Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Biró Zsombor prózája

A szív mesterséges megállítása után neki meg az asszisztenseinek egy órája lett volna, hogy elvégezzék a szükséges műveleteket. Ebből az órából az előkészületek, aztán pedig a szegycsont elfűrészelése nagyjából ötven percet vett igénybe. A Doktornak a maradék tízben kellett volna kivágni az elszűkült koszorúeret, és a helyére rakni egy másikat a lábszárból. Ez általában meg volt hét-nyolc perc alatt, és úgy még bőven maradt idő az újraélesztésre.

 

 

Biró Zsombor 1998-ban született Budapesten. Jelenleg az Óbudai Waldorf Gimnázium tanulója.  Később politológiát, illetve kreatív írást szeretne tanulni. Prózaírással foglalkozik.

 

 

Szívek Aranyból

 

Szikék. Ollók. Egy sebhorog.

Az EKG készülék halkan sípolt, az alvó beteg a műtőasztalon feküdt. A Doktor egyik asszisztense éppen a szegycsontját fűrészelte, a másik a bal lábszárát vágta fel.

– Vérnyomás rendben – mondta egy harmadik asszisztens a műtő másik végéből – Még tizenkét perc van hátra.

A Doktor kezébe vett egy sebhorgot. A lábszáron dolgozó asszisztens kisvártatva hátralépett, és szótlanul bólintott. A Doktor a másik asszisztens felé pillantott. Ő még dolgozott, a véres fűrész csikorgott a kezében.

– Kész – lépett hátra néhány másodperc elteltével.

A Doktor ismét bólintott.

– Érátültetést megkezdem – mondta hangosan, aztán vett egy mély levegőt.

Egy pillantás a lábra – gondolta – aztán irány a szív. Kivágom az elszűkült eret, majd a helyére helyezek egy működőt a lábszárból.

Rutinmunkának nem nevezhető, de jó néhányszor csinált már ilyet.

A felvágott lábra alig vetett egy pillantást. Csontot, vért és húst látott. Semmi szokatlan. Feljebb húzta a kesztyűjét, és megpörgette a sebhorgot a kezében.

– Szikét – parancsolta, kinyújtva az egyik kezét a háta mögé. Aztán megfordult, hogy ránézzen a felnyitott mellkasra, és kiestek kezéből a műszerek.

A szétfeszített bőr és hús, meg a kettéfűrészelt szegycsont alatt, pont a mellkas közepén, ahol a szívnek kellett volna lennie, egy véres aranyrög pihent.

A Doktor elsápadt, kezei remegni kezdtek. Tágra nyílt szemmel meredt az ököl nagyságú, csillogó aranyra, aminek a felszínét pont úgy hálózták be az erek, mintha az értékes érc lenne maga a szív.

– Doktor úr? – Hallotta a háta mögül az egyik asszisztenst. Felelni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Nem működtek a hangszálai, sem a nyelve, sem a végtagjai. Semmi nem működött.

Mi…? – Gondolta, de már a fejében sem tudta befejezni a kérdést. A világ elmosódott körülötte, csak az arany képe maradt éles, ahogy békésen ragyog a vér és a hús és a csontok között, mint a napkorong az alkonyat skarlátvörös egén.

 

Gyógyszeresüvegek. Kávéscsészék. Egy mobiltelefon.

A kávézóból a tengerre nyílt a kilátás.

– Mindenkivel előfordul az ilyesmi – mondta neki a műtét után egy nappal a kórház igazgatója. – Nézze, maga harminc éve dolgozik itt, minimális szabadsággal, sokszor éjszakába nyúlóan. Még szép, hogy előbb-utóbb besokallt a teste! Ne lógassa az orrát, inkább örüljön neki, hogy csak idegösszeroppanást kapott, és nem, teszem azt, agyvérzést!

De a Doktor csak rázta a fejét.

A műtét sikertelen volt, a beteg, Heschmann Tamás, nem élte túl.

