Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Horváth Imre Olivér versei

nyughatatlan, ha él, a sebesség lelassul / a sebnél, ha kés szúrja át, a belső ellenség / megszüli a varát

Horváth Imre Olivér 1991-ben született, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem anglisztika MA képzésének hallgatója. Verseit az Apokrif, az Irodalmi Jelen, a KULTer.hu, a Műút portál, a Parnasszus, a Szkholion, a Várad és a Zempléni Múzsa közölte. A FISZ 2015-ös alkotói pályázatának egyik díjazottja.

 

(Tóth Melitta felvétele)

 

Két parazita

 

A Szerencsekerékből tanultam meg olvasni,

hároméves koromban. Először megkérdeztem,

mik azok, és felelték: betűk. Aztán kérdeztem,

milyen betű ez itt, és felelték: E. És így ment

az összes többivel. És azt mondták, ez így jó.

Mások meg azt, hogy csodagyerek. Így lettem

csodagyerek, egészen addig, amíg el nem

kezdtem írni, bal kézzel, tükörírással. Ketten

éltünk tovább: én és ahogy elneveztek,

 

de ebben a korban mindenki egyedül játszik,

egymás mellett, a kisautó és a baba is mienk

lehet, de a kezet, az agyat már utasítások

alapján kell használni, ahogy csigolyák is

csak a tengelyük mentén fordulnak el,

és bár két parancs kioltja egymást, hazudni

könnyen lehet, mert mind szövegrejtvény

vagyunk az üresség mögött, elfordított betűk,

írás és olvasás, nyeremény és csőd.

 

 

A paradicsom

 

Amúgy a paradicsomnövény termése

sokmagvú bogyótermés, a paprikanövény

termése felfújt bogyótermés. A tanító néni

azt mondta, hogy mostmár az nem számít,

amikor előre olvasok. Már mindenki tudott

olvasni és már nem voltam olyan érdekes.

A barátaimmal, Robbasztócsirkével

és Dumagéppel már nem jártunk el

nintendózni. Már szinte mindenkit

megharaptam egyszer és kiszúrtam

a kengurulabdát. Szabika azt mondta,

hogy ferde hajlamaim vannak. A fiúk

annyira nem utáltak, velük játszottam.

Paprika lettem, felfújt bogyótermés.

Tocsogtam a vízben, a nap sütött rám,

nőttem, növekedtem. Hogy belémbújt-e

a kukac, arra már nem emlékszem, csak

hogy megérettem, letéptek, megmostak

és kicsumáztak, felszeleteltek és megettek

szalámis kenyérrel, hogy új paprikává

nőhessek, inkább paradicsommá, ami

sokmagvú bogyótermés. Nem lány voltam,

hanem szar. Magamévá tettem a földet.

 

 

A kolléga

 

A sarkon rendőr áll, a lámpa kiégett felette,

elringatja magát a puha éjbe, míg senki

sem figyeli, más helyre, korra gondol,

hogy abban hogy és mint félnének tőle,

az elfordított fejekben a csigolyákat sejti,

a közéjük ékelődött húst, most fegyvertelen,

senkit bántania nem kell, csak sötétbe nézni,

mi mindennel tele van, amit belelát,

puha húst, melybe ringathatja magát,

mint a londoni forgalom, a teste vibráns,

nyughatatlan, ha él, a sebesség lelassul

a sebnél, ha kés szúrja át, a belső ellenség

megszüli a varát, így emelkedik felületek

felé, próbálja védeni magát, mert magában

nem ismeri fel a különbséget, amely a sebet

varasodásra készteti, pedig az idegen test

éppúgy része az ő testének, mint a szorongás.