Horváth Imre Olivér versei

Részletek

Horváth Imre Olivér 1991-ben született, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem anglisztika MA képzésének hallgatója. Verseit az Apokrif, az Irodalmi Jelen, a KULTer.hu, a Műút portál, a Parnasszus, a Szkholion, a Várad és a Zempléni Múzsa közölte. A FISZ 2015-ös alkotói pályázatának egyik díjazottja.

(Tóth Melitta felvétele)

Két parazita

A Szerencsekerékből tanultam meg olvasni,

hároméves koromban. Először megkérdeztem,

mik azok, és felelték: betűk. Aztán kérdeztem,

milyen betű ez itt, és felelték: E. És így ment

az összes többivel. És azt mondták, ez így jó.

Mások meg azt, hogy csodagyerek. Így lettem

csodagyerek, egészen addig, amíg el nem

kezdtem írni, bal kézzel, tükörírással. Ketten

éltünk tovább: én és ahogy elneveztek,

de ebben a korban mindenki egyedül játszik,

egymás mellett, a kisautó és a baba is mienk

lehet, de a kezet, az agyat már utasítások

alapján kell használni, ahogy csigolyák is

csak a tengelyük mentén fordulnak el,

és bár két parancs kioltja egymást, hazudni

könnyen lehet, mert mind szövegrejtvény

vagyunk az üresség mögött, elfordított betűk,

írás és olvasás, nyeremény és csőd.

A paradicsom

Amúgy a paradicsomnövény termése

sokmagvú bogyótermés, a paprikanövény

termése felfújt bogyótermés. A tanító néni

azt mondta, hogy mostmár az nem számít,

amikor előre olvasok. Már mindenki tudott

olvasni és már nem voltam olyan érdekes.

A barátaimmal, Robbasztócsirkével

és Dumagéppel már nem jártunk el

nintendózni. Már szinte mindenkit

megharaptam egyszer és kiszúrtam

a kengurulabdát. Szabika azt mondta,

hogy ferde hajlamaim vannak. A fiúk

annyira nem utáltak, velük játszottam.

Paprika lettem, felfújt bogyótermés.

Tocsogtam a vízben, a nap sütött rám,

nőttem, növekedtem. Hogy belémbújt-e

a kukac, arra már nem emlékszem, csak

hogy megérettem, letéptek, megmostak

és kicsumáztak, felszeleteltek és megettek

szalámis kenyérrel, hogy új paprikává

nőhessek, inkább paradicsommá, ami

sokmagvú bogyótermés. Nem lány voltam,

hanem szar. Magamévá tettem a földet.

A kolléga

A sarkon rendőr áll, a lámpa kiégett felette,

elringatja magát a puha éjbe, míg senki

sem figyeli, más helyre, korra gondol,

hogy abban hogy és mint félnének tőle,

az elfordított fejekben a csigolyákat sejti,

a közéjük ékelődött húst, most fegyvertelen,

senkit bántania nem kell, csak sötétbe nézni,

mi mindennel tele van, amit belelát,

puha húst, melybe ringathatja magát,

mint a londoni forgalom, a teste vibráns,

nyughatatlan, ha él, a sebesség lelassul

a sebnél, ha kés szúrja át, a belső ellenség

megszüli a varát, így emelkedik felületek

felé, próbálja védeni magát, mert magában

nem ismeri fel a különbséget, amely a sebet

varasodásra készteti, pedig az idegen test

éppúgy része az ő testének, mint a szorongás.