Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Műfordítás

Xaver Bayer prózái

Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.
Lesi Zoltán fordításában

Egy nap elért engem is. Vettem egy iratmegsemmisítőt, és ledaráltam az évek óta felhalmozott levelezésemet, személyes feljegyzéseimet. Aztán elkezdtem rendet rakni a lakásban, kipakoltam a fiókjaimat, kidobtam mindent, amire nem volt szükségem, és a többit ergonomikusan rendszereztem. A könyveket, hanglemezeket, DVD-ket és számítógépes játékokat alfabetikus sorrendbe raktam. Amelyik egy kicsit is ciki volt, azt megsemmisítettem. A szekrénysorok látható részein lévő kacatokat kidobtam. Még a papírpénzt is növekvő sorba raktam a pénztárcámban.

Műfordítás

Ivan Wernisch versei

A ravatalozóban aludtunk a templom mögött.
Vörös István fordításában

Kadó mester lehúzta a jobb lábáról a cipőjét, és kidobta az ajtón, aztán megkérdezte: Hol a cipőm? / Ott, az ajtó mögött, mutatta az egyik tanítvány. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / Az udvaron, találgatta egy másik. / Hol a cipőm?, ismételte Kadó mester. / A bal lábán! / Hol a cipőm?

Műfordítás

Friederike Mayröcker verse

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik

a gázlángnak egy fogacskája hiányzik. / a pianínó egyedül kezd el játszani. / a lefolyócsatorna sapienzával bemocskolva. / harminc éve vagyunk elválasztva egymástól (amikor te voltál 30, / én épp akkor láttam meg a napfényt). / axiális, te nagy felugró. / variábilis sírba veled.

Költészet

Závada Péter verse

Megáll az álom távolabbi végében.

Folyamatos jelen. A halottak csoszogása / tisztán kivehető a kórus márványpadlóján. / És a bejárat fölött X. Ince hullazöld jobbja — / holtában is valóságosan int felénk, / és a kezek tulajdonosa visszalép / a hallgatás közepére. // Semmi etimológia: a nevet csak a hangzás / kötötte össze az agóniával. A medencék / vizében a tér abszolutizmus-kori képe

Kinder

Ayhan Gökhan gyerekversei

Aztán egy napon / magával ment el. / Lefekvés előtt néha erre gondolok, / s hullámzik a szám, / mint az őszi Balaton.

Szabó R. Ádám prózái

A járdák és utak aszfaltja által szürkére szűrve érkezett a fény a város legeslegvégére. János, éppen ezért mindig behúzva tartotta a függönyt, villanyfényben élt, a mesterséges izzófény otthonosabb, megbízhatóbb volt, mint a kinti fémes színű hullámzás.

 

 

Szabó R. Ádám 1989-ben született Gyergyószentmiklóson. Csíkszeredában végezte középiskolai tanulmányait, majd Kolozsváron, a Sapientia Egyetemen végzett fotó-film-média szakon. 2015-ben elnyerte a Communitas alkotói ösztöndíját, ugyanabban az évben megnyerte a Várad folyóirat által kiírt Tabéry Géza novellapályázatot.

 

 

Nyugdíj előtt

 

Rozsé nem sok dolgot utált jobban az életben, mint a teregetést. Ez volt az a munka, amire eddig egész Japán képtelen volt megoldást találni. Repültek emberek a Holdra, de a teregetőgépet feltalálni még nem, az nem...? Szóval teljesen kézi vezérlésel szálltak rá a ruhamadarak a teregetőre, bár talán kissé slégen, ugyanis Rozsé kezei nem voltak éppen legjózanabb állapotukban.

 

Rozsé ugyanis részeg volt. Mocskosul. El volt ázva, mint a vizbefojtott macskák három nap után. Majd depresszióba esett saját mondata láttán. Ennyire volt részeg.

 

Közben, a háttérben a dolog (amit bezzeg kitaláltak a japók!), ami a zenei aláfestést bizosította ezen szép tavaszi estén, zakatolt rendesen, váltotta a számokat, mint a gyalogos jelzőlámpa, és adta a talpalávalót Rozsé megfáradt lábainak.

 

Rozsé teregetett. A zene ment. Rozsé gondolatai folytatták, követték. Rozsé elmeállapota, és szíve (ha van olyan, nem biológiai értelemben), ment mélyre és mélyebbre, ahogy egyre keserűbb zenéket dobott a zenegép. Azért nem éppen Szomorú vasárnapokat, az a szám nem volt meg neki. De majdnem. Az ő zenei immunitásához képest azokat. Leo Cohen meg Piaf, ilyenek.

 

Közben, ezzel párhuzamosan a teregetés minősége is szállt alább, egyre inkább kezdett Rozsé agya beszűkűlni, és már csak a keserédes, avagyhogy inkább, édeskeserű zenére regált, Alig éreze, ahogy a ruha rázásakor véletlenül megérintette vele a teregető egyik rúdját, kapcsolatba került vele, megbarátkoztak, összevesztek, majd ismét kibékültek, örökre, vagy legalább a következő teregtésig. Mindet másfél nanoszekundum alatt. A gépből jövő dallamokat hallgatta, táncba vitték a hangszerek, a közönség (amely nem volt), az intimitás és az ezzel együtt járó emocionális empátia. Kezdett szerelmes lenni a zenébe, és nem az egészséges értelemben.

 

Rozsét ezen este előtt nem sokkal, két nő hagyta el, emléletileg két hónapban, gyakorlatilag egy napon. Az egyik elhagyta. Majd barát lett vele. Majd önző. Majd eltűnt. A másik nem hagyta el, csak felszólította Rozsét a felhagyásra. És mindkettejükkel ezen este előtt két nappal, pontosabban 46 órával korábban beszélt Rozsé egy utolsót, mielőtt végleg kiadta az útjukat, a ruháikat és városaikat. No communication policy.

 

Ezzel a gondolatmenettel volt néhány gond: 1, most nem volt kivel beszéljen, 2., a második baránőjétől még itt maradt egy adag luxusviszki, ami egy közeljövőben talán érkező, izgalmas estére volt szánva még fizetésnapon, és így már végleg jövőjét vesztette, egyszóval meg kellett inni az egész üveggel.

 

Két gond, és már ez is elég, hiszen a viszkitől beszélhetnékje támadt, az egyedüllét lelohasztotta, a szesz pedig belenyomkodta szomorúságának homoksárkányát a mocsárba, majd mind mélyebbre és mélyebbre ásva el a hullát. A szelepek meg zárva voltak.

 

Volt egy ilyen képe a társadalomról: mindenkinek van egy nagy lélekcsöve, és a többi naggyal kicsiken keresztül létesített kapcsolatot. Egyes emberek felé a barátság szelepét nyitotta fel, mások felé a társaságét, a munkatársét, az ellenségét, ésatöbbi. És Rozsének jelenleg egy szelepe sem volt nyitva.

 

Még véletlenül is úgy alakult, bár ezt Rozsé nem vette észre, tehát senki nem vette észre, hogy minden ismerőse eltávozott valamerre. Nem összehangoltan, nem egyszerre, fokozatosan, először az elemis osztálytársak, a gyerekkori pajtások, aztán a szomszédok, az első szerelmek, osztálytársak a gimiből, majd a különböző munkahelyeken hátrahagyott emberek, az elhalt családtagok, és most, legutoljára, a két utolsó baránője.

 

Az efféle műhibákat ritkán veszik észre az emberek, szépen letörölgetnek minden vizet a kávéfőző széléről, elpakolnak mindent a helyére, makulátlan tisztaságba varázsolják a konyhát, biztonságossá a fürdőszobát, és végül belerúgnak a földön hagyott nitroglicerinbe. Sosem lehetsz biztos!

 

Rozsé is így járt, a robbanás szélén, és még mindig takarított.

 

Gyűlt az érzelem, a könnyek, az ordibálások, az ölelések, a reggelik, az éjjelek, az estek, irodalmiak és színháziak, fogyott a hely Rozsé lélekcsövében. A teregetés pedig kezdte elveszíteni a csatát. A zene pedig egyre lejjebb ment, nem akarattal volt így beállítva, a sors, a shuffle hozta egymás után a számokat, zsírozva a csúszda műanyagát.

