Csak a tárgyak maradtak végül, fennen hirdetve gaztettét.

 

Mikor meghökkenve elkapta a fejét a lámpa keserves látványától egy eltört üvegtartályú vízipipán akadtak meg a szemei. Egy testvérétől kapott ajándék volt ez. A pipa magányosan hevert a sarokban, tálcáját a szoba porával vegyült széndarabok már felfalták. Ami valamikor a baráti társalgások középpontjában pompázott apró vöröses parazsával már csak egy kidobni való lom, egy elveszejtett testvér és az elveszejtett barátságok pusztuló emléke. Károly úgy érezte fullad, a pipa képe retinájába égett, megint elrántotta a fejét és most a tört karú lemezlejátszó tűnt fel előtte. Egykor bakeliteket gyűjtött. Szerette a zenét éppúgy, mint magát az életet. Magányosan hétvégéin legfőbb társa volt a lejátszó, ami Chopin műveivel éppolyan tisztán töltötte be a kis lakást, mint Miles Davisszel vagy a Doorsszal, de már évek óta egy hangot sem adott ki magából.

 

Üzemképtelenül foglalta a helyet az asztalon, csendesen, és csendje maga volt egy elpazarolt élet legszörnyűbb melódiája. És mindent, de mindent Károllyal együtt egyre jobban temetett maga alá a szobában kavargó por.

 

Károly, mikor úgy érezte, hogy csak a párnája az egyetlen menedék a haldokló tárgyak látványa elől, lehunyt szemekkel temette bele abba az arcát. Ám egyszer csak egy élesen pattanó hangra lett figyelmes: a szekrényében hosszú ideje árválkodó gitár egy húrja elpattant. Az elnyúlt hang hulláma beterítette a szobát, és a férfi zsigereiig hatolt, aki úgy érezte, hogy abban a szoba valamennyi keserve belevegyül, hogy abban kivehető nem csak a gitár, de a lámpa, a pipa, a lejátszó, és minden egyéb tárgy siralma. A hang egy tűhegynyi fájó pontot hozott létre a fejében, mely egyre hevesebben égett. A fájdalom idővel áterjedt az egész fejére, majd eluralta minden porcikáját, míg az egész teste el nem zsibbadt. Órákig feküdt így, teljes idegkimerülésbe zuhant. Károly egy darab vegetáló fájdalommá lett.

 

Innentől egy álom kísértette tovább. A tér összeszűkült körülötte. A szoba falai lassacskán elkezdtek közelíteni felé, és vele közeledtek a tárgyak is, amik egyszerre mintha saját arcot öltöttek volna. Az arcok némelyike reményvesztetten zokogott, másuk csak kifejezéstelenül bámultak ki magukból, nem értve, miért jár nekik ilyen sanyarú vég. A férfit körülfogták, aki menekült volna, de ehhez ereje már elhagyta, az egyre közelítő tárgyak erősebbnek bizonyultak nála, és most már azzal a kérdéssel kínozták, hogy „Miért tetted ezt?”. A férfi néha-néha megpróbált feltápászkodni, mert tudta, hogy másképp eltapossák vagy megfojtják, de ami leginkább kínozta, az az erősödő szomjúsága volt, melyet képtelen volt csillapítani a tárgyak alkotta szűk láncban. Végül az álomlámpa adta meg a kegyelemdöfést: most mintha sokkal nagyobbnak tetszett volna, mint amilyen volt, egy mogorva óriásként tornyosult a férfi felé, majd egyetlen lendülettel rávetette magát. És Károly felkelt.

 

Egy résnyire nyitva hagyott ablakon át betüremkedő szél döntötte fel az ingatag lábakon álló lámpát, ami éppen homlokon találta a férfit. Károly felpattant, és miután túltette magát az ütés okozta kellemetlenségen, egy utoljára gyerekként érzett tisztaság szállta meg gondolkodását, és éppilyen tisztának tűnt az előtte megjelenő tér. A tárgyak már csak puszta tárgyak voltak, minden a maga valóságában jelent meg. Percekig csak ennek a gyönyörében fürdőzött, mígnem észrevette, hogy kiszáradt ajkai összetapadtak, és a csaphoz rohant. Egy pohár víz most az volt neki, mint egy rabnak a nyíló börtönkapu, a boldogság netovábbja. Újabb szellő lendült a lakásba, nedves kert-illatot hozva magával. A férfi mélyen szívta magába, és gyerekkorának legszebb, legszabadabb képe tárult fel benne a szőlőszüretekről. Levetette hálóruháját, elővette a csak legünnepibb alkalmakkor hordott vászon ingét és nadrágját, majd betért a legközelebbi zöldségeshez. Csupán egy fürt szőlőt vett, melyet még ott helyben elmajszolt, de szemről-szemre olyan élvezettel, mint a legdrágább kaviárokat szokás. A boltos azóta többször megjegyezte, hogy embert szőlőnek így örülni még soha nem látott.

