Egyenlő értékek

Részletek

A Vittél már bonbont? irodalmi pályázat díjazott alkotása

– Ebben a boltban nem fogadunk el készpénzt. – az öregúr keze megállt, a pénztárcájában. A csíkos harisnyás fiatal lány kérlelhetetlenül állt a pultban, és kezét az aranyszínű szobrocskán nyugtatta.

– Akkor kártyával…

– Nem. – a lány tekintete lecsúszott az idős férfi lábán – Az egy faláb? – az öregúr megkocogtatta a botjával.

– Taposó akna. – megigazította lecsúszó szemüvegét. – Szóval hogyan vehetem meg?

– Talán maga még nem elég fiatal ehhez. – gondolkozott el a lány hangosan, de az öregúr meghökkent arcát látva, kifejtette. – Tudja… ebben a boltban egyenlő értékű tárgyakkal fizethet csak.

– Hölgyem, én ötven éve régiségkereskedőként dolgozom, itt a névjegyem. – a lány elvette, és ő is névjegyet nyújtott felé.  Egy asztalos névjegyét. – Ez a szobor egy huszadik századi másolata csupán egy őskori leletnek, nem is valódi arany, egy fiatal ötvös, Vajda Mátyás vizsgamunkája. Itt van a szignó alul, látja? Nem ér többet tize… – a lány feltartott ujjal, harsányan belevágott a tízezrest lobogtató bácsi szavába.

– Egyenlő érték! A festett papírjai itt semmit sem érnek.

– Micsoda? – az öregnek kellett pár pillanat, hogy összeszedje a gondolatait. – Hozzak egy másik szobrot cserébe? – bizonytalanul kérdezett, nem tudta elképzelni, hogy igaza lehet.

– Csak, ha egyenlő értékű. – az öregúr értetlenül állt meg távozás után még egyszer a bolthajó bejárata előtt.

– Egyenlő érték, bolond ez a lány? Mennyi lehet ez… tizenöt- húszezer? – a tárcájában turkált, majd fölnézett, és a tekintete végigfutott a budai rakparton. – Mi kerülhet pont ugyan ennyibe?

Az öregúr egy bronz mellszoborral érkezett másnap, letette a pultra.

– Tessék. Itt van ez a szobor, azt kérem cserébe. Így megfelel? – a lány felállt a székéből, és megvizsgálta Beethoven mellszobrát.

– Nem lesz jó. Ezek nem egyenlő értékűek. – megfogta az aranyszínű szobrocskát, és visszavitte a helyére. A szűk szobában alig fért el a bácsi mellett úgy, hogy ne érjen hozzá a többi tárgyhoz. Páncélok, szobrok, ékszerek, hordók, hálók, fogkefék, bábuk, nyomtatók, bélyegek lógtak mindenhonnan.

– Ez tévedés kérem… – akadékoskodott az öregúr remegő kézzel a mellette elsuhanó szobor után nyúlva. – Ezek… ezek igenis egyértékű szobrok.

– Nem hiszem. – válaszolt a lány, és visszaült a helyére.

– Tizenhatezret fizettem érte, tegnap vettem, nézze csak, itt a blokk. Ez még többet is ér! – botjával meglökte a szomorú Beethoven mellszobrát, ami üregesen kongott. A lány felhúzta a fél szemöldökét.

– Így meg akar szabadulni tőle, és még azt állítja, egyértékű az enyémmel? – az öregúr nem jutott szóhoz. – Mondtam, hogy maga túl öreg még ehhez. – legyintett a lány, és elfordult.

Beethoven arca nagyot csattant a Duna vizén. Az öregúr homlokán pókhálószerűen futottak végig a ráncok, ahogy nézte elmerülni. Később jutott csak eszébe, hogy lehet, hogy érdemes lett volna visszaváltani ahelyett, hogy a vízbe dobja, de évek óta nem dühítették föl ennyire. Egy bohócnak öltözött lány buta játéka. Átkozódott magában. Végül arra jutott, hogy a lányt biztos az zavarta, hogy frissen vásárolt szobrot hozott cserébe. Hazament, és válogatni kezdett az elfekvőben lévő műtárgyai között. Talált is egy régi képkeretet, ami illett a húsz ezer forint környéki árhoz, és régi is volt, patinás. A vállára vette, és bicegve visszaindult a Duna-partra, a Lánchíd mellett horgonyzó bolthajóhoz.

Már nem is köszönt, amikor belépett, így a lány sem. Nem vette le kesztyűjét sem, gyakorlottan odalépett a hátsó polchoz, hogy leemelje az aranyszínű szobrocskát, de helyette Beethoven mellszobrát találta ott.

– Ez valami vicc? – kezében felmutatta a szomorú arcú Beethovent, egy másik vásárló érdeklődően figyelte a jelenetet.

– Hogy érti?

– Ez a szobor az enyém!

– Már megbocsásson, de ma reggel vettem meg. – a lány kérdőn tekintett a másik vásárlóra, aki kezében egy szigonyt tartott.

– Kitől? – a másik vevő néma volt, ujjával mutogatott, hogy el szeretné adni a szigonyt, mit kaphat érte cserébe.

– Egy fiútól, aki a Dunában találta. – a lány elgondolkozott, és egy pipát adott a másik vásárlónak vissza. Az öregúr fintorogva visszatette a szobrot a polcra, és gyakorlott szemmel keresni kezdte az aranyszínű szobrocskát.

– Bocsánat… kisasszony… nem találom az aranyszobrot. – a másik vevő megvetően az öregúrra pillantott, majd kiment a boltból.

– Eladtam. – fel sem nézett, a pultra helyezett könyvbe írogatott valamit.

– Tessék? Kinek?

– A fiúnak. A vízből kihúzott Beethovenért cserébe. – az öregúr állát csak a mellkasa tartotta a helyén.

– Ezt nem… ez egyszerűen… – ütemesen elkezdte felpumpálni a tüdejét levegővel, amit kiüvölthet, de a lány a szavába vágott.

– Annak a fiúnak többet ért a jeges Dunából kihúzott Beethoven szobra, mint magának. Ha már egyszer maga dobta bele. – az öregúr izzadt homlokát törölgette, majd a lány felnézett a könyvből.

– Ha szeretné, írhatok magának, ha az aranyszobrocskát visszahozzák, és akkor eljöhet érte. – a lány félrebillentette a fejét. – Látom, ma hozott magával valamit. El szeretné cserélni?

– Az aranyszoborra…

– Annyit nem ér meg. – vágta rá a lány azonnal. – De adhatok magának érte valami mást. – az öregúr már nem tudta, miképp háboríthatnák fel jobban.

– És mégis mire gondolt?

Az öregúr a képkeretével a vállán érkezett haza, és félhangosan beszélt maga elé. Csak lehányta a kabátját a konyhaasztalra, még a sál is rajta volt, mikor lehajtotta az első pohár bort, újat töltött ki, közben vicsorogva ismételgette a lány szavait.

– Fogkefét? Megér egy fogkefét?

Kitavaszodott, mikor az öregúr lakásába beszállt egy galamb. A kicsivel fiatalabb, de sokkal túlsúlyosabb felesége sikongatva próbálta kitessékelni az állatot egy partvis segítségével, de az mindig visszaröppent a kicsempézett kályha tetejére. Csak mikor kifáradt a hölgy, adta át a partvisnyelet az öregúrnak. Az jobban megnézte a galambot, és látta, hogy üzenet van a lábához kötve. Kezével nyúlt a galamb felé, aki hozzá röppent, és a tenyerében landolt, az öregúr lehámozta róla a levelet, majd az állat kiszállt az ablakon. A lány írt a boltból. Visszakerült az aranyszobor.

Az öregúr lélekszakadva bicegett a bolthoz, nem is vitt magával semmit, tudta, hogy úgysem lesz megfelelő.

– Az aranyszobor! – még szinte nyitva sem volt a bolt ajtaja, mikor mondani kezdte. – Tegye nekem félre az aranyszobrot! – Beleütközött egy szamárba, ami a szoba közepén legelt.

– Olyat itt nem csinálunk. – válaszolt a lány mosolyogva. – hozott valamit? – az öregúr tekintete értetlenül pattogott a szamár és a lány között. A lány továbbra is mosolyogva várta a választ.

– Hozni fogok. – elrohant.

Az öregúr minden nap megfordult a hajón, elvitt minden értéket a lakásából, de minddel haza is tért, egyik sem volt megfelelő a lánynak. Legyen az tévé, vagy papucs. Az öregúr még a feleségét is elvitte volna, ha fel tudja emelni. A Duna-parton gyűjtött fémhulladékot, kavicsokat, szemetet, aztán a Margit-szigeten elveszített pénztárcákat, sapkát, walkmant. Semmi nem volt egyenlő értékű a szoborral. Elkezdett tárgyakat elcsenni. Poharat egy kávézóból, újságot a bódéból, cukrot, csokit, a kisboltból.

– Legalább most már eléggé gyerek ahhoz, hogy értse. – nevetett a lány, de egyik tárgyat sem fogadta el.

Már egészen lehullottak a fák levelei, amikor az öregúr meglátott egy biciklit az utcán bilincs nélkül. Keze ökölbe rándult, a szíve kalapálni kezdett. Körbenézett, senkit nem látott, lassan mellébotorkált, kiemelte a tárolóból. A kormány közepénél fogta meg egyik kezével, másikban botjával a Duna felé sántikált. Belépett a boltba, fellélegzett. Ügyetlenül becsukta maga után az ajtót, a biciklit kattogva begurította a pult mellé.

– És ez? – a szokásos választ várta.

– Ellopta! – a lány a biciklire tekintve felugrott, arca szinte felismerhetetlenné vált a haragtól, az öregúr, hátrahőkölt, elbotlott, és hanyatt esett. – Mit tegyen egy eladó, ha tolvaj lép a boltjába? – Süvített a hangja, és mintha a fedélzetdeszkák is ropogtak volna.

– Hogyan… honnan… – az öregúr reszketve feküdt a földön, de végül a lány haragja elcsitult, arca megnyugodott. Megköszörülte a torkát.

– Nem csak értéktelen ez a tárgy. Ez egy adósság. Elveszem magától, de ezzel még nem egyenlítette ki a számlát. – a férfi lötyögő tokával bólogatott, nem mert felállni.

– Fel kell mosnia a fedélzetet. – jelentette ki kis gondolkozás után a lány.

Az öregúr tehát egész este a fedélzetet mosta. A hajó két emeletén, elől, hátul. Éjfélre járt már az idő, amikor a tetőn álló asztalok közt befejezte a takarítást, az ott iszogató emberek mintha ismerték volna a bűnét. Úgