Décsy Eszter novellája

Részletek

Décsy Eszter 1987-ben született Budapesten. Író, a NOWmagazin alapító főszerkesztője. Első kötete Helló miszter, áj láv jú! - Befejezetlen festmény Indonéziáról 2013-ban jelent meg az Ab Ovo Kiadónál. A FISZ tagja.

Múzsa

Délelőtt felhívott, hogy ébren vagyok-e. Hazudtam neki. Nem a fürdőkádban áztam. Az ágy enyves felületéről próbáltam levakarni magam. Bárhova mozdultam, a lepedőhöz ragadtam, bogárként vergődtem egy óriási pókhálóban. A takaró ólomsúlya egyre mélyebben préselt a matracba. Feladtam. Belenyugodva bámultam tovább a plafont kitöltő világot. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, míg úja csöngött a telefonom. A kocsiból hívott. Erőtlenül ejtettem a párnára. Izmaim égtek, ahogy felnyomtam magam ülő helyzetbe. Ziháltam, lógattam a lábam az ágy széléről. Testem mély gödröt hagyott maga után a matracon.

            Kulcs fordult a zárban. Belépett. Meglátott megnyúlt pizsamámban az ágy szélén gubbasztva. Elfintorodott, elhúzta a függönyöket. A nappali fény a szemembe hasított, a nyitott ablakon beáramló friss levegő az orromat marta. Túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy felfogjam a szavait. Behallatszott a víz zubogása. Megfogta a kezem, a fürdőszobába irányított, becsukta mögöttem az ajtót. Gépiesen a földre dobáltam a ruháimat, beleereszkedtem a forró vízbe. Átkaroltam a térdemet, a hab kipukkanó buborékait számoltam.

            A kocsiban ültünk. Mellettünk a házak lassan vánszorogtak, egy bicikli suhant el. Halkan szólt a rádió, alig volt hangosabb a motor és a város zajánál. Beszélt, remegett a kezében az öngyújtó, hirtelen fújta ki a füstöt. Lassabban hömpölygött a forgalom, mint ahogy a legyek körüldöngték a járdán hagyott kutyaszart. Hetekkel ezelőtt megígértette velem, hogy ott leszek. Pedig minden sejtem tiltakozott ellene. Jól tudta. Ezért jött értem. Még a gyerekzárat is bekapcsolta, hogy az ajtót csak kívülről lehessen kinyitni. Szorongtam, de nem mutattam jelét. Az autóban még jó volt. A fém és az üveg elválasztott a külvilágtól. Csak ő volt mellettem.

            Megérkeztünk a kis térre. A két épület közé szorult hatalmas bálnatest felé sétáltunk. A szája egyre nagyobbra nőtt, vascsontjai fölénk tornyosultak. A cipőm tűsarka túl hangosan kopogott a világos kőpadlón. A tágas galéria már majdnem tele volt emberekkel. A padló agresszíven verte vissza a spotlámpák éles fényét. Próbáltam lemaradni mögötte, hogy meghúzhassam magam egy sarokban, ahol csendben átvészelhetem az egész felhajtást. De már késő volt. Visszafordult értem. Egy pillanatra becsuktam a szemem, a sóhaj rezignáltan áradt ki a tüdőmből. Megláttak. Éreztem a piócákként rám tapadó, bőrömön áthatoló tekinteteket. A sarokban álló asztalról felkaptam egy pohár bort. Szorítottam, mintha szalmaszálba kapaszkodnék az óceán közepén. Ez megnyugtatott, pedig körülöttem cápauszonyok köröztek.

            A hófehér falakon az ő képei lógtak. Bizonytalanul megálltam a legközelebbi előtt. Egy fekete-fehér sorozat első darabja volt. Székhez kötözött lány, szája leragasztva leukoplaszttal, egészségesen telt teste teletetoválva, vállából és karjából fényes acélkampók álltak ki. Arca tökéletesen kifejezéstelen. Nézegettem a bőrébe varrt mintákat és közben kiürült a poharam. Óvatosan körbepillantottam. Az asztalon a bor vörösen csillogott a teli poharakban. Lopakodtam, kicseréltem az üres poharamat.

Most egy ismerős fotó előtt álltam meg. Szétterpesztett lábakon szakadt farmer, izzadtságtól testre tapadó póló, eltorzult arc, vöröslő nyakon kidagadó erek, néma üvöltés. A füstön átszűrődő reflektorok élesen kirajzolódó fénycsóvái keresztbe-kasul futottak a háttérben. Hirtelen vaksötét lett és süket csend. Lekapcsolták a külvilágot. Megdermedtem. Feneketlen sötétség és semmi.

            Valami villódzni kezdett. Zúgott és zizegett, mint a hivatalok nyomasztó neoncsövei. Mintha régi tévé kapcsolódott volna be, villogott, majd megjelent rajta ugyanaz a férfi. A néma üvöltés fülsüketítő hörgéssé torzult. Kiömlött sör és izzadó testek keserű szaga csapta meg az orromat. A kép elmosódott, beleszédültem. Mindenhonnan artikulálatlan kiabálás hallatszott, gerjedő erősítő sivítása vágott a dobhártyámba. Basszus rázta a gyomromat. Elfolyó színek, foltok, instabil talaj a lábam alatt, körülöttem hullámzó tömeg, torz arcok. Ijesztően ismerős és valóságos lidércnyomásba kerültem. Alig kaptam levegőt, forgott velem a világ. Hátratántorodtam, vártam, hogy lüktető emberi húsba ütközöm. Aztán újra teljes csend és sűrű sötétség. Lassan világosodni kezdett, cipők kopogását hallottam. Halk beszélgetések keveredő, kivehetetlen szavai keringtek körülöttem. Újra a galériában találtam magam, szemben a fotóval.

            Éreztem, hogy lángol az arcom, a lábam remeg. Elfordultam a képtől. Nevetés ütötte meg a fülem a terem másik végéből, poharak koccantak valahol. Hozzám ért egy kéz. Összerezzentem. Egy férfi ment el mellettem, túl közel, oda, ahhoz a képhez. Háttal, csukott szemmel vártam, hogy újra megtörténjen, újra elöntse a termet a sötétség. Eseménytelen perc telt el. A férfi tovább sétált a következő fotóhoz, megállt és megigazította kissé szűk zakóját. Hirtelen kíváncsi lettem. Visszamentem a képhez. Először távolabbról, majd egyre jobban odahajolva. Az arcán lassan kirajzolódott az eufória. Boldognak, kielégültnek látszott. Mintha nem is ugyanaz az ember tartaná a gitárt.

            A közelben állt. Az egyik képre mutogatva magyarázott egy mélyen kivágott ruhát viselő lánynak. Közel álltak egymáshoz. A lány itta a szavait. Elkaptam a tekintetét, a szeme sarkából keresett, majd tovább beszélt. Odasétáltam néhány tájképhez. A gyomok sorvadni kezdtek, az aszfaltszürke ég tisztult. Minél tovább álltam ott, a táj annál inkább megszépült. Már-már giccsesen idilli szőlőtőkék nőttek ki a domboldalból. A szénává száradt fű lassan felágaskodott, a sárgás színt zöld váltotta. Egy madár repült át a távoli hegy felett. Hátrébb léptem. Egy pillanattal később újra pusztulás, enyészet uralta a tájat. A bort okoltam. Letettem az asztalra és gyorsan elindultam a kijárat felé. Nem kaptam levegőt, a fény és a víziók nyomasztottak. Valaki elkapta a kezem. Megijedtem.

            - Hova?

            Felé fordultam. Arcán gyanakvás foltjai kenődtek szét. Nem eresztett. Légzésem lassult, de a testem feszült.