 

A teregetést feladta. Rozsé leroskadt a székre, és a harmadikra gondolt, a volt-volt-voltra, mert ezzel a kettővel megszakadt, vele is gyakorlatilag, bár, gondolta Rozsé, a legutóbb, amikor nem is akart köszönni nekem, nem jelenti feltétlenül azt, hogy ne köszönhetnék én most neki. Kicsit elkésve, de a szülinapján.

 

Úgyhogy megkomponálta a levelet, ahogy tudta, és elküldte neki úgy, ahogy tudta: a testvére Facebookján keresztül, mert Ő persze nem volt Facebookon. Szép volt és fájdalmas, költői, de nem rámenős, pozitív kezdéssel és pozitív véggel. Minden, ami valószínűleg józanul a legnagyobb megalázkodás és szégyen lenne.

 

Így is lett. Néhány óra hedonizmussal kevert ősemberi fáradtság után kijózanodott-forma.

Ránézett a képernyőre, és az arca meglehetősen melegjogpárti színeket vett fel. Nem volt alatta föld, csak padló, az alatt zajos alsó lakók, szóval nem volt hova süllyednie. Megbabonázva bámulta a Facebookját, hogy hogy tehetett ilyet, még részegen is ember az ember, ez már durva, most mi lesz?

 

Azt rögtön látta, hogy villog a képernyő aljára csukott üzenetablak, levele jött, válasza, lehet, hogy csak egy kérdőjel, de lehet, hogy egy empatikus elutasítás az ő tollából, az Ő tollából, nagyon minimális százaléktöredék eséllyel pedig akár szerelmi válasz, vágyódás érkezett volna, ez majdnem mindegy volt.

 

Felkavarta volna mindenappjainak állóvizét. Ez pedig egy zárszelepes lélekcsővel a teraszra irányozta, elszívni egy cigit, majd még egy felet, gépelni néhány utolsó smst, utolsó szavakat, majd meghalni.

 

 

 

Füstkörök

 

Mottó:

Kovács János egyedül élt.”

(Mikó András: Kovács János)

 

1.

 

Kovács János egyedül élt egy kis szoba-konyhás házban, a város végén, na de annyira a végén, hogy az még az iparnegyedtől is jó félórányi sétára volt. Mindig is csodálta, hogy ide egyáltalán valakinek még eszébe jutott lakóépületet felhúzni, hiszen járt már egyszer a belvárosban, jó emlékei voltak róla, és úgy találta, hogy bizony, elfért volna ott minden szomszédja, ő maga, meg a többi hasonló, városon túli, mégis a városhoz tartozó lakótelep lakója is. Valakinek (nem neki) mégis eszébe jutott egy ilyen ötlet, hogy legyen a központ a város körének közepén, körülötte az elegánsabb lakónegyedek egy nagy körbe zárva azt, koncentrikusan kifelé haladva jött a másik két részt eltartó, füstöt okádó iparnegyed, és végül, teljesen utolsósorban az iparnegyedet éltető, munkáslakta gyűrű. Ennek pedig a legvégén (szerette ezt mondani mindenkinek, aki kérdezte, hol lakik, persze tudta jól, hogy a kör alakú dolgoknak, így például a városoknak vagy a Földnek, sosincs igazán vége) lakott ő Kovács János, a helyi dohánygyár takarítója.

 

Sosem ígérkezett ő többnek ennél, egyszerű takarítónál; sem a városnak, sem a Földnek nem tudott volna ennél jobban hasznára válni, és nyugtatta a néha felmerülő gondolat, hogy szülei ezzel éppígy tisztában voltak, mikor nevet választottak neki. S ezzel nem volt az égvilágon semmi baj. A szülei sem voltak feltalálók, művészek, újítók, még csak igazán jó szakemberek sem. Dolgoztak, mert beleszülettek, mert a munkáért pénz jár, a pénzért étel, enni pedig jó. Meg kell.

 

Apja, Kornél is a dohánygyárban dolgozott, még dobozhajtogatóként kezdte, tíz év után pedig előléptették zárjegyragasztóvá. Mikor egyszer kiskorában megkérdezte apját, hogy lényegében miben változott a munkája ezzel az előléptetéssel, apja így válaszolt neki:

 

- Fiam, nézz meg egy piramist. Az alját nagyon sok kő alkotja, de ahogy egyre följebb haladsz, úgy fogynak a kövek, a legtetején pedig a nagy piramis egyetlen gúlája, egy kis piramis zárja az építményt. Na hát ezt teszem fel én: az utolsó, mindent megkoronázó papírfecnit a dohánnyal töltött fecniket tartalmazó papírdobozra. Az enyém az utolsó szó.

