Horváth Imre Olivér versei
- Részletek
Horváth Imre Olivér 1991-ben született, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem anglisztika MA képzésének hallgatója. Verseit az Apokrif, az Irodalmi Jelen, a KULTer.hu, a Műút portál, a Parnasszus, a Szkholion, a Várad és a Zempléni Múzsa közölte. A FISZ 2015-ös alkotói pályázatának egyik díjazottja.
(Tóth Melitta felvétele)
Két parazita
A Szerencsekerékből tanultam meg olvasni,
hároméves koromban. Először megkérdeztem,
mik azok, és felelték: betűk. Aztán kérdeztem,
milyen betű ez itt, és felelték: E. És így ment
az összes többivel. És azt mondták, ez így jó.
Mások meg azt, hogy csodagyerek. Így lettem
csodagyerek, egészen addig, amíg el nem
kezdtem írni, bal kézzel, tükörírással. Ketten
éltünk tovább: én és ahogy elneveztek,
de ebben a korban mindenki egyedül játszik,
egymás mellett, a kisautó és a baba is mienk
lehet, de a kezet, az agyat már utasítások
alapján kell használni, ahogy csigolyák is
csak a tengelyük mentén fordulnak el,
és bár két parancs kioltja egymást, hazudni
könnyen lehet, mert mind szövegrejtvény
vagyunk az üresség mögött, elfordított betűk,
írás és olvasás, nyeremény és csőd.
A paradicsom
Amúgy a paradicsomnövény termése
sokmagvú bogyótermés, a paprikanövény
termése felfújt bogyótermés. A tanító néni
azt mondta, hogy mostmár az nem számít,
amikor előre olvasok. Már mindenki tudott
olvasni és már nem voltam olyan érdekes.
A barátaimmal, Robbasztócsirkével
és Dumagéppel már nem jártunk el
nintendózni. Már szinte mindenkit
megharaptam egyszer és kiszúrtam
a kengurulabdát. Szabika azt mondta,
hogy ferde hajlamaim vannak. A fiúk
annyira nem utáltak, velük játszottam.
Paprika lettem, felfújt bogyótermés.
Tocsogtam a vízben, a nap sütött rám,
nőttem, növekedtem. Hogy belémbújt-e
a kukac, arra már nem emlékszem, csak
hogy megérettem, letéptek, megmostak
és kicsumáztak, felszeleteltek és megettek
szalámis kenyérrel, hogy új paprikává
nőhessek, inkább paradicsommá, ami
sokmagvú bogyótermés. Nem lány voltam,
hanem szar. Magamévá tettem a földet.
A kolléga
A sarkon rendőr áll, a lámpa kiégett felette,
elringatja magát a puha éjbe, míg senki
sem figyeli, más helyre, korra gondol,
hogy abban hogy és mint félnének tőle,
az elfordított fejekben a csigolyákat sejti,
a közéjük ékelődött húst, most fegyvertelen,
senkit bántania nem kell, csak sötétbe nézni,
mi mindennel tele van, amit belelát,
puha húst, melybe ringathatja magát,
mint a londoni forgalom, a teste vibráns,
nyughatatlan, ha él, a sebesség lelassul
a sebnél, ha kés szúrja át, a belső ellenség
megszüli a varát, így emelkedik felületek
felé, próbálja védeni magát, mert magában
nem ismeri fel a különbséget, amely a sebet
varasodásra készteti, pedig az idegen test
éppúgy része az ő testének, mint a szorongás.
