Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Mécs Anna prózái

Éreztem, ahogy belülről szúr az izzadság. Dénes nyújtotta a kezét, minden lányon lakkcipő volt, csak rajtam nem, és akkor megfogta, de neki jéghideg volt, nekem meg csúszós meleg. Az ének mintha egy óra hosszú lett volna, a végére egy merő kazán volt a testem, viszkettem mindenhol. Otthon rúgtam le magamról a csizmát, és megcsapott valami szag. Még sose éreztem ilyet, mintha döglött állat lett volna.

 

 

Mécs Anna 1988-ban született. Egyik legegzotikusabb tulajdonsága, hogy matematika- és magyartanári diplomát szerzett. Újságírással és tudománykommunikációval is foglalkozott, jelenleg szövegíróként dolgozik. Jelent meg prózája többek között a Műút portálon és az Élet és Irodalomban is.

 

 

Advent

 

1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8: Százhúsz ablak

 

Erzsi néni éppen nyitotta ki az ablakot és rázta ki azt a ronda szőnyegét, amikor leszálltam a buszról. Mindig felfele nézek. Ahogy rázta, ott középen, a negyedik emelet ötödik ablakából le a hóra, akkor láttam meg, hogy a házunk olyan, mint egy hatalmas adventi naptár. Nyolc emelet, egy emeleten van tizenöt ablak, szóval az százhúsz ablakos adventi naptár. Mit lehet százhúsz napig várni, az év harmadában várni, ötször annyi ideig várni, mint a kisjézust, ötletem se volt. Zihálva meséltem anyának, felfutottam a hatodikra. Ha Erzsi néni volt az egyes ablak mögött, vajon melyik lesz a kettes, holnap figyelje ő is, és hogy mi vajon hányasok leszünk, és hogy megeszik-e valaki minket, meg hogy egyáltalán, ki dönti el a számozást. Anya elkomorult. Hogy ilyenekkel ne vicceljek. Mert ha nem is ablakot, de ajtót mennyit kinyitottak önhatalmúlag. Hogy apám volt az első a házból, mert járt arra a szaros misére, és ő nem százhúsz napig várta vissza, hanem sokkal tovább. Már nem is visszaszámolt, hanem előre, mert nem tudta meddig kell, és hogy aztán mit kapott vissza, azt láthatom. Este alig bírtam aludni, nem is anya miatt, hanem mert olyan meleg van nálunk a panelben, ez a központi fűtés egy jó nagy baromság, szétpárolnak minket éjszaka. És arra gondoltam, ha tényleg adventi naptár lennénk, akkor jól megolvadnánk ilyen melegben, aztán amikor kinyitnák az ablakot, akkor csak egy masszába nyúlnának bele. Meg az is eszembe jutott, hogy a mikulás olyan, mint azok, akik elvitték apát, mert ő is bejut minden lakásba. És mindkettőt várják, csak a mikulást egy kicsit jobban.

 

9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16: A büdös csizma

 

