Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Várszegi Martin prózái

Alex a diploma után önkéntesnek akart menni, hogy Európát járhassa, de közbejött A lány. A lány, aki éppen az előbb fejezte be a somlóiját, az érettségi óta pedig pénztáros egy hipermarketben. Mint egy kisegér, aki szürkés-barna haját frufruval hordja. Pár hete még csak a tartós tej, a csomagos szalámi és a szeletelt kenyér volt a kapcsolatuk központja. Kétnaponta találkoztak, úgy, hogy közben nem is tudtak a másik létezéséről. A pillanatnyi randik aláfestését a pénztárgép monoton pityegése adta.

 

 

Várszegi Martin 1993-ban született Veszprémben. 2016 óta Budapesten él. A Pannon Egyetem magyar-dráma szakos tanárképzését januárban fejezi be. Pár éve foglalkozik prózaírással, főként novellákat és rövid elbeszéléseket ír, de fél éve egy regényen is dolgozik.

                                                                                              

 

Két hét és London

 

– Töröld le a szádat, tiszta krém!

 

– Nem tehetek róla, na. Imádom!

 

Alex és Anna egy cukrászdában ültek a körúton, és éppen az esti akciójukra készültek. Terveik szerint pár óra múlva egy zsúfolt szórakozóhelyen kötnek ki, ahol csapzott külföldi egyetemisták próbálják mámoros részegségre és könnyűvérű lányokra váltani értéktelen forintjaikat. „Hedonizmus Exchange” – Alex csak így hívta.

 

– Arra gondoltam – ízlelgette a szavakat Anna –, ma csinálhatnám én. Vagyis, hogy te… te csinálnád, én meg majd… tudod.

 

A fiú szemei kikerekedtek, mint egy felfújt úszógumi.

 

– Nem, szó sem lehet róla!

 

– De miért?

 

– Azért, mert azt mondtam. – ujjával bökdösni kezdte a levegőt – Nem változtatjuk meg a tervet.

 

– De én csak arra gondoltam, hogy hátha…

 

A fiú közelebb hajolt Annához, és fogai közt facsarva a szavakat folytatta:

 

– Nem akarom ezt még egyszer meghallani, érted?

 

A lány engedelmesen bólogatott, miközben szemével a feszes ajkak rezgését figyelte.

 

– A te dolgod, hogy csábítsd el azokat a palikat. Tudod, ahogy eddig. Semmi angol, csak popsirázás. Ez eddig is bejött, ne kavard össze!

 

Egy pillanatnyi csend, míg Alex visszahúzódott a helyére, majd Anna válaszolt:

 

– Csak én is kipróbáltam volna magam.

 

– Jó, mindennek megvan a maga ideje, türelem! Figyi, ha jók vagyunk, két hét, és London, érted? Két hét, és indulhatunk.

 

Alex a diploma után önkéntesnek akart menni, hogy Európát járhassa, de közbejött A lány. A lány, aki éppen az előbb fejezte be a somlóiját, az érettségi óta pedig pénztáros egy hipermarketben. Mint egy kisegér, aki szürkés-barna haját frufruval hordja. Pár hete még csak a tartós tej, a csomagos szalámi és a szeletelt kenyér volt a kapcsolatuk központja. Kétnaponta találkoztak, úgy, hogy közben nem is tudtak a másik létezéséről. A pillanatnyi randik aláfestését a pénztárgép monoton pityegése adta.

 

Egy eldugott utca dohos presszójában azonban Alex felfigyelt az egyedül teázó egérkére. Péntek este volt, és a hely teljesen üresen állt. Apró izgalmakat keresve meghívta egy italra, majd néhány mákpálinka után világmegváltó tervekről kezdtek beszélgetni.

 

– Tudod, amint csak tehetem, lelépek innen! – vázolta Alex.

 

– Ja, hát itt semmi nincs! – a lány leheletében már érződött a szilvapára – Aztán? Hova mész?

 

– Önkéntesnek! Először Spanyolország, érted? Van kaja, szállás, meg plusz 300 euró.

 

– Minek mennél spanyolba? Szaros 300 euróért? Angliában akár ezret is kereshetsz, fontban, és még lehet, hogy keveset mondtam.

 

Alexet a kíváncsisága még néhány kör rendelésére kényszerítette. Kiderítette, hogy Anna nagybátyja kint él, csak egy repjegyre kellene összegyűjtenie a pénzt, és máris mehet utána. A fiú számára onnantól egyértelmű volt, hogy együtt kell menniük.

 

Aznap este, amikor a körúti cukrászdában ültek, már rutinosan várták az tíz órát. Akkor kezdenek szép lassan feltöltődni a szórakozóhelyek. A sok francia, német, brit, olasz, török fiatal egy hatalmas heringpartiba kényszeríti magát.

 

Anna elsőként két fekete srácot nézett ki, de azok hamar lekoptatták őt. Alex végig figyelt a közelből, már csak azért is, hogy kiszúrja, mikor marad felügyeletlenül egy telefon, vagy tárca. Második próbálkozásuk egy szlovák, cseh vagy valamilyen szláv nyelvet beszélő fiú volt, aki elég részeg volt már, és levált a társaságtól. Anna becsalogatta őt a tömegbe, hogy hozzádörgölőzhessen, közben pedig Alex kiüríthesse a hátára csatolt övtáskát. Szinte azonnal távoztak, a részeg srácot otthagyva.

 

– Tizenöt! – kiáltotta Alex az utcára lépve.

 

A következő célpont a szomszéd kerületben volt. Majdnem éjfélre értek át. Az épület előtt vagy harmincan cigiztek, vagy itták a maradék sörüket, mielőtt bemennének. Egy rendőrségi kocsi a saját komótos tempójában gurult végig a szűk kis utcában. A házból kiszűrődő basszus pedig lüktető vérkeringéssel töltötte meg a környéket.

 

– Na? Ha itt is jók vagyunk, már meglesz az egyik repjegy, vágod? – biztatta a lányt Alex.

 

Anna szája édes mosolyra húzódott, és a frufru alól tekintett fel gesztenyebarna gombjaival.

 

– Jó lesz, ugye? – kérdezte.

 

– Hát persze, csak figyeld meg!

 

Belépő nem volt, de a ruhatár kötelező. Ilyenkor sokan nem szeretik a kabátban hagyni az értékeiket, inkább magukkal viszik. A tömeg hatalmas volt. Senki nem tudott végigmenni a folyosókon úgy, hogy ne dörgölőzne össze legalább három idegennel. Tökéletes terep Anna és Alex számára.

 

Pár perc a leghangosabb teremben – semmi eredmény. Úgy döntöttek, a pultoknál próbálkoznak. Az első italt a lány magának rendelte, közben Alex pár méterre tőle figyelt. Pár korty után három török kinézetű fiú lépett a pulthoz. A srácok egyből felfigyeltek a magányosan iszogató lányra.

 

– You want a drink? – kérdezte az egyik vállalhatatlan akcentussal.

 

– Thanks! – mosolyodott el, majd el is fogadta a felé nyújtott színes koktélcsodát.

 

Alex hátán egy gyors izzadtságcsepp futott végig. A lány leállt beszélgetni, ráadásul angolul. Ez nem volt a terv része. El kéne vinnie a fiúkat táncolni, hogy valahogy ki lehessen zsebelni őket.

 

– Want to come with us to the house party? – folytatták.

 

Törték az angolt. Anna sem volt tökéletes, de azért megértették egymást.

 

– Will be lot of girl and boy, music, drink! So? – próbálkoztak tovább fűzni.

 

Alex egyre idegesebb lett, és szigorú tekintettel meredt a lányra. Közbelépni nem mert, nehogy odavesszen az egész.

 

Amint végeztek az itallal, indulni készültek, Anna pedig ment velük. Alex telefonja jelzett, SMS-t kapott: „A házibulin felpakolok, bízz bennem és kettőkor ugyanitt. ” – A hirtelen düh elborította a fiú agyát, és a pulthoz lépett.

 

– Egy whisky-kólát, Jackből!

 

Magában morgott csak tovább: A kiscsajnak végül csak sikerült elérnie, hogy róla szóljon a buli. Nem tudta megállni, hogy ne ő legyen a főszereplő! Ha bármi borul, az tuti, hogy emiatt lesz. Azt sem tudom, hogy hova a francba mentek.

 

Alex negyed háromig bírta a várakozást. Akkor felpattant a székről, és egyenesen a ruhatár felé vette az irányt. Az egész helyet végignézte, nehogy elkerüljék egymást, de sem a törököket, sem Annát nem látta sehol.

 

– Hol a picsában vagy, te idióta?

 

Az utcára lépve is körbenézett, de szintén semmi. A szomszédos kereszteződésig ment, ahol a feltúrt úton egy hatalmas körbekerített lyuk tátongott. Egy piros-fehér sávos deszkának támaszkodva talált rá.

 

A padka szélén ült, a gödörbe meredve.

 

– Mit csinálsz itt, mi? Leitattak? – emelte fel az állát.

 

Anna arcát vér és sebek borították. Szemöldöke felrepedt, alsó ajka bedagadt és frufruja csimbókokba állt össze.

 

– Lebuktam, bassza meg, lebuktam! – pityergett.

 

A fiú felállt, mély levegőt vett és egy lépést hátrált. Anna könnyes szemmel nézett fel rá.

 

– Ne hagyj itt, hallod? Kurvára ne merj itt hagyni! – hangja remegett a vérében kevergő adrenalintól.

 

– Megmondtam, hogy tartsd magad a tervhez, nem? – nyögte ki a fiú – Olyan egyszerű lett volna, de nem, a hülye egód közbeszólt, mi?

 

– Ne haragudj, kérlek! Vigyél fel magadhoz, jó?

 

A fiú remegő kézzel kotort elő a zsebéből egy gyűrött cigis dobozt, kivett egy szálat, és rágyújtott. Jobbra-balra forgatta a szemét, és ezzel párhuzamosan az állkapcsa is hasonló táncot járt. Szívott még néhány slukkot, majd a könyörgő lányra mordult.

 

– Na! Szedd össze magadat, aztán menjünk! A faszom kivan veled! Így még a villamosra se szállhatunk fel.

 

Anna nehezen, de lábra segítette magát. Térdét is egy nagy zúzódás borította. A fiú alákarolt és megindultak a nagykörút felé, de pár méter után meg kellett állniuk. Anna zokogni kezdett és leguggolt. A fiú az égre nézett, mint aki erőt gyűjt, majd lehajolt hozzá.

 

– Nyugodj meg, jó? – az idegesség eltűnni hallatszott a hangjából – Két hét, és London, bízz bennem!

 

 

A nyomozó és a halottkém

 

–Szóval maga tényleg élvezi, hogy halott emberekben kelljen turkálnia, meg minden? Ez kicsit perverz. – pöccintette oda szurkálódó kérdését a mosdó ajtajának támaszkodó nyomozó.

 

A halottkém a holttest mellől fel sem állt, csak az átvágott ütőereket bámulta és úgy válaszolt kollégájának.

 

– Nem tartom perverziónak, hogy szeretem a munkámat. Én csak egyszerűen holttestekkel foglalkozom, de tudja ez néha sokkal érdekesebb, mint bármi más.

 

Felhúzta szemöldökét, majd egy keresztkérdéssel folytatta.

 

– Nem gyűjtött véletlenül valaha lepkéket?

 

– Dehogynem, hát honnan tudta? – virult ki a halottkém hangja, és nézett fel rá.

 

– Perverz! – morogta magában a másik, majd ellépve az ajtótól járkálni kezdett és folytatta. – Nézze, péntek este tizenegy van és itt állunk ketten ennek az ótvaros diszkónak a mosdójában. A földön hever ez a felvágott karú tini lány, aki úgy döntött, hogy nem csak a háromszáz fiatal estéjét teszi tönkre azzal, hogy itt nyiffantja ki magát, hanem az enyémet is.

 

– Nyugodjon meg! – szakította félbe a másik – Megvárjuk a hullaszállítókat, és mehetünk is haza. Csak addig egy kicsit csöndbe tudna lenni? – szemével újra a padlón heverő lány holttestét fürkészte.

 

– Mit akar?

 

A halottkém térdre ereszkedett és sűrű gesztikulálás mellett két tenyerével a levegőbe rajzolva, majd a lány egykori auráját simogatva kezdett beszélni:

 

– Ha például elsőként nyúlok a testhez a gyilkos után, jobb esetben pedig így van, ugye, akkor néha úgy érzem, hogy egy felfedezetlen terepre lépek. Nekem kell megkeresnem az összes lehetséges pontot rajta, ami bűnnyom lehet. Ehhez aztán be kell vetnem az összes képességemet és a figyelmemnek maximálisan a holttestre kell összpontosulnia.

 

– Ember, maga beteg! Rámeditál a tini lányra, mielőtt megállapítja, hogy a padlón tócsában álló vér a felvágott ereiből folyt ki? – fakadt ki.

 

– Olyankor eggyé válok vele, érti? Az ujjaim a gumikesztyűvel mindent végig kell, hogy tapogassanak. A koponyával kezdem. A pikkelyvarrat mentén a nyakszirtcsontig, aztán csigolyánként haladok lefele a gerincen, míg végül a fejet úgy tartom a markomban, mintha egy szenteltvízzel teli tál lenne. – mire ezt befejezte valóban kezei közt volt a fej.

 

– Álljon már le, Istenem! Megzápul az agyam, mire azok ideérnek a szarkofággal.

 

– Maga nem értheti, de ez művészet, tudja? Ismerni és felkutatni a test rejtett részeit. – kezdett újra a kis meséjébe, s egyik kezével karmester módjára hadonászott a levegőbe. – A kedvencem, ha valami nincs a helyén. – hangja bizarr módom krémessé és lággyá vált. – Na, az az igazi rejtély.

 

Eközben a nyomozó az óráját nézegette, és próbálta kizárni tudatából a halottkémet.

 

– Számomra minden test egy szobor. Úgy kell kielemezni minden részletét. Ismeri például a görögöket?

 

– Hozzám beszél? – fordult felé cinikusan.

 

– Igen, igen! A görögök!

 

– Nagyorrú nők, fekete haj, jó gyros. – vonta meg a vállát a nyomozó.

 

A halottkém arcára csalódottság, majd hirtelen büszkeség ült ki.

 

– A szobrokra gondoltam. A torzók, akárcsak egy csonkolt…

 

– Hagyja már abba! – a fali csempe visszhangozta az ordítást.

 

– Bocsánat, elragadtattam magam.

 

– El bizony.

 

– Persze az elmetszett ütőér korántsem olyan izgalmas.

 

Lelkesedése alábbfagyott, leült a sarkára és úgy térdelt tovább, kezeit pedig a fárasztó hadonászás után a térdén pihentette.

 

 – Na, ebben legalább egyet értünk. – szólt ismét cinikusan a nyomozó, majd a zakójában kezdett kotorászni. A belső zsebében talált rá a gyűrött papírdobozra, amiben még lapult pár szál cigaretta. Kiszedett egyet és a szájába vette, aztán a többit vissza a helyére.

 

– Rá lehet itt gyújtani? – nézett körbe.

 

– Nem hinném!

 

– Ha öt perc múlva nincsenek itt, én kimegyek! – szólt csalódottan, s azzal az egész műveletet megismételte visszafelé. Doboz elő, cigi elrak, doboz vissza.
 

 – Csak nyugodtan. A kisasszony megvárja. –  majd motyogva hozzátette – Meg én is.

 

Pár perc néma csend következett. A vastagon koszos falak valamelyik csap csöpögésétől harsogtak. Mintha ritmikus játékba kezdett volna a halottkém szuszogásával. Idegölő apró zajok. A nyomozó orrát ekkor csapta meg csak igazán a hányásszag, ami az egyik toalett felől jött. A gyomorsav íze a levegőben szállt, és szorosan markolászni kezdte az orrsövényét. Ennél még az is jobb volt, mikor beszélgettek, mert akkor legalább nem figyelt a szagokra.

 

– Utálok várakozni. – csattant fel türelmetlenségében, hogy elterelje gondolatait – Mindig ez van! Még jó, hogy a takarítókat nem kell megvárnunk, mert aztán itt ülnénk reggelig.

 

– Én már megszoktam. – legyintett – Bárcsak beszélni tudna! – simította végig a lány haját – Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy mi vihette rá szegényt?

 

– Ez teljesen felesleges! – vágta rá a nyomozó – Ha valaki úgy dönt, hogy átmetszi az ereit, úgyis megteszi. Vannak, akik előtte felhívják valamelyik barátjukat és elmondják nekik a kis tervüket, de csak azért, mert valójában piszkosul félnek és nem is akarnak meghalni. Titokban reménykednek, hogy még mielőtt elvéreznének, odaér valaki, hogy segítsem. Ha profi módon akarja kinyiffantani magát, nem szól senkinek. Az ilyen buta libák viszont egy teljesen más kategóriába tartoznak. Kicsit ilyen is, olyan is. Mert bár se levél vagy sms, de mégis itt vagdosta össze magát ennek a koszfészeknek a mosdójában, ahol könnyen rátalálhatott valaki. Pechje volt, hogy ma nem voltak olyan kanosak a srácok.

 

A halottkém szeme kikerekedett és a földön térdelve nézett fel az ajtóban támaszkodó kollegájára. Kiszakadva a holttest bűvöletéből lassú kézmozdulatokkal, egészen színpadiasan felhúzta fehér ingjének ujjait és a csuklóján lévő forradásokat fordította felé.

 

– Tizenhat voltam. Nincs búcsúlevél, nincs figyelmeztetés és az erdő közepére mentem ki. A kórházban ébredtem, mert egy vadász rám talált és tamponált, míg nem jött a mentő. – mesélte végig kitartott karral – Még öt percet várt volna, és most nem lennék itt. – szeme nedvesedett – Na, én melyik kategória vagyok maga szerint? Mert szerintem Isten elkergette felőlem a halált. Legalábbis ezzel a gondolattal ébredtem és akkor döntöttem el, hogy mi lesz. – húzta vissza ingjét.

 

– Örülök, hogy egy szakemberrel van dolgom, de még egy ilyen sztori és tényleg kimegyek cigizni.

 

– Láttam, hogy fintorra húzta a száját a hegeim láttán, ne játssza Mr. Iróniát!

 

– Maga betegfasz – azzal sarkon fordult és kilépett a mosdóból.

 

Egyenesen az utcára tartott, hogy rágyújtson végre. Útja keresztülvezetett a már üres táncparketten, ahol csak a szétdobált, eltaposott műanyag poharak emlékeztettek az estére. Ezen a helyen az egy nézetméterre jutó nedves bugyik és vértől duzzadó péniszek száma nemrég meghaladta a kritikus szintet. Talán, mint egy rituális tánc, olyan lehetett ez az egész. A nyomozó talpa a kijárat előtt megcsusszant egy földre hajított óvszeren, de aztán hamar visszanyerte az egyensúlyát és kilépett a klubból.

 

Nagyot szippantott a korahajnali fagyos levegőből. A szokott módon elővette cigarettáját és ajkai közé szorított egy szálat. Egymás után szívta a slukkokat és közben magában a hullaszállítókat szidta. A gyorsan égő parázs sercegő hangja pedig tökéletesen aláfestette az egészet. Mikor elnyomta, a csikket messzire pöccintette, és megfordult a bejárat felé.

 

Ismét belépett ebbe az ősi szentélybe, ahol termékenységi rítusokat mutatnak be és esetenként áldozatokat ajánlanak fel a hétköznapi emberek. Aztán a mellékhelységhez érve újra megcsapta a kiáradó szagok összjátéka. Belépve azonban hamar elfelejtette őket. A halottkémet a lány holttestéhez dörgölőzve találta. Arcával dörzsölte végig a testét, míg bal keze a halott lába között turkált.

 

– Doktor! Álljon félre a nőtől! – ordította el magát.

 

A halottkém azonban mintha nem is hallott volna, csak tovább folytatta groteszk aktusát a fiatal lánnyal.

 

– Nem hallja? Álljon félre a holttesttől! – s jobb keze máris indult az övén pihenő fegyveréért.

 

– Csak egy percet kérek, csak egy percet! – ismételgette arcát a lány hasfalába temetve és nagyokat szippantva.

 

A nyomozó fegyvert emelt és kollegájára fogta.

 

– Utoljára figyelmeztetem, uram!

 

Ekkor a férfi levágódott a lányról, hanyatt terült a padlón és megszállott remegésbe kezdett. Közben lábával elkente a vértócsát és a testet is többször megrúgta. A nyomozó erre eltette fegyverét és azonnal odalépett hozzá. Mire azonban segített volna neki, a sokk elmúlt és a széles vigyor az arcán egyszerre jelent meg egy bizarr folttal a slicce körül.

 

– Uraim! Meghoztuk a szarkofágot! Vihetjük?