Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Kovács Kincső: A halhatatlan idill – júliusi-augusztusi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Papír alapú folyóiratok véletlenül szoktak a kezem ügyébe kerülni, általában valamilyen egyetemi kerekasztal-beszélgetés alkalmával. Pedig sokkal átláthatóbbnak tartom a print formátumot, és egyszerűen jobb a hangulata. Néhány folyóirat aktuális számát letöltöttem, hogy beválogassam. De végül formátum alapján szelektáltam a szemléhez, ha már nem kényszerülök arra a nyári időszakban, hogy képernyőt bámuljak, tehát végül csak papír alapúak kerültek be. Így is bőségzavart okozott bennem a kínálat, de ez valahol öröm is. Előre megterveztem az utat Debrecenen belül, végiggondoltam, hol lehet folyóiratokat venni. A Fórum és a Malompark újságosai biztos helyek, a lottószelvényekkel szemben külön irodalmi részleg van. Erdélyi lapok a Partium-házban kaphatók. Eddig terjed nagyjából a látóköröm, talán néhány belvárosi kávézóban bukkanhatunk rá egy-egy régebbi kiadványra. Nagyon jó élmény volt olvasni a lapszámokat, sokat utaztak velem, kánikulában, kihalt megállókban, máskor otthon a kertben lapozgattam őket. Kerestem a szövegekben az aktualitást, többször sikerült átvenni a hangulatot, a látásmódot. Ennél csak azt tartom érdekesebbnek, hogy ki mi alapján mazsoláz ki szövegeket a repertoárból.

Bővebben ...
Költészet

Dian Máté: Babilon

Fotó: Dian Benedek

Csikkek nyöszörögnek öltönycipők talpa alatt

Bővebben ...
Műfordítás

Andrev Walden (f. Kertész Judit): Szemét pasik

Fotó: Tina Axelsson

Nem hasonlítok rá, és nem hasonlítok a kisebb testvéreimre sem. Nekem nem szürkéskék a szemem. Nem vörösesszőke a hajam. Nem vagyok szeplős sem. Nekik viszont ritkábban vannak kék-zöld foltjaik. Hát persze hogy igaz. A Kertmágus sohasem volt az apám.

Bővebben ...
Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...

Kormos Nikolett prózája

Azt, hogy ma nem csak én éreztem a riadalmat. A metrószél a sálam alá menekült. Egy gázolajos vágyról hozott hírt, sötét vágyról. Nem ugrottam, már nem szabad. Már rég felfogtam, mi veszteség, mi nem volt soha az enyém, de most már fogják a kezem, életemben először, szorosan, (nagyon szorosan) fogják a kezem.

 

Kormos Nikolett 1995-ben született Szombathelyen, jelenleg Budapesten él. A Károli Gáspár Református Egyetem angol-magyar tanári szakos hallgatója. Jelenleg két, lélektani jellegű kisregényen dolgozik párhuzamosan.

 

Cimet*

 

(részlet)

 

Szeretem a kislányomat. El akarok mesélni neki mindent.

 

Hogy aznap idegenebb volt az otthonról hozott hálóingem illata, mint a kórházi paplan durva ráncai a derekam fölött. Valószínűleg mert beleette magát a délelőtt összes rettenete; mind a tizennégy tűszúrás, a tágítás fájdalmai, majd a tűrés, a hosszú, kurvahosszú tűrés, amikor felhúzom térdem, hogy valaki, aki a későbbiekben meggyilkolja a lényem egy részét, megolvashassa rojtjaim.

 

Sikerült kiürülni. Fáradt elégedettséggel méregette egymáshoz a szemeimre költözött vörös dagadásokat az, akinek a füstös kezét most a bokáimon is épp elég volt megtűrni. A bal nagyobb, úgy másfélszer. Ebben hallgatólagosan megegyeztünk.

 

Hazafele olyan feleslegesen fogtuk egymás kezét, mintha ez semmissé tenné, hogy csupa riadalom ül még mindig a csendünkben. Persze mi továbbra is embert játszottunk. Este, amikor neki háttal fekve, egy, a testével tengelyesen tükrös kiskiflibe vackoltam magam, megkerestem a szúrásnyomokat, kicsit megütögettem lila felületüket, hogy megnézzem, érzem-e még a vérem ütemére dobolni az övét. Nem éreztem semmit.

 

És ha nem lettem volna olyan rohadtul gyáva, csuklótól könyékig felmetszem magam egy odahallucinált y-tengely mentén, sőt maga a hasadék lenne a vertikálisan bőröm alá mélyülő tengely... egy kibaszott Szent András törésvonal. Szeretem a kislányomat, szeretem a kislányomat, szeretném elmesélni neki, hogy ha nem lettem volna olyan kurvagyáva, már tegnap megtettem volna, útban hazafelé az utolsó novemberi magánórámról. Beengedtem volna a hasadékon a vérző Nap utolsó sugarát, és mint gondos nagyi-befőttet eltettem volna egy hosszú télre.

 

Igazából ennek már másfél éve.

 

Ma metróval megyek haza, a hármassal. Az egy igazi szarkurdé. Eszembe jut hirtelen minden; hogy szeretem őt, hogy el akarok mesélni neki mindent. Azt, hogy ma nem csak én éreztem a riadalmat. A metrószél a sálam alá menekült. Egy gázolajos vágyról hozott hírt, sötét vágyról. Nem ugrottam, már nem szabad. Már rég felfogtam, mi veszteség, mi nem volt soha az enyém, de most már fogják a kezem, életemben először, szorosan, (nagyon szorosan) fogják a kezem.

 

Úgyis maradnom kéne, mert szeretem a kislányomat, és mert még mindig csak mesélni akarok. Az újonnan porcikáimba költözött szikkadt-szikár öntudat teszi velem, azt hiszem, hogy ma éppen erre gondoltam, amikor a jobbom a balomba fontam.

 

 

* cimet=fahéj (szerb)