            - Mi történt a képeiddel?

            Nem válaszolt, csak a keze lazult a csuklómon. Szótlanul mentünk vissza az emberek közé. Mellettem állt, de nem néztem rá. Valaki egy újabb poharat adott a kezembe. A szemem sarkában villództak a képek a falon. Hogyan is figyelhettem volna másra. Hullámzottak, nőttek és összementek, de amint odanéztem, rideg közönnyel függtek a szögeken.

            Egyetlen kép sugárzott ködös fényt magából, pont középen. Még akkor is teljes felületével lüktetett lágyan, mikor ránéztem. Magára ragasztotta a tekintetemet, vonzott és taszított. A padló lejteni kezdett, öntudatlanul léptem előre. Sokan álltak a közelében. Ahogy felé vittek a lábaim, a csoport szétnyílt, odaengedett. Ebben a pillanatban a lüktetés abbamaradt, a fénye kialudt. A puszta sötét tónusú portré maradt a falon. Sugdolózás követett, ahogy egyre közelebb mentem hozzá. Lassan elhalkult és kiürült a világ körülöttem.

            Megálltam a kép előtt. A hosszúkás koponyára szinte hús nélkül tapadt a fakó, pergamen állagú bőr. A hullaszerű arcot lehulló cérnakötegekként keretezte a sötét, élettelen haj maradványa. A szemgödör mélyéről homályos tekintet meredt valahova a hátam mögé. Mintha mozdult, mintha valakit követett volna. Riadtan fordultam hátra. Ott állt a terem közepén, háttal nekem és egy szemüveges férfival beszélgetett. Szinte biztos voltam benne, hogy az élettelen szemek őt nézik. Az előbb még kifejezéstelen tekintetet félelem kezdte megtölteni. A csontos orr összeszorult. A vértelen, cserepes ajkakat vásott fogak harapták, nyúzták. Az eres nyakat különös lánc ölelte körbe. Ódivatú medál lógott rajta, cirádái ismeretlen jeleket formáztak. Összeszorult a tüdőm. Közelebb hajoltam. Meg kellett érintenem. A kezem lassan úszott felé a levegőben, végül hozzáértem. Acélkemény, fényes papírt tapintottam. Sehol egy repedés vagy gyűrődés, csak a hideg, tükörsima kép. Kezem nyoma a medálon maradt, most a nyak felé kúszott. Az ütőér megdobbant az ujjaim alatt. Elkaptam a kezem. Az arc felém fordult. A beesett szemek összehúzódtak. A száj szavakat formált.

            Hátrálni kezdtem. A szememet nem tudtam levenni róla. A hátam testnek ütközött. Ijedten fordultam meg. A férfi közönnyel nézett le rám. Ellépett. Megláttam mögötte egy újabb képet. A talpam a padlóhoz dermedt. Szoba, benne ágy, asztal, félhomály. Női test feküdt félig betakarva. Közelebb mentem. Innen már jól látszottak a bordái, beesett hasfala. Sovány lába élettelenül lógott az ágyról. Arcát hosszú haj takarta. Bőre foltos volt. Hirtelen rángatózni kezdett. Mintha áramot vezettek volna egy haldokló testbe. Aztán villanás. Ennyi volt csak, de ráismertem a fiatalos mosolyra. A pohár észrevétlenül zuhant a padló felé, becsapódott, apró darabokra tört. A szilánkok csilingelve értek földet újra meg újra. Vörös cseppek követték őket és fröccsentek szét. Haza akartam menni. Rohanni kezdtem a kijárat felé, de láthatatlan üvegfalról csapódtam a földre. Elsötétült minden. Ahogy kezdtem magamhoz térni, kitapintottam az üveget. Lassan a látásom is visszatért. A túloldalon ott volt a kijárat. A teremben továbbra is bámészkodók sétálgattak. Néhányan megálltak előttem, közönyösen vizsgáltak, aztán tovább mentek.