Bánóczi Beáta versei
- Részletek
Bánóczi Beáta 1994-ben született Miskolcon. 2012 óta az ELTE pszichológia szakos hallgatója, fejlődés- és klinikai gyermekpszichológia szakirányon. Prózával és lírával is foglalkozik. Műveit idáig a Helikon, az Eső és a FÉLonline közölte. Érdekli a színház és a filmművészet, filmkritikákat ír a KULTer.hu-ra.
Lámpaoltás után
Azt mondod, nem én vagyok az a lány,
közben fogod a kezemet. Ha elengednéd,
valószínűleg a fejemre húznám a takarót,
hogy elhallgass, és végre aludni tudjak,
de én hagyom, hogy tovább szorítsd.
Elképzelem, milyen lehet az a lány. Azt
hiszem, ismerem. Ő az a lány, akinek a
haja valahogy mindig egy kicsit szőkébb
és fényesebb, a bőre puhább, az arca
sosem sápadt. Mindent elkövetek, hogy
ne hasonlítsak rá, hogy olyan legyek,
mint ő. Amikor rám mosolyog, igazán
gyűlölöm, ha átnéz rajtam, még jobban.
Vele a kínosan közhelyes francia filmeken
is – nem őszintén, de – nevetsz, és pont
ugyanannyi ideig szívjátok az ugyanolyan
vacak töltött cigiteket. Úgyhogy te ma is
mellettem alszol, én meg nem veled, mert
félek, hogy a szád olyan ízű, mint az övé,
én pedig az előbb mostam fogat. Mondani
szeretnék valamit, de látom, már nem vagy
ébren, kezdenek kékülni az ujjbegyeim.
Elképzelem, milyen lehet az a lány, és hogy
most biztosan kinevet minket.
Pamutszálak
Ez a vers nem rólad szól, hanem arról
a kockás kabátodról, amiben először
láttalak. Nem téged néztelek, csak
a semmibe bambultam, és pont beleestél
a látószögembe. Én még gyakorló felnőtt
voltam, azt mondtad úgy áll a kezemben
a cigaretta, mint kurváéban a konyhakés.
Köhécseltem, mint egy megrepedt
kipufogócső – torkomban elnyomott
csikkek egymásutánja. Ez a vers nem rólad
szól, csak benne hagytalak, miután hiába
próbáltalak kiönteni az emlékeimbe ásott
lyukakból. Nyers hús voltál, én meg nem
állhattam fel, amíg üres nem volt a tányér.
Aztán ahogy nem akart már kilökni
magából a gyomrom, nem vágytam többé
felszippantani a telihold ezüstös giccseit.
Hozzád akartam érni, de a karom nem ért
át a másfeles sorközön, így a pont a rossz
mondat végére került. Ez a vers nem rólad
szól, hanem a kockás kabátodról. Már
nem hordod, én meg megtanultam
letüdőzni a cigifüstöt, de azért néha még
előfordul, hogy fekete pamutszálakat
köhögök fel.