Emlékezett a névre. Muszáj volt emlékeznie, hisz miatta halt meg. A szív mesterséges megállítása után neki meg az asszisztenseinek egy órája lett volna, hogy elvégezzék a szükséges műveleteket. Ebből az órából az előkészületek, aztán pedig a szegycsont elfűrészelése nagyjából ötven percet vett igénybe. A Doktornak a maradék tízben kellett volna kivágni az elszűkült koszorúeret, és a helyére rakni egy másikat a lábszárból. Ez általában meg volt hét-nyolc perc alatt, és úgy még bőven maradt idő az újraélesztésre.

A horvát tengert nézte az ablakon keresztül. Ide küldték szabadságra, ide száműzték. Fél év fizetés, munka nélkül.

A műtét után egy kórteremben ébredt, amit csak az ő számára ürítettek ki. Két nővér és egy orvos – az egyik kollégája – hajolt az ágya fölé. Először nem is értette, miért néznek rá olyan aggódó arccal, de aztán eszébe jutott minden. A felvágott test, a sebhorog a kezében és az ökölnyi arany, ott, ahol a szívnek kellett volna lennie.

– Hol vannak az asszisztenseim? – Ez volt a Doktor első kérdése. Próbálták lebeszélni róla, aztán megakadályozni, de ő nem engedett. Látni akarta őket, és meg akarta tudni, hogyan végződött a műtét. Minden további lényegtelen volt.

Csak két asszisztense jött el, a harmadik hazament. A kettő, aki eljött, röviden, lesütött szemekkel elmondta a Doktornak, hogyan ájult el a legfontosabb pillanatban, és hogyan hagyott ott mindenki csapot-papot – beleértve az élettelen beteget – mikor meglátták, hogy a kórház egyik főorvosa elvesztette az eszméletét.

Ő lehunyt szemmel hallgatta őket, és csak a beszámoló végén nézett rájuk. A tekintetükben kíváncsiságot és kárörvendést látott. Lám, itt van még egy öreg bolond, aki már egy szívműtétet sem képes megcsinálni. Aki túlhajtotta magát, és most majd elküldik néhány hónap fizetett szabadságra, és aztán sem bíznak már rá semmi megerőltetőt, legfeljebb adminisztratív munkát, vagy felügyelést.

Abba bele sem mert gondolni, hogyan néztek volna rá az asszisztensei, ha elmondja nekik, miért ájult el. Hogy Heschmann Tamás szíve helyén egy ökölnyi aranydarabot látott.

Nem vagyok őrült – gondolta. És komolyan gondolta. Mindig is azt tartotta magáról, hogy pragmatikus ember. Képes lett volna elfogadni, ha elmebetegnek nyilvánítják, de nem tették. Szabadsága első hetét azzal töltötte, hogy különböző pszichiáterekhez és pszichológusokhoz járt. Kapcsolatai révén tudott időpontot szerezni soron kívül, és ugyan az aranyrögöt egyiküknek sem említette, a tizennégy kvalifikált orvos közül egy sem talált semmi kifogásolni valót az elméje működésében. Az Adriára már úgy utazott le, hogy kijelenthette: a mai orvostudomány álláspontja szerint az ő fejével nincsen semmi probléma.

Csakhogy tudta pontosan, mit látott Heschmann Tamás szíve helyén, és azt is tudta, hogy a három asszisztens, no meg a műtőbe szerelt kamerák mit nem láttak.

A Doktor megitta utolsó korty kávéját, és kezébe vette az asztalon pihenő mobiltelefont. Csak egy mód volt rá, hogy kiderítse az igazságot, és tudta jól, hogy addig úgysem nyugszik, amíg végére nem jár az ügynek.

Kikereste a kórházigazgató számát, és füléhez emelte a készüléket.

– Halló? – Szólt bele a telefonba.

– Jónapot Doktor úr! Minden rendben Horvátországban?

– Igen, minden a legnagyobb rendben. Csak egy kérdésem lenne…

– Mondja Doktor úr, mondja!

A Doktor vett egy mély levegőt, és kinézett a tengerre.

– Hol lesz a temetés?

A vonal másik vége elcsendesült.

– Halló?

– Itt vagyok, Doktor, itt vagyok. Tudja, nem hiszem, hogy a történtek után tanácsos lenne elmennie a temetésre.

– Azért csak mondja el, legyen szíves.

Az igazgató felsóhajtott.

– Nos, rendben.

 

Sírok. Virágok. Egy ásó.

A temetőben hideg volt. A Doktor feketébe öltözött, de még így is félt, hátha meglátja valaki a sötétben. Harminc éven át dolgozott a műtőasztalnál, ahol sokszor a legapróbb mozdulat volt a különbség élet és halál között, és sosem hibázott. Ő volt a legjobb szívsebész az országban, de most, egy ormótlan ásóval a kezében mégis reszketett.

Csak a hideg – gondolta, és félresöpörte a virágokat Heschmann Tamás sírjáról.

Körbenézett, aztán beledöfte az ásót a földbe. Előző este esett, a föld puha volt. Alig telt bele tíz perc, és már érezte is a koporsót a lapát hegyével. Kiásta a maradék földet, majd kesztyűs kezével letisztogatta a bézsszín márványkoporsó fedelét.

Heschmann Tamás testén még nem látszott semmiféle elváltozás, a sápadtságot leszámítva. Fekete öltönyben temették el, – ezt a Doktor óvatosan lerángatta róla – a mellkasát pedig tessék-lássék módon összevarrták.

A Doktor szívverése felgyorsult, ahogy előhúzott egy szikét a zsebéből. Elkezdte felvágni a halott mellkasát, de félúton meg kellett állnia letörölni az izzadságot a homlokáról. Végül befejezte a tökéletesen egyenes vágást, és kesztyűs ujjait a bőr alá szorítva szétfeszítette a húst.

Az arany ott volt. Az alvadt vértől és a félbemetszett szegycsonttól nem látszott tisztán, de ott volt. Ott világított a mellkas közepén, pont, ahol a rothadó szívnek kellett volna lennie.

A Doktor a saját szívéhez kapott, és zihálva kimászott a sírból. A fejében egymást kergették a gondolatok. Lényének egyik része megkönnyebbült, mert most már biztos lehetett benne, hogy nem hallucinált aznap a műtét közben, a másik része azonban csak még jobban megrémült. Miért csak ő látja az aranyat? Az asszisztensek vagy a boncolók miért nem?

Visszamászott a sírba, és óvatosan benyúlt a halott mellkasába az aranyrögért. Elsőre fel sem tudta emelni. Csak második próbálkozásra, két kézzel sikerült neki. Legalább tíz kilót nyomott, habár belefért volna egyetlen tenyerébe.

Tölcsért formált a kezeiből, és beletartotta az aranyat a jéghideg holdfénybe. A fehér fény találkozott a világító arannyal, és az éjszaka sötétsége megtört a Doktor kezében. A temető káprázott, csillogott, a sápadt hold táncra kelt az élesen tündöklő drágakővel. S a Doktor csak állt ott, és tartotta a kezében az aranyat.

Később, miután visszatemette Heschmann Tamás sírját, és elmúlt az első meghökkenése, már nem is fárasztotta magát azzal, hogy saját őrültségén töprengjen. Kifelé menet a temetőből egyre csak forgatta kezében a súlyos követ, és önkéntelenül is azon töprengett, vajon Magyarországon mennyit érhet tíz kiló arany.

 

Húszezresek. Bankkártyák. Egy laptop.

Negyvenmillió forint. Kéz alatt adta el, és át is verték rendesen, de hát… negyvenmillió forint.

Az aranyrög valódi volt, nem csak a Doktor elméjében létezett. Eltartott egy ideig, mire talált vevőt, de most ott ült II. kerületi lakásában, és negyvenmillió forint hevert előtte az asztalon. Negyvenmillió forint ingatlanokban, bankfiókokban és persze készpénzben.

Soha életében nem látott még ennyi pénzt.

Elégedetten hátradőlt a széken, és behunyta a szemét. Orvosként dolgozott Magyarországon, és a szerencsének, az úristennek, vagy valamiféle földöntúli erőnek köszönhetően mégis gazdagnak mondhatta magát. Gazdagnak és elégedettnek.

Negyvenmillió forint, és néhány évtized, amit még élvezhet az életből. Hát kívánhat ennél többet?

Igen… – suttogta egy alattomos hang a fejében. – Kívánhatsz többet is…

A Doktor mindeddig figyelmen kívül hagyta ezt a hangot. Az elmúlt hetekben sok dolga volt, el kellett helyeznie ezt a rengeteg pénzt úgy, hogy a hatóságok ne fogjanak gyanút. Ez a munka teljesen lekötötte a figyelmét, de most, hogy már csak élveznie kellett volna a gazdagságot, egyre inkább szöget vert a fejébe egy ötlet.

Mert hiszen ha egy ember szíve helyén aranyat talált, akkor miért ne találhatna más embereknél is?

Maga elé húzta a laptopot, és beírta a jelszót. Úgy okoskodott, hogy ha léteznek más emberek arannyal a szívük helyén, azok bizonyára Heschmann Tamás rokonai lesznek. Végtére is, a genetika az atyja mindennek.

Megnyitotta a chrome-ot, és bepötyögött egy weblapot, ahol az ember vissza tudta keresni az őseit. Már korábban, évekkel ezelőtt regisztrált az oldalra, mert kíváncsi volt halott rokonaira. Most azonban nem a saját nevére keresett, hanem Heschmann Tamáséra.

Szíve egyre gyorsabban vert, ahogy olvasta a keresési találatokat. Magyarországon több mint harminc Heschmannt temettek el az évszázadok alatt.

A Doktornak nem volt más dolga, csak megtalálni őket.

 

Ezüstkarórák.  Gyémánt mandzsettagombok. Egy 1870-es évjáratú francia pezsgő.

A Doktor kedvelte New Yorkot, de egyben azt is gondolta, hogy Európában sokkal kellemesebb az élet. Párizs, London, Madrid. Mind-mind szebb és nyugodtabb helyek, mint Amerika. Alig várta már, hogy visszaköltözhessen a Saint-German-des-Prés-re. Csak előbb még el kellett intéznie egy apróságot.

A repülőtéren át sem nézték a bőröndjét. Kibérelte magának az egész első osztályt, mert aludni akart a gépen. Tudta jól, hogyha nem alszik, az egész utat vívódással tölti majd. Arra pedig nem volt szüksége. Már döntött. Kellett neki a pénz egy új befektetéshez, és más megoldást nem talált. A halott Heschmannok elfogytak, a saját kényelmét pedig fontosabbnak ítélte mindennél.

Néha még a milliárdosoknak is kell áldozatokat hozni.

Ferihegyen már várta a limuzin. Egy óra múlva a Rózsadombon volt, egy lakásban, ami az egyik nem létező alteregója tulajdonában állt. Fontos volt, hogy idejöjjön, nehogy a rendőrség le tudja nyomozni utólag.

Átöltözött, nem hagyta magán a milliókat érő ruhadarabokat. Olcsó zakót vett fel, és egy farmernadrágot. Az előre kikészített bőröndbe bepakolt három kést, rájuk pedig ruhákat helyezett, letakarva a fegyvereket.

Éjszakai buszra szállt, és egészen a Moszkváig ment vele. Onnan sétált, zakóját szorosra húzva harcolt a lelkiismerete ellen.

Nincs más megoldás – győzködte magát. Egy bizonyos nézőpontból tényleg nem volt. Ha el akarta indítani az új céget, akkor kellett neki a pénz. És mindenképpen el akarta indítani.

Befordult a Galántai utcán, és száműzve kétségeit megkereste a házszámot. A kapukódot tudta, gond nélkül bejutott a lépcsőházba. Felsietett a harmadikra, és megállt az ajtó előtt. Lüktetett a vér a fülében.

A kilincs felett apró névtáblát látott. Heschmann Nóra.

Elővette a zsebéből a kulcsot, amit már hetekkel azelőtt megszereztek neki. A zárba helyezte. Lenyomta a kilincset, és várt. Odabentről nem hallatszott semmi. Idegőrlő lassúsággal kinyitotta az ajtót, és besurrant a lakásba. A szobák elhelyezkedését pontosan tudta, egy hónappal azelőtt megvette a lakást egy emelettel feljebb. A lépcsőházból beszűrődő fényben kinyitotta a bőröndjét, és kivette belőle az egyik kést. Aztán becsukta maga mögött az ajtót, és megindult előre a sötétben.