 

Az övé is maradt, ő volt az utolsó zárjegyragasztó a gyárban, mivel a cigarettagyártás teljes folyamatát gépesítették, korán nyugdíjaztak minden cigarettatöltőt, pakolót, dobozolót és zárjegyezőt. János apja is korai nyugdíjba kényszerült, zsenge hatvanöt évesen, és öt évvel azután, hogy az utolsó zárjegyet, tökéletesen párhuzamosan a doboz alsó és felső éleivel, felragasztotta, a dohánygyár legtöbb régi alkalmazottjához hasonlóan, feleségét egy évvel élve túl, tüdőrákban meghalt.

 

A furcsa ebben mindössze az volt, hogy Kovács Kornél sosem cigarettázott, sőt a családban sem engedte a dohányzást, még János anyját is leszoktatta róla házasságuk legelső évében, aki pedig azelőtt szenvedélyes láncdohányos volt. Rá kilenc hónapra pedig megszületett János, ezt pedig apja előszeretettel hozta elő minden veszekedésük alkalmával, a viták azon részénél, amikor egymás fejéhez vágták a házastársak, hogy mi mindenről mondtak ők le a másikért – Kornél többek között a kocsmázásról és fess, férfias alakjáról, Margit a cigizésről, ezzel együtt pedig vékony, nőies alakjáról –, hogy ha Margit nem teszi le a cigit, sosem születik meg a gyerek. Azt persze Kornél nem tudta, hogy Margit titokban majdnem mindennap elszívott legalább egy szál cigit, mikor férje elment a kocsmába, testsúlynövekedése pedig nem a leszokás, hanem a szülés és életének keserűsége miatt történt, mert az a lopva, a kertben dideregve, gyorsan elszívott néhány cigi már sosem esett neki ugyanolyan jól, mint azelőtt.

 

János ötéves korában egyszer rajtakapta anyját cigizni az egyik ilyen estén, s bár rendszeresen beszélt apja neki a dohánygyárról, János azelőtt még sosem látott cigit, cigiző embert sem, szóval nem értette, anyja mit csinál odakinn a téli hidegben és sötétben, mikor a jó meleg szoba-konyhájukban is ülhetne a forró kályha mellé, és olvashatna neki esti mesét, amíg János elalszik, s akkor már nem lenne ébren, mikor apja hazaér a kocsmából, Margit nem ordibálással fogadná, csak mérges suttogással, amit süketrészeg apja meg sem hallana, és nem tudna rá hasonló ordibálással válaszolni. De nem tette szóvá soha, s aztán maga is rászokott a cigire hetedikben, pont egy évvel azelőtt, hogy kicsapták volna a iskolából, csak azért mert a történelemtanár öt perccel hamarabb jött órára, János az ablakban cigizett, a tanár hirtelen megjelenése miatti ijedtségében pedig az égő csikket kidobta az ablakon, egyenesen az igazgató fejére.

 

Mikor ezt apjának elmondta, az pedig ahelyett, hogy elverte volna, ahogy ennél sokkal kisebb dolgokért tette néhanap, csak megadóan sóhajtott egyet, másnap pedig bevitte őt a gyárba találkozni munkaügyben az igazgatóval, akkor döbbent rá János először, hogy még szülei sem számítottak rá soha, hogy ki fogja járni az iskolát, hogy valaha is lesz belőle valaki náluknál több, s hogy valaha is máshol lakna majd, mint abban szoba-konyhás házban a város legeslegvégén.

 

2.

 

Kovács János szoba-konyhás házába mindig szürkén sütött be a napfény, függetlenül attól, hogy milyen idő volt épp, verőfényes napsütés, fagyizós idő a központban, kirándulós, piknikezős a városhoz közeli erdőkben, az iparnegyed szélén álló házba a gyárépületek és lakónegyedek betontömbjei, a járdák és utak aszfaltja által szürkére szűrve érkezett a fény a város legeslegvégére. János, éppen ezért mindig behúzva tartotta a függönyt, villanyfényben élt, a mesterséges izzófény otthonosabb, megbízhatóbb volt, mint a kinti fémes színű hullámzás.

 

Magától kelt, már régen nem használt ébresztőórát, szervezete hozzászokott a hétórai keléshez, egyedül a nyári időszakban volt kicsit kényelmetlen neki, amikor az órátállítás miatt hatkor ébredt, de úgy gondolta, nem érdemes a röpke három hónapnyi időszak miatt átállítania belső óráját, felborítania a megszokott rendszert. Sokat nem változtatott a nyár sem, ilyenkor mindig egy kicsit lassabban kelt, egy kicsit tovább hallgatta a rádiót reggelente, egy kicsit lassabban sétált el a gyárba.

 

A három nyári hónapot leszámítva minden nap ugyanaz volt a reggel menete, hétkor kelt, mosakodással kezdte a napot, szabályos téglalap alakú, húszéves kora óta érintetlen bajuszát leszámítva, megtisztította arcát minden szőrszártól, reggelizett, általában két tükörtojást egy szelet kenyérrel, majd a munkába indulásig hátralévő félórájában gyakorolt. Hamuzót tett az asztal közepére, kikészítette a reggeli időszakra beosztott öt szál cigit, és a falon függő berámázott, újságból kivágott sárguló lapot nézve karikákat fújt.

 

Élénken emlékezett a napra, ami megváltoztatta az életét, amely nélkül most céltalanul, fölöslegesen, minden motiváció nélkül élne, egy csodálatos nyári nap volt, amikor Kornél elvitte fiát, életében először és utoljára, a város központjába. János tizenhat éves volt, egy éve dolgozott a dohánygyárban, és mikor apja bejelentette, hogy mennek a központba nézelődni és ebédelni, nem tudta eldönteni, hogy vidámnak kell éreznie magát a példátlan kezdeményezés miatt, vagy még mindig szomorúnak és bőgősnek anyja azelőtt egy nappal lezajlott temetése miatt. Apja nem hagyott neki sok időt a gondolkodásra, vagy lehetőséget a döntésre, felnyalábolta a temetésből megmaradt pénzt, csuklón fogta a húzódzkodó Jánost, és már repültek is, végig azon a sugárúton, amit azelőtt János minden nap, munkába menet csak bámult, és képzeletben számtalanszor végigment már rajta, valójában azonban a sarkon álló vegyesboltnál többet még életében nem látott belőle.

 

Addig a napig valahogy úgy képzelte, hogy a város központja rögtön a sugárút végén terül el, eltér jobbra vagy balra, és már ott is van az embermert tovább nem látott, ezért elképzelni sem tudta, mi lehet azon túl. Apjával szótlanul mentek már egy jó félórája, és még mindig ugyanazt a típusú utcaképet látta János, mint az iparnegyed bármelyik másik utcáján. A sugárúton végigmenve aztán eltértek jobbra, ahol egy kis bódé mellett álltak meg, apja elővett a tárcájából két bankjegyet, benyújtotta a kis lyukon, cserébe két papírfecnit kapott, majd tovább álltak a bódé mellett vagy tíz percet. János nem tudta mire vélni a dolgot, elkezdett félni, hogy apja meggondolta magát, mégsem mennek a központba, hiszen állva nem lehet haladni. Aztán látta, hogy egy nagyobbfajta busz érkezik, erre vártak, az megállt előttük, apja felszállt, intett neki, hogy kövesse. A busz teljesen üres volt, ők voltak az egyedüli utasai, apja a lyukasztóhoz lépett, mindkettejük jegyét bedugta és perforálta, majd a kényelmetlen műanyag székek egyikében helyet foglalt. János olyan izgatott volt, hogy leülni sem akart, előrement a vezetőt az utasoktól elválasztó ablakhoz, és onnan bámulta, ahogy haladnak az úton. Ahogy áthaladtak az iparnegyeden, majd a lakónegyedeken is, és a központhoz közeledtek, úgy kezdett benépesülni a busz, elegánsan, színesen öltözött emberek, másmilyenek, mint az ő szülei, igazi városiak töltötték be a busz utasterét. János azt sem tudta, mire figyeljen inkább, a város látványosságaira, a jármű körül hullámzó autósokaságra, vagy az egymással kedélyesen beszélgető emberekre a buszon.

 

A központban leszálltak, és egy fagyizó felé vették az irányt, itt kapott egy akkora fagylaltkelyhet, amekkorát még életében nem látott, még a tankönyvekben sem, tejszínhab is volt rajta, igazi cukros, krémes, meg csokireszelék az egésznek a tetején. Apja vett egy színes újságot, tele sok képpel, leültek egy padra az élénkzöld színekben úszó, szellős parkban, és amíg János fagyiját élvezte, apja az újságot nyálazta végig.

 

A nap annyi élményt tartogatott még ezután számára, hogy egy idő után agya teljesen kikapcsolt, ha nagyon megerőltette magát reggelente, kis szoba-konyhás lakásában, akkor sem emlékezett mindenre tökéletesen, azt tudta, hogy állatkertben voltak, csónakáztak egy tavon, étteremben ebédeltek, olyan finomat, amilyent még soha nem evett, némafilmet is néztek egy egy hatalmas képernyőn, ami vagy hússzor akkora volt, mint a szomszéd tévéje, de arról már fogalma sem volt, hogy is jutottak el egyik helyről a másikra, mennyi időt is töltöttek egy-egy dologgal. Az egész nap egy élethossznyinak tűnt.

 

Az egyetlen dolog, amit végül hazahoztak a városból, az apja által vásárolt újság volt.

 

Bár Jánosnak sosem volt erőssége az olvasás, de az évek folyamán az újság minden oldalát számtalanszor kiolvasta, kincsként őrizte, mint az egyetlen fizikai bizonyítékát annak, hogy egyszer járt a központban is. Egy bizonyos cikk volt, ami rögtön az első olvasásnál felkeltette a figyelmét, amit azóta is minden reggel újra és újra elolvasott, és amit végül apja halála után kivágott a féltve őrzött lapból, berámáztatta, majd kifüggesztette a szoba falára. Egy féloldalas kis szöveg volt, a Színes Világ – Urbánus Legendák (ez utóbbi kifejezést nem tudta, mit jelent) rovatban arról, hogy Charlie Chaplin (róla viszont még ő is hallott) halála előtt egymillió dollárt félretett a vagyonából, és végrendeletében meghagyta, hogy annak az embernek adják majd, aki utána tudja csinálni híres cigis trükkjét: egymás után eregetni öt füstkarikát végül pedig egy füstcsíkot fújni ezeken keresztül. A cikk szerint ezt Chaplinen kívül senki nem tudta még megcsinálni.

 

Kovács Jánost sosem tartották sokra, ő magát sem, és azelőtt sosem gondolta volna, hogy lesz olyan dolog a világon, amire alkalmasabb lenne, mint bárki más, ez a cikk viszont tüzet gyújtott benne, hiszen ki más lenne alkalmasabb elsajátítani Chaplin trükkjét, mint annak, aki a fizetését cigiben is kérheti, és tömérdek ideje van gyakorolni? A cikk olvasásának napjától kezdve minden frusztráció, aggodalom és egyéb ambíció elhagyta Jánost, hiszen tudta, nem kell mást csinálnia, mint cigizni, gyakorolni, majd pár éven belül begyűjthetné az egymillió dollárt, amit nem tudott pontosan, mennyi pénz volt, viszont egyszer megkérdezte apjától, aki azt mondta neki, fiam, annyiból dohánygyárat lehetne venni.

 

Azután pedig minden reggel, munka előtt, Kovács János az asztalnál ült és a falon függő cikket bámulva, Chaplin-bajszát simogatva, fújta a füstkarikákat, gyakorolt rendületlenül. Fejlődött is szépen, gyűltek a körök, csak valahogy az a csík, az a fránya, egyszerű, lineárisan előremozduló csík a végén, az nem jött össze neki, akárhogy is próbálta. De ült kitartóan a kis szoba-konyhás házában a város legeslegvégén, karikákat fújva, reménykedve a hepiendben, bár tudta, hogy a kör alakú dolgoknak, így a városnak, a Földnek és a füstkarikáknak sosincs igazán vége.