Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Földesi Csenge prózája

Nem volt képes egy nagyobb lélegzetvételre. Mintha a torkában egy vulkán vert volna tanyát, ami bármelyik pillanatban árulkodóan kitörhet. A lány lehunyta szemeit, próbálta magát csitítani, kezeit a hasára szorította. Ekkor beléhasított a felismerés, szemei felpattantak. Rázkódni kezdett, és amilyen gyorsan csak lehetett, észrevétlenül elszaladt, be a fák közé, távol a többiektől.

 

Földesi Csenge 1993-ban született Szeghalmon, Füzesgyarmaton nőtt fel, jelenleg Pécsre tart. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán végzett 2016-ban. Írásait a Várad folyóiratban, a kolozsvári Helikonban, illetve antológiákban – Kortárs Hangon – publikálták. A Várad által kiírt Tabéry Géza novellapályázat különdíjasaként első kötete hamarosan megjelenik a szerkesztőség gondozásában.

 

 

Gyöngyvirág

 

 

Sötét árnyékként, némán állt a kolónia a folyó mellett. Várták, amíg az utolsó ember is megérkezik – a halott. Fakoporsóban hozta négy férfi a vállán. A tömeg utat engedve előttük kettévált, és kinyújtott kézzel simította végig az érdes fát. Magasba emelt fáklyákkal vettek végső búcsút az elhunyttól, mintha keserűségükben maguk lobbantották volna lángra az alkonyi tájat.

 

A folyó sekély részén pihent egy lapos fenekű csónak, szája üresen tátongva várta az utasát. Odaérve a férfiak elhelyezték benne a koporsót, majd hárman hátrább léptek. Egy ott maradt.  Öreg, hajlott hátú ember volt. Remegő kézzel simította végig a láda fedelét. Zárt volt. Zártnak kellett lennie. A fekete tömegből asszonyok váltak ki, kezükben egy-egy csokor mezei virággal. Hangtalanul vonták gyászos díszbe velük a csónakot. Ezalatt az öreg feltűrte viseltes nadrágját és  levette fehér ingét – utóbbit a távozó asszonyok közül az egyik szó nélkül magával vitte. Ahogy kiértek a partra a beesett mellkas hosszan megemelkedett, a ráncos bőr ráfeszült az öreg izmokra; a csónak az orrához erősített kötélnél fogva megmozdult. Fújtató erőlködés töltötte meg a csendet, az öreg szinte elfeküdt a sárban. Úgy tűnt megnyomorodik az elviselhetetlen súly alatt, ketten is megsegítették hátulról.

 

Ahogy a nehéz fa meglódult, mint hajdan a kis kezet, úgy fogta az öreg az ázott rostokat. Szinte látta maga előtt a szemeket, amikbe ha belenézett, mintha csak halott felesége nézett volna vissza rá. A sajátos égszínkék tekintet – az egyetlen, ami maradt belőle. Csodájára is jártak a földszínű közösségben.

 

– Be sokat is jósoltak neked – mondta maga elé az öreg apa, miközben húzta a nehéz, csiszolt fát. Kicsi fiam, még csak most kezdted el hordani mátkád hímzett keszkenőjét… és már agyon is vertek. Talán még te sem tudod ki volt, s miért. Senki sem tudhassa… Két hónap… koponyád darabokban… tested mezítelenül. Van, amit a halandó szem már nem képes elviselni. Reméljük, az ősök megbocsássák a zárt koporsódat. Reméljük, az út végére érve a lelked képes lesz a Másik ország partjára lépni…

 

Térdig járt a vízben, amikor megállt. A folyó ringatta a koporsót.

 

 – Senki se tudhassa. – nézte meghasonulva a virágok közt nyugvó koporsót.

 

Szaggatott levegővétellel felcsendült egy elhaló, lágy hang. Sötét kendőbe burkolózva állt a mátka a parton, fekete szoknyáját mosta a víz. Mélyet sóhajtott –fájdalomtól terhes gyászénekkel kezdte búcsúztatni kedvesét. Elszórtan. A fáklyák fényében, a kitaposott út széléről ugyancsak felhangzott a hozzá csatlakozó gyászolók hangja, míg végül a kolónia éneke töltötte meg a sötétedő völgyet. Könnyű mécseseket gyújtottak, és virágszirmokat szórva köréjük indították a holt után.

