Kormos Nikolett prózája
- Részletek
Kormos Nikolett 1995-ben született Szombathelyen, jelenleg Budapesten él. A Károli Gáspár Református Egyetem angol-magyar tanári szakos hallgatója. Jelenleg két, lélektani jellegű kisregényen dolgozik párhuzamosan.
Cimet*
(részlet)
Szeretem a kislányomat. El akarok mesélni neki mindent.
Hogy aznap idegenebb volt az otthonról hozott hálóingem illata, mint a kórházi paplan durva ráncai a derekam fölött. Valószínűleg mert beleette magát a délelőtt összes rettenete; mind a tizennégy tűszúrás, a tágítás fájdalmai, majd a tűrés, a hosszú, kurvahosszú tűrés, amikor felhúzom térdem, hogy valaki, aki a későbbiekben meggyilkolja a lényem egy részét, megolvashassa rojtjaim.
Sikerült kiürülni. Fáradt elégedettséggel méregette egymáshoz a szemeimre költözött vörös dagadásokat az, akinek a füstös kezét most a bokáimon is épp elég volt megtűrni. A bal nagyobb, úgy másfélszer. Ebben hallgatólagosan megegyeztünk.
Hazafele olyan feleslegesen fogtuk egymás kezét, mintha ez semmissé tenné, hogy csupa riadalom ül még mindig a csendünkben. Persze mi továbbra is embert játszottunk. Este, amikor neki háttal fekve, egy, a testével tengelyesen tükrös kiskiflibe vackoltam magam, megkerestem a szúrásnyomokat, kicsit megütögettem lila felületüket, hogy megnézzem, érzem-e még a vérem ütemére dobolni az övét. Nem éreztem semmit.
És ha nem lettem volna olyan rohadtul gyáva, csuklótól könyékig felmetszem magam egy odahallucinált y-tengely mentén, sőt maga a hasadék lenne a vertikálisan bőröm alá mélyülő tengely... egy kibaszott Szent András törésvonal. Szeretem a kislányomat, szeretem a kislányomat, szeretném elmesélni neki, hogy ha nem lettem volna olyan kurvagyáva, már tegnap megtettem volna, útban hazafelé az utolsó novemberi magánórámról. Beengedtem volna a hasadékon a vérző Nap utolsó sugarát, és mint gondos nagyi-befőttet eltettem volna egy hosszú télre.
Igazából ennek már másfél éve.
Ma metróval megyek haza, a hármassal. Az egy igazi szarkurdé. Eszembe jut hirtelen minden; hogy szeretem őt, hogy el akarok mesélni neki mindent. Azt, hogy ma nem csak én éreztem a riadalmat. A metrószél a sálam alá menekült. Egy gázolajos vágyról hozott hírt, sötét vágyról. Nem ugrottam, már nem szabad. Már rég felfogtam, mi veszteség, mi nem volt soha az enyém, de most már fogják a kezem, életemben először, szorosan, (nagyon szorosan) fogják a kezem.
Úgyis maradnom kéne, mert szeretem a kislányomat, és mert még mindig csak mesélni akarok. Az újonnan porcikáimba költözött szikkadt-szikár öntudat teszi velem, azt hiszem, hogy ma éppen erre gondoltam, amikor a jobbom a balomba fontam.
* cimet=fahéj (szerb)