 

 

 

A bálvány

 

 

Egy belvárosi étterem asztalánál magányosan szürcsölte kávéját András, a fekete öltönyös, olajozott frizurájú, fiatal ingatlanügynök. A kortyok megszokásszerűen gördültek le a torkán, már a kissé égető érzést és a koffein élénkítő hatását is észrevétlenné laposította a kávézás mindennapi rutinja.

 

Fáradtságtól és közönytől üres szemekkel bámulta a mobilját, egy fontos hívást várt. Körülötte harsány beszélgetések, nevetések, gyerekzsivajok, tányércsörrenések repkedtek el. Nem érzett semmit. A telefon végre megszólalt, ő felvette – újabb jól megszokott mozzanat – és belekezdett egy beszélgetésbe, majd egy perccel később elaludt.

 

– Pontosan tudom, hogy ki vagy! – mondta támadó határozottsággal Eszter. A hosszú, szőke, csapzott, göndör hajú, kockás inges diáklány szikrákat hányó jégkék szemeivel felfalta Andrást, akinek halványan derengő képek cikáztak a fejében arról, hogy néhány órája még az ebédjét várta.

 

A férfi úgy érezte, hogy mély álmából magához térve arcon csapásként éri a lány vesébe látó szempárja és a júliusi kora délután sütő napfénye, mely egy apró, öreg faház korhadt deszkái közt átvergődve, mint megannyi villafog szúródott az arcába. Ekkor ocsúdott fel könyökeivel támaszkodva a kis szivacsos kerevetre, amelyen már régóta alélva feküdt, és tette fel félig a lánynak, félig saját magának a meglepettségtől és az ijedtségtől hirtelen hangosan felcsattant kérdést: – Ki vagy te, és hol vagyok? 

 

– Hogy ki vagyok – váltott át kimért magyarázkodásba a lány –, arra kétféle válaszom van számodra. Az egyik, a jelen helyzetünkre nézve lényegtelenebb: Eszternek hívnak. 23 éves vagyok, idevalósi, és most épp gyógyszerészetet tanulok. Szeretem a forró csokit és a Pink Floyd korai számait, szeretem Beckettet, és azt, ha a meztelen sarkamat a mozgólépcsők szőrkeféi végigdörzsölik. És egy másik, egy fontosabb: egy félember, akinek te vagy a másik fele, de eddig, mint egy frissen fogott hal, mindig kicsusszantál a kezeim közül. És hogy hol vagy? A szüleim egykori hétvégi házában, a gyerekkorom egy fontos elemében.

 

Mintha vaskos kötelekkel feszítették volna a fekhelyéhez, olyan erővel csapódott Andrásra a helyzet álomszerű lehetetlensége. Hirtelen csak ezt az erőt érezte, és csak ezután a sokk után eszmélt rá arra, hogy ő semmiféle 23 éves, gyógyszerész szakos Esztert nem ismer, ezt a vonzó külsejű, de zabolázatlan természetű lányt most látja először. Csak egy meghatározhatatlan előérzet kölcsönzött a szemeiben egy sajátos képet a lánynak, ugyanis Eszter hideg íriszeit néha egy ártatlan és szerethető őrület melege szelídítette, és ez a meleg ismerősnek tetszett előtte, de ezt elsőre túlságosan ködösnek tartotta ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítson neki. Kisvártatva hozzá is fogott ahhoz, hogy tisztázza magát, hogy itt egy orbitális tévedésről van szó, de a lány élesen a szavaiba vágott.

 