Műszálas hótaposóban kellett mennem az iskolai mikulásra. Apa azt mondta, ne kurválkodjak, egy férfinek fontosabb, hogy ki tudjam hordani a gyereket, mint hogy kívánatos legyen a lábam. Pedig már hetekkel ezelőtt kikészítettem a harisnyát meg a lakkcipőt, mert a dalban éppen a Dénes mellett állok, és akkor látni fogja, mert ő mindig lefele néz. Ehelyett azt a meleg csizmát kellett felvennem. Nem is csodálom, hogy a nővérem korán lelépett otthonról, ő a tizennyolcadikig várt, szerintem volt hozzá adventi naptárja, aztán az utolsó ablak mögött ott volt a Szabóferi, vagy ő volt ott a Szabóferi utolsó ablaka mögött, és akkor kiszabadította a nővéremet, a Szabóferi állítólag amúgy is mindent fel tudott nyitni. Egészen az iskoláig be se fűtött rendesen a skodánk, mégis olyan melege volt a lábamnak, mintha egy jóllakott puliba dugtam volna. Aztán amikor ott álltam Dénes mellett, akkor már nem csak a lábam, hanem a kezem égett. Éreztem, ahogy belülről szúr az izzadság. Dénes nyújtotta a kezét, minden lányon lakkcipő volt, csak rajtam nem, és akkor megfogta, de neki jéghideg volt, nekem meg csúszós meleg. Az ének mintha egy óra hosszú lett volna, a végére egy merő kazán volt a testem, viszkettem mindenhol. Otthon rúgtam le magamról a csizmát, és megcsapott valami szag. Még sose éreztem ilyet, mintha döglött állat lett volna. A csizmából jött, beleszagoltam és majdnem elhánytam magam. Még mindig a panelben laktunk, pedig apa állandóan ígérgette, hogy minden jobb lesz. De a panelben még mindig piszkosul meleg volt éjszaka, féltem, hogy a százhúsz ablak mögött senki se tud majd aludni ettől a szagtól. Másnap kérdeztem anyát, hogy kimossa-e nekem, mert a Mikulásnak mégse rakhatom ki ilyen büdösen. Apám odaüvöltött, hogy cipőt nem mosunk, ami egyszer bebüdösödött, az büdös is marad, és talán köpött is egyet a végén. És én nem tudtam, hogy most a csizmámról beszél, vagy rólam, vagy valami másról. Anyám szomorúan bólogatott, ő biztosan apámra értette.

 

17, 18, 19, 20, 21, 22, 23, 24: A pajkos mikulások

 

Hatszor négy szobából én vagyok az ötösben. Itt lehet tudni a számozást, minden beosztást lehet tudni előre, csak azt nem, hogy ki fog legközelebb meghalni. Bár általában az öreg nővérek jönnek a sorban. Senkinek sincs olyan szerencséje, hogy nyolcvan alatt elpatkoljon. Viszonylag kockázatmentes meló ez. Bezárkóztam mára. A sarki közértben jártam délelőtt, hogy mise után miért mentem arra a rosszhírű helyre, magam sem tudom. Uzsonnát akartam venni, az édességes polcok között vezetett az út. A szemem sarkából pillantottam meg. A lábam vitt volna tovább, de valami azt parancsolta, állj. Az adventi naptárról pajkos mikulások kacsintottak rám. Amióta beléptem, tizennyolc éves korom óta, nem volt adventi naptáram. Nem lehetett. Azért, mert örökké várakozunk, és nem tudunk visszaszámolni, mert sosincs vége, vagy mert már el is jött, nem tudom. A naptárat bámultam, megint úgy szúrt az izzadság belülről. Letéptem a polcról és a kabátom alá dugtam. Most itt ülök fölötte. Nézem, és mintha táncra perdülnének a mikulások, mintha riszálnák a csípőjüket, félmeztelen felsőtestükön csattintanák a hózentrógert. Megint elönt a meleg, kazán vagyok. Önkéntelenül tépem fel az ablakokat. Nem sorrendben, hanem ahogy érem. A massza belül puha, felolvaszthattam, ahogy siettem ide és a testemhez nyomtam. A mélyedésbe nyomom az ujjam, belekenem a számba a csokit. És tépem fel tovább a többi ablakot, és kenem egyre hevesebben, és csúszik le a meleg massza a torkomon, és arra gondolok, hogy megsemmisíteni, hogy megenni, hogy magamévá tenni. És még december sincs, de az utolsó mikulást passzírozom a számba. És rádöbbenek, hogy már várni se tudok semmit ebben a kurva életben.

 

 

Te magasságos


Te magasságos ég, kiáltott Irén nagyanyám, amikor megérkeztünk a füredi nyaralóba. Hátratántorodott, és ha nem áll mögötte Ferike, az unokatestvérem, akkor a földön köt ki ámulatában. Amikor megszülettem, úgy tűnt, van esély; negyvennégy centim talmi reményt adott nagyanyámnak, hátha nem az idegenszívű anyai gének győztek, mégiscsak ó lábú mongoloid lesz az unoka. Ám az alacsonyságot hamar kinőttem, nagyanyámnak a kiscsoportos anyák napján kellett először szembesülnie azzal: magas vagyok. Hátrahívta az óvónőt, egy kétezresébe fájt, hogy ne a leghátsó sorból énekeljem az orgona ágát.

 

Abban a Te magasságos égben sokkal több volt a szemrehányás, mint a csodálkozás. A családi fotózásra igazán leadhattam volna pár centit, mégiscsak évente egyszer adatik az ilyen. Nagyanyám azonnal összehívta rendkívüli tanácsra két húgát, feneke akkora volt, mint a másik kettőé együttvéve; évről évre egyre terebélyesebb lett, mintha testvéreiből szívná ki a zsírt. Majd a Laci bácsi mellé állsz, hangzott az ítélet, és keresztcsíkosat húzol. Irén nagyi az állandó vegzálással igazából segített, rá jobban haragudtam, mint arra, hogy ilyen indokolatlanul gyorsan növök. Amikor belemerültem a ritka génhiba okozta, egész életen át tartó növekedés szörnyű részleteibe, akkor mindig érkezett tőle egy verbális jobbhorog, és kizökkentett az önsajnálatomból. Sőt, néha kicsit szándékosan is nőttem, hogy bosszantsam.

A fotós lenyomta a gombot, de éppen a villanás pillanatában Irén nagyi felordított, hogy hát a Géza! Apámhoz fordult, mert nekünk kellett volna felvennünk Gézát az állomáson. Szerencsétlennek így is meg kellett várnia a bicikliszállítós járatot, mert hogy a kerekesszék az kerékpárnak minősül a kalauz szerint, aki Fehérvárnál leszállította. Géza bácsinak miért nincs lába, kérdeztem apámat a kocsiban, aki erre felhangosította a Kossuthot. Ferike erre sunyiban odahajolt hozzám, hogy hát nekem miért nem mesélték eddig, hogy 15 évente mindenkinek el kell mennie egy ellenőrzésre, ahol a családot végigfektetik egy hosszú vályúban, és ha kilógunk a megengedett hosszúságból, akkor jön a hatalmas vágólap és lenyisszantja a kilógó részeket. A legutóbbin szerencsétlen Géza bácsi került a végére, aztán így járt. De nehogy azt higgyem, Géza véletlenül került oda, igazából Irén elintézte a hatóságoknál, hogy ő rakhassa sorba a családot.

 

Az állomáson már ott szundikált Géza, Ferikével gyorsan beemeltük. Furcsa volt erőt kifejteni a kezemmel, az utóbbi pár hónapban olyan ütemben nőttek a végtagjaim, hogy alig bírtam irányítani őket, úgy nyúltam a pohárért, ahogy horgász dobja be a csalit a vízbe. A szék már nem fért sehova, a kocsi mögé kellett kötni, úgyhogy visszafelé irtó lassan jöttünk. Irén nagyi tajtékzott a dühtől, hogy róla már lefolyt minden a púder alatt, már csak az tartja össze az arcát, közben tartotta hatalmas, lebernyegszerű melleit, két húga pedig legyezte őt. Azonnal beálltunk a képhez, én Laci bácsi mellé a rabruhámban, Géza meg az ülő sorba tagozódott be. Irén nagyi ránk ordított, hogy rohadt banda, mosolyogjatok, és megvolt a második villanás. A fotós elégedetten mutatta Irén nagyinak a felvételt, aki dühtől tajtékozva feltápászkodott, nem látszik a rózsafüzér a nyakában, mert túl magas a hátsó sor, hátra fordult hozzám, és odaordított, hogy a rohadt zsidó anyámat, minek nőttem ekkorára, nem elég, hogy a fél országot elcsatoltattam, de még a Géza is a magamfajta miatt nyomorék. Attól tartottam, most jött el a pillanat, amikor Géza sorsára jutok, de Etelka, az egyik húga szerencsére kicsit lecsitította, ne legyél már megint náci, Irén, hát tudod, hogy a zsidók mind olyan alacsonyak.

 

A harmadik villanás előtt Irén nagyi még kicsit benyálazta a rózsafüzéren lifegő szüzet, hogy jobban csillogjon, és elvigyorodott. A képet látva már inkább elkeseredett volt, mint dühös. A rózsafüzér benne volt, de most meg én lógtam ki. Kisasszony, hát ne tessék már úgy ágaskodni, hogy fogjuk így férjhez adni ezt a colost, sóhajtozott, mintha lett volna egy tizenegyedik parancsolat, Ne nőj!, amit én puszta létezésemmel megszegtem volna. Jól van, mondta, akkor felállunk – ezzel felszámolta az évtizedek óta létező ülő sort, amely a családi fényképek elengedhetetlen attribútuma volt ez idáig. A fotós odasietett hozzá, felhúzta hatalmas testét, Irén nagyi megigazította szétzilált kosztümjét, helyre tette a fogait, és azt mondta, mehet. Két húga ott állt rendületlenül, de zavartan mellette. Mindenki Géza bácsi felé sandított, de nem mertek szólni Irénnek. A fotós azért egyet kattintott, de abban a pillanatban, hogy az agya kiadta a jobb mutatóujjának a parancsot, már meg is bánta. Maga hülyét akar belőlem csinálni, ordította Irén, és a földhöz vágta a gépet. Szerencsére hatalmas karjai inkább ijesztőek voltak, mintsem erősek, így a gép egy karcolás nélkül megúszta. Irén lerogyott a székre. Apám odatérdelt az anyja elé, és simítgatta frissen daueroltatott haját. Senki nem veszi elég komolyan, szipogta Irén, hát nélkülem mi lesz ezzel a családdal, mondd! Ekkor megjelent Etelka egy hosszú szoknyával, az a szoknya egyben lenyelte volna őt, odanyújtotta Irénnek, hogy vegye fel ezt a kisunoka, aztán ebben észrevétlenül berogyaszthat.

 

A melegben odaszédelegtem Irénhez, tériszonyom volt, ahogy lenéztem rá, mintha egy hatalmas, ingatag felhőkarcoló tetejéről nézett volna le egy fennrekedt manó. Irén kissé megnyugodott, lehajoltam, hogy rám húzhassa az ormótlan szoknyát, amit állítólag egy vándorcirkusztól vásároltak még a Felvidéken, egy óriás nő hordta, és törpék szaladtak ki alóla. Szinte guggoltam, így Laci bácsinál épphogy csak egy centivel voltam magasabb. Irén nagyi, miután visszakente a púderréteget az arcára, hátrafordult, és sok év után először szeretettel rám mosolygott. Egy másodpercre elhitte, tényleg akkora vagyok, amekkorának lát, hogy beillek én ebbe a családba, talán a képzeletében még Géza bácsi lábai is kinőttek és visszacsatolták Erdélyt.

 

A fotós, immár ötödször, lefényképezett minket. Jobb mutatóujja épp csak lenyomta a gombot, amikor hatalmas puffanást hallottunk. Irén nagyi a földön hevert. Odarohantam Irénhez, azonnal elkezdtem nyomni a mellkasát, ahogy bírtam, csak nyomtam és nyomtam, közben lüktetett bennem a ritmus, nem halhat meg Irén nagyi, hát ki fog engem baszogatni, csak nyomtam és nyomtam, ha nem vagyok ilyen rohadt magas, mindez nem történik meg, csak nyomtam és nyomtam, már egészen átizzadtam a csíkos blúzt, a csíkos nadrágot és a fölötte lévő hatalmas szoknyát, Irén nagyi – még ha mostoha is –, de anyám helyett anyám volt, és nyomtam és nyomtam. A mentők negyed óra után kiérkeztek, úgy kellett lerángatniuk nagyanyámról, én ziláltan kifeküdtem mellette a füredi nyaraló kertjében.

 

Két bordáját eltörtem, de az már nem sokat számított a hirtelen szívhalál után. De mégis mintha boldogan feküdt volna mellettem, szerintem tudta, hogy az utolsó felvételen még a rózsafüzér is megcsillant a nyakában.