 

Feltámadt a szél. A nők szigorú kontyából tincseket csalt ki, játszott a szoknyákkal, kendőkkel, felkúszott a férfiak ingébe, borzossá fújta a gyermekek haját. Egy-egy szirmot felkapva, a mécseseket eloltva cikázott végig az emberek között, egészen addig, míg hordalékát a tömegtől kicsit arrább egy lány el nem kapta.

 

Fátyolos szemekkel nézte a tenyerében megszakadt szirmot. Miatta történt. Ezelőtt két hónappal ő mondta a férfinak, hogy ne a legrövidebb úton, a mezőn menjen haza, hanem tegyen kerülőt az erdőben. Nála érte a hajnal, és hogy ne fogjanak gyanút, ő kérte, hogy hazudja azt, a csapdákat őrizte, mert a farkasok többször is megpocsékolták a fogságba esett vadat. Ő volt, aki a megidézte a bajt, ő hozott rá halált. Ő. A babája.

 

Az énekbe fojtott siralom hagyományként élt náluk, ő mégis csak tátogni tudott, azt is akkor, ha valakinek a pillantása ráesett. A visszafojtott sírásba majd’ belefulladt, de nem volt képes egy nagyobb lélegzetvételre. Mintha a torkában egy vulkán vert volna tanyát, ami bármelyik pillanatban árulkodóan kitörhet. A lány lehunyta szemeit, próbálta magát csitítani, kezeit a hasára szorította. Ekkor beléhasított a felismerés, szemei felpattantak. Rázkódni kezdett, és amilyen gyorsan csak lehetett, észrevétlenül elszaladt, be a fák közé, távol a többiektől.

 

Két hónapja már, hogy pirkadatkor a férfi egy harmatos gyöngyvirágot simított rá a mellére búcsúzáskor, és őt második hónapja kerüli a telehold. Érezte, ha tagadta is. Most már tudja, és ha a gyermeknek kék szeme lesz, akkor mindenki más is tudni fogja – a halott férfi szerelemfattya.

 

Megállt. Lihegve nézett végig az ágak és földből kiálló gyökerek okozta sebein. Próbálta a mocskot letörölni magáról, a megserkent vért nyálával elapasztani, de tekintete elhomályosult, és zokogva a földre roskadt.

 

– A házasságtörésre nincs bocsánat. – suttogta – Meg fognak szégyeníteni, el fognak űzni… Te pedig – a hasára tette kezeit – apádnak nem csak a szemét fogod örökölni.

 

Úgy tűnt az öreg sosem ereszti el a kötelet. Csak állt, egy szót sem szólt, cserzett bőrén a ráncokat szomjas medrekként töltötték fel könnyei. Végül elért hozzá az énekszó, öklét meglazította, és hagyta, hogy a kötél kicsússzon kezei közül. Engedte, hogy fia végre útnak induljon, és lomhán maga is visszament a partra. Megérkezve ingét már nyújtotta is egy fiatal gyermek, aki addig hatalmas tollas kalapját is őrizte. Felöltözve a hajdani mátkára nézett, aki abban a pillanatban elhallgatva nézett vissza rá. A kivörösödött szemekben a közös fájdalom tükröződött, azonban más is, ami a mátkában gyanút ébresztett. Az öreg kotorászni kezdett a zsebében, és egy fehér vászondarabot húzott elő.

 

– Eztet még korábban felejtette nálam. Sohse érdeklődött felőle. – mondta átnyújtva.

 

A mátka elvette, és ösztönösen kihajtogatta, habár tudta mi az. Remegő kezei között hamar a megfelelő oldalára fordította a keszkenőt, hogy lássa az általa hímzett gyöngyvirágot. Az öreg ekkor már nem nézett rá. Intett a vadászoknak, mire huszonegy íj megfeszült. Tüzes nyilak hasítottak a levegőbe.

 

– Elárultál. – suttogta a mátkaságát vesztett nő a lángokba borult lélekvesztőre meredve.

 

Az alkalmi sírhely egyre távolabb úszott a sötét folyón, maga mögött húzva a mécseseket, megvilágítva a sodródó virágszirmokat. A parton álló fekete tömeget már csak az alig égő fáklyák jelezték. Folyamatosan erősödő, a völgytől visszhangos énekükkel addig kísérték a lassan már csak lobogó fénypontokat, míg azok végleg el nem vesztek az ismeretlenben. S eközben már két nő üvöltött némán.