– Ugyan, hagyjuk ezeket a formaságokat! – csattant fel Eszter, és keserű felindulásába a kezei is beleremegtek – Nevek, születési évek, igazolványszámok! Semmitmondó papírhalmok. Teszek rájuk. Hány és hány alakban láttalak már eddig! A morfondírozó ábrázatod, az okos, gesztenyebarna szemeid, a zömök kis tested, az egész kis mackós lényed eddig millió alakban jelent meg előttem. Az első férfi voltál az életemben. A meséket, melyek összefonódtak a gyerekkorom minden szépségével a te térdeden halottam. Mikor egy „hú-rukk” kiáltással rádobtál az ágyamra vagy a hintán az egekbe röpítettél akkor nem létezett idő és fájdalom. De korán elhagytál engem, hétéves voltam csak, és én még azt sem tudtam mi a halál, csak az dühített, hogy elmentél. Azóta kereslek. Volt, hogy Ferenc néven bolondítottál meg. Libikókázni hívtalak, de te minduntalan az építőkockák összerakásán törted egy sarokban fejed. Aztán volt, mikor Péternek hívtak. Akkor téged szemeltelek ki padtársamnak, de te egy hasonszőrű, matekzseni kis sráchoz vetődtél. Végül pedig legutóbb, Dánielként még úgy sem vettél rólam tudomást, hogy egy istenverte társkereső oldalon egy egész regényt írtam neked. Mindig az a töprengő, barna emberke, aki egyszer elhagyott és utána folyton levegőnek nézett. Csupán a fű és néha egy kis Rivotril. Ez volt a két társam, amik éppen csak enyhítették a hiányod. De ennyi volt. Kész. Hetek óta terveztem a levadászásod, és az altatófolyadékot akkor cseppentettem a mentes vizedbe, mikor valami árverezést tárgyaltál meg a mobilodon. Mint egy elengedett marionett bábu, úgy roskadtál össze a padlón. A pincérnek és a taxisnak azt kamuztam, hogy a barátnőd vagyok, te pedig megint nagyon beszívtál. És most már itt vagy végre nekem.

 

Minden józanság azt diktálta volna Andrásnak, hogy ezen a ponton hagyja ott ezt a nyilvánvalóan elmebeteg lányt és a kis kunyhót, és látszólag ettől nem is tarthatta vissza semmi, hiszen Eszternél a szavakon kívül nem volt olyan eszköz, ami meghiúsíthatta volna ezt. Nála nem. Az a bizonyos erő, ami maradásra bírta kettőjük között láthatatlanul egyre élénkebben lüktetett. Egy olyan elvarratlan szál ereje volt ez, amit akkor érzünk, mikor egy feladvány megoldásán bíbelődünk. A megoldás valahol ott kering bennünk, és néha csak egy eltévedt hang lökése kell ahhoz, hogy a tudatára ébredjünk, de anélkül, hogy a megoldást hangosan kimondanánk, egy lépést sem tehetünk tovább. Nem volt hát apelláta, mert megoldásnak léteznie kellett. Ezt mindketten érezték, miközben a lányt mindinkább ismerősebbé tette a férfi számára a szemeiben egyre sűrűbben pislákoló meleg mellett egy-egy elejtett gyermeteg pajkosságú mosolya. Már csak a szemek és a mosoly gazdája hiányzott, mint egy elmerült emlék. Így hát András maradt, kiszolgáltatva magát a lány hóbortjainak.

 

A házikó faparkettája szőnyeg nélkül, csupaszon recsegett a tapintható forróságban. A rései közül felszálló porszemek úgy úsztak a kintről beszivárgó fényben az üzletember körül, mint a kis háznak egy őrjítő hiányban végigtelt gyerekkort magába zárt levegője. A szoba, mely maga volt a kunyhó egyetlen tere, nehéz antik fabútorokkal volt berendezve. Az egyik ilyen bútordarabhoz, egy népi motívumokkal ékelt ládához, türelmetlenül kapkodva rohant oda Eszter, majd abból egy fotóalbumot kajtatott elő, és a kislánykori műtermi képeit kezdte el mutogatni nagy hévvel a férfinak. 

 

– Ugye nem hiszed el, hogy ez én voltam? – kérdezte most hirtelen egészen kedveskedőn a férfitől Eszter –  Az arcom sima, mint egy tóparti kavics, a szemeim nedvesen csillognak a világra, a mosolyom még őszintén csillan. Ez a királylány voltam melletted. És nézd! Micsoda madárijesztővé fakultam nélküled. Mondd, hogy visszavarázsolsz azzá a kislánnyá, aki ezen a képen van!

 

– Ostoba vagy – rázta a fejét András –, akkor gyerek voltál, most nő vagy, és kétségkívül egy dögös nő. Csak megbuggyantál, és ez elrontja az összképedet.

 

Eszter legyintet egyet, mintha jelezni akarta volna a férfinak, hogy az mit sem fog fel abból a szerinte kortól nem függő szépségből, melyet egykor birtokolt, majd ismét a ládához rohant. Most egy svájcisapkás, mellényes, hózenetrógeres nadrágú porcelánbabát kotort ki a lomok közül.

 

– Látod őt? – lengette gyerekesen a játékot András előtt a lány – Ő Tomika. Mikor nevelőapám túl az ötödik leárazott söre után hangosan horkolt a bekapcsolt tévé előtt és anyám ezt azzal a jellegzetes, arcát rángató magában mormogásával nyugtázta, akkor ő altatott el engem, illetve én őt. Nézd a sötéten merengő szemeit! Nézd a vékony ívű ajkait vagy a tömzsi kis nyakát! Pont, mint te. Akkor be kellett érjem vele, de most már te fogod betölteni a helyét.

 

– Na jó! – pattant fel addigi félig fekvő helyzetéből András – Ez tényleg túl megy már minden határon! Beteg vagy. Nekem mennem kell haza, neked pedig egy szakértő orvoshoz!

 

– Mi? – kapta el zokogva a lány a kifelé igyekvő férfi karját – Hát nem érted? Hát nem veszed észre? Te vagy az, aki megalkottad ezt a babát, a hiányát mindennek, ami nélkül a kisujjamat sem érdemes megmozdítani, és ezt a hiányt rajtad kívül semmi nem tépheti szét bennem. Nem mehetsz el!  Hát ennyire, ennyire... - A lány beszélni szeretett volna, de olyan dolgot akart szavakba formálni, amire hirtelen nem léteztek szavak. Csak két kitágult, kétségbeesetten kérlelő szempár, két remegő kéz, egy elcsúszott hang volt, ami mindent magában foglalt, amit Eszter nem tudott, nem tudhatott kimondani. Ez a kimondhatatlan fájdalom magához ragadta Andrást, és innentől már bizonyos volt abban, hogy maradnia kell. Esztert magához karolta, fejét a fejéhez simította, így próbálta vigasztalni egészen addig, míg a lány könnyezéstől reszkető szája át nem váltott elégedett mosolygásba.

 

– Megcsináltam! – suttogta magában a lány.

 

Az első sikeres küldetése után Eszter kivezette a férfit a szabadba, aki ekkor vette észre, hogy egy hegy oldalában lévő sűrű erdőben vannak. Csak a házacska körül voltak megritkítva a fák. Egy göcsörtös, mély tócsákkal barázdált földúton haladtak lefelé a kis tisztáshoz.

 

–  Akkor most táncoljunk egy kicsit! – kérlelte lágy hangon Andrást a lány, miután elérték céljukat. András tette, amit tennie kellett. Eszter egy olyan roppant egyszerű táncba kezdett a férfival, ami nem állt másból, mint egymás vállainak fogásából, egymással szemközt állva, farkasszemet nézve, a lassú körbe-körbe totyogástól kezdve az egyre gyorsabb forgásba átváltva.

 

 A lány egészen addigi enyhén fakó arcát csillámlóvá festette egy olyan az eufória lángja, amire hosszú évek óta várt. Tudta, hogy most már az övé minden, amit már régóta nem talált meg sem az otthonában, sem barátai közt, sem vallásban, sem tudatmódosító szerekben. A benne élő bálvány megelevenedett, itt van a kezeiben, nem számít sem a neve, sem a múltja, csak az a kép, amit megtestesít.

 

A tánc gyorsult. Eszter kacagása közben fokozatosan hangosabb lett és eltorzult. Az eleinte csilingelő, felszabadult vidámságot kifejező nevetés érdesedett, és már nem tiszta jókedvet, hanem egy igazságtalannak érzett élettel szembeni győzelem kéjes örömét hallatta. Szemei vérrel telítődtek és kimeredtek, mintha megkergült volna. András ezalatt egyre feszélyezettebben érezte magát, mert ez a nevetés, ezek a szemek éles pengeként egészen a velejébe vágtak, felszabadítva benne egy olyan félelmet, melyet régóta lelke legmélyébe ásott el, de most teljes erejével tört fel benne. Mikor a tánc a tetőfokára hágott, és mindketten már egymásba kapaszkodtak, mert a szédüléstől másképp orra estek volna, a lány magához rántotta Andrást.

 

– Na, gyere ide hozzám, egyetlenem! – szólalt meg nyájasan Eszter, és ajkait a férfinak kínálta, de csók helyet egy nem várt dologban részesült.

 

Akkorát huppant a lány egy pocsolya közepébe, hogy a felvert sár egy tőle több méterre lévő bokor leveleit is összefröcskölte. A férfi megrettenve taszította el magától, majd felkiáltott.

 

– Te vagy az! Most végre megvagy!

 

– Mi bajod? – értetlenkedett megszeppenten az eséstől és a kiáltástól kijózanodott Eszter.

 

– Bajom? – válaszolt megmámorosodott hangon András – Most már semmi. Emlékszel? Te mondtad nekem, hogy pontosan tudod, hogy ki vagyok. Hát ez nem csoda, ugyanis te hoztál létre. Nem én alkottam meg a babádat, te alkottad meg őt harminc évvel ezelőtt. A morfondírozó ábrázatom, az apró, szerinted okos szemeim, az egész „kis mackós” lényem neked köszönhetem. Neked, te kis kócos őrült. Hisz mindig is egy jól nevelt, örökösen agyaló tudósra vágytál. Még csak hároméves lehettem, mikor egy csokornyakkendős öltönykét varrattál nekem. Abban mutogattál mindenkinek, miközben arról áradoztál, hogy az Andriska a legokosabb, hogy az Andriskából kétségtelen, hogy matematikus vagy gazdag üzletember lesz egyszer, és az Andriskának már akkor kötelező volt az idióta logikai játékokkal játszania a labdázás helyet. Te szánalmas bolond. Most már én is tudom ki vagy, pedig csak hatéves voltam, mikor azt hittem, hogy végleg eltemettünk. Persze, aztán még kísértettél egy párszor, hol a fizika tanárnőm képében, hol irodavezető nőkén. Az utóbbi formában hiába akartál megkörnyékezni, valahogy nem festettél olyan dekoratívan, mint most, meg aztán még férjnél is voltál, és nem akartam magamnak bajt. Mindig az a villámló szemű idióta idealista. De egyet tudj! Minden, amit látsz, ha rám nézel egy szörnyű és utálatos hazugság. Számomra a pokol, amit te magad alkottál meg.

 

Eszter úgy érezte, mintha egy vödör jeges vízzel öntötték volna nyakon. András, akit mindeddig szorosan összekapcsolt mindennel, ami koragyerekkori képek sora, minden, ami tiszta értelem, minden régóta áhított vágya egy személyben, most mintha megveszett volna, úgy vetkőzött ki magából. Levedlett róla a rávetített máz. A bálvány ledőlt, pontosan úgy esett a sárba, mint az imént ő. De akkor most hova, kihez meneküljön? Már az illúzió sem létezik. Minden ereje elszállt. Egy pocsolyában éktelenkedő elnyűtt ronggyá lett, a semmibe bámult. A férfi, mintha megszánta volna, lekuporodott mellé. Így ültek egymás mellett egy szót el nem ejtve addig, még a nyári délután vakító fénye narancssárgává nem hervadt. Kora este volt.

 

-– Te! – szólította meg András a lányt, és egy laposüveget vett elő az ingzsebéből – Szereted a Hennessy-t?

 

– Ja. Végül is jöhet. – válaszolta elgondolkodva a lány.

 

Mire már csak épp annyi fényt lehelt az erdőre a nap, hogy abból kitaláljanak, az üveg tartalma elfogyott.

 

– Úristen! Mit csináltam? – kérdezte meglepően okos tekintettel a férfitól az addig habókos Eszter.

 

– Hagyd! -– nyugtatta barátian András a lányt és a vállára tette a kezét – Már túl vagy rajta. Túl vagyunk rajta mind a ketten. És nem is látta senki rajtunk kívül. Ez a mi titkunk marad. Azt hiszem, most már megnyugodhatunk.

 

– És ezután? – folytatta a kérdezősködést az önmagán megrökönyödött lány. 

 

– Hazamegyünk. Már várnak mind a kettőnkre.

 

Elhatározták, hogy két különböző irányba vezető úton indulnak el. Mind a két út a városba vezet, de annak egy más-más pontjára. Az egyiken Eszter, a másikon András. Rövid, néhány jó kívánságot magába foglaló búcsút vettek egymástól, aztán elindultak. A lépteik a város fénytengere felé érve egyre könnyedebbek lettek, könnyen leereszkedő karjaikon át elhagyta őket az aznap történéseinek minden feszültsége. Mint egy lebbenő fuvallat, úgy olvadtak bele az éjjel sötét pezsgésébe. Andrást a lombok, a tücskök és a madarak halk nesze, és a fellibbenő pára hűse átjárta, úgy érintette meg a körülötte kavargó világ, mint talán még soha azelőtt. Boldog volt. Esztert pedig éppolyan könnyű rend szállta meg – és adott tiszta ütemet lépéseinek –, mint amilyen rend szállta meg este az erdőt az émelygős kánikulai nappal után. Arcát egy felnőtt nő mély higgadtsága simította szépre. Most már mind a ketten, mint két egész ember tartottak magabiztosan haza.