Öt lépes előre, kettő balra, és ott volt a hálószoba előtt. Kezei remegni kezdtek, kellett pár mély levegővétel, hogy megnyugodjon. A szemét csípte a homlokáról ömlő izzadság, és hirtelen elcsodálkozott rajta, hogy a másik szobában nem ébrednek fel szívdobbanásaira.

Megrázta magát, majd megfogta a kilincset.

Kitárta az ajtót, és lenyomta a villanykapcsolót a falon. A szobában vakító világosság gyúlt, s a franciaágyon felült egy szőke hajú nő.

– Ki…? – Kezdte álmos hangon, aztán meglátta az öltönyös alakot késsel a kezében, és sikítani kezdett.

A Doktor rávetette magát.

Üres kezét a nő szájába tömte, a késsel pedig a gyomra felé döfött. Vér fröcsögött mindenfelé, a haldokló nő rúgkapált a Doktor szorítása alatt. A fehér lepedőt vörös foltok színezték, a halál absztrakt festménye. A kés újra meg újra lecsapott, egyszer a gyomorba, egyszer a nyakra, de még a karokra, lábakra is.

Csak a mellkas maradt érintetlen. Onnan még ki kellett vágni az aranyszívet.

 

Töltények. Törlőkendők. Egy újság.

A HESCHMANN-GYILKOS ÚJRA LECSAPOTT, A RENDŐRSÉG TEHETETLEN – Olvasta a Doktor.

A hétvége folyamán brutálisan meggyilkolta harminchetedik áldozatát a Heschmann-gyilkos néven emlegetett bűnöző. A sorozatgyilkos fél éve szedte első áldozatát, azóta pedig majdnem minden héten halhatunk felőle a hírekben. A hírhedt bűnöző ismertetőjegye, hogy kizárólag a Heschmann vezetéknév birtokosait támadja meg, és a gyilkosság elkövetése után kivágja az áldozatok szívét.

A rendőrség mindeddig tehetetlennek bizonyult a gyilkos kilétével kapcsolatban, a legutóbbi sajtótájékoztatón azonban a kapitányság szóvivője kijelentette, hogy nemsokára áttörést érhetnek el az ügyben, mivel, idézzük, „a harminchetedik áldozat volt az utolsó Heschmann az országban, így a gyilkosunknak most újabb préda után kell majd nézni”.

Kedves olvasóink joggal háborodhatnak fel a közlemény stílusa miatt, mindazonáltal kétségtelen, hogy a rendőrségnek egy dologban igaza van. Ez a könyörtelen bűnöző valóban meggyilkolt minden Heschmannt nem csak Magyarországon, de az egész világon.

Újságunk nevében szeretnénk részvétünket nyilvánítani a halottak családjai felé, ezzel együtt pedig szeretnénk leközölni azokat a családneveket, amik tudomásunk szerint rokoni kapcsolatban álltak a Heschmannokkal. Nem áll szándékunkban a személyi jogok megsértése, mindössze elővigyázatosság kedvéért szeretnénk felhívni az említett családok tagjait, forduljanak a rendőrséghez! Senki nem tudja, milyen áldozatot választ legközelebb ez a kíméletlen gyilkos.

A Heschmannokkal rokonságban álló családok: Kántor, Lossonczy, Bárczi, Soltész, Nagy, Valuschek…

A Doktor végigfutott a neveken, és a legutolsónál kiesett a kezéből az újság. A szívéhez kapott, aztán remegő kézzel lehajolt a lapért.

A cikk legalján a saját vezetéknevét látta.

Egy pillanatra behunyta a szemét, és rendezte gondolatait. Aztán újra végigolvasta a listát.

De már nem vezetékneveket látott. Csak célpontokat, és aranyszíveket.

 

Szikék. Tűk. Egy sebészeti fűrész.

A defibrillátor a jobb oldali asztalon hevert. Mellette egy tál folyadékban úszkált a beültetendő szív. Pár perce érkezett meg, és a Doktor számításai szerint nagyjából három óráig marad felhasználható állapotban.

Vett egy mély levegőt, és a karjába szúrta az injekcióstűt.

Hátradőlt a fekvőszéken, és behunyta a szemét. Kezével kitapogatta az asztalon sorakozó vérrel töltött fecskendőket, majd kezébe vett egy szikét. Tudta, hogy maximum két perce van, míg az érzéstelenítő elkezd hatni.

Még mindig visszafordulhatott. Sokat fizetett a szívért, és a világ legerősebb érzéstelenítőjért is, de még mindig dönthetett másképp.

Nem – gondolta, és megrázta magát. Ő volt Magyarország legjobb szívsebésze, és rajta kívül senki más nem maradt az egész világon, akinek arany volt a szíve helyén.

Az övé volt az utolsó aranyszív, amit még nem szerzett meg. És ő a legutolsó csepp aranyat is meg akarta szerezni.

Ránézett az órára. Egy perc telt el. Visszacsukta a szemeit.

Felvágás – vette végig magában a teendőket – aztán egy adag vér. Fűrészelés, utána két adag vér. Az arany kiemelése, még két adag vér. A szív bevarrása, ismét két adag vér. A szegycsont helyreillesztése, egy adag vér. És végül a bőr összevarrása, egy utolsó adag vér.

Egy laikus számára lehetetlen feladatnak tűnhetett, de a Doktor biztos volt benne, hogy az érzéstelenítő segítségével meg tudja csinálni.

Ránézett az órára, aztán óvatosan elkezdte húzni a szikét a saját mellkasán.

Nem érzett semmit.

Szétfeszítette a bőrt és a húst, miközben beadott magának egy egységnyi vért. Aztán nekifogott a szegycsontnak.

Negyedórán át fűrészelt, de tudta mire számítson, így hát sikerült neki. Közben beadott magának jó néhány fecskendőnyi vért, de a feje így is egyre ködösebb lett. Gondolkozni már nem is próbált, csak követte az ösztöneit, és mozgatta a kezeit előre-hátra. A fűrész nyikorgott, a vér folyamatosan ömlött ki a sebből. Szép lassan vörös lett minden a Doktor körül.

Végül végzett a szegycsonttal. Benyúlt a saját mellkasába, és két ujjal kitapogatta a szívét. Az kemény volt és hideg, pont, mint a többi aranyrög, amit talált. Felhős elméjét átfutotta a megkönnyebbülés. Egész testét átjárta az elégedettség.

Percekkel később kapcsolt. Nem is tudta mióta fekszik ott a székben, üveges szemekkel meredve a falra. Megrázta magát, és ránézett az órára. Még mindig maradt legalább öt perce az elvérzésig. Jobb kezével kinyúlt az asztal felé, és belemarkolt a tál folyadékba a szív után kutatva. Tudta, hogy ha behelyezi magának, akkor másodpercei lesznek csak, hogy használatba vegye az újraélesztő eszközt. Ha nem lesz elég gyors, meghal.

Egyik kezével az ágyékára helyezte a defibrillátort, a másikkal pedig megmarkolta a szívet, és kivette a tálból. Gyakorlott kezekkel fogta a mélyvörös szervet, és a mellkasa fölé tartotta. Aztán vett egy mély levegőt, és a szabad kezével magába nyúlt az aranyért.

Rámarkolt a hideg ércre, és egy rántással kitépte azt a testéből. A szervezetében ható drog ellenére is érezte a sokkot, ami megrázta a testét. Abban a pillanatban kristálytisztán tudta, hogy másodpercek múlva meg fog halni. Elkezdte betuszkolni a szívet a mellkasába, de már késő volt. Érezte a zsibbadást, a ködös reménytelenséget, és az elméje előtt tornyosuló felhők hadán még át is jutott az információ: vége. Túl sok vért vesztett.

 

Vértócsák. Sebészműszerek. Egy haldokló ember.

A száj nyitva volt, arc hófehér, bőr sápadt, szinte átlátszó. A felvágott seb abbahagyta a vérzést, az élénkpiros foltok sötétté változtak, mintha túlérett eprek robbantak volna szét a mellkason. A lábak mozdulatlanul hevertek a nyugágy végén, a jobb kéz élettelenül pihent a test mellett. A bal kéz lelógott a fekvőszékről, hajthatatlanul nyújtózva a véres padló felé.

S a görcsbe szorult, hideg ujjak alatt ott ragyogott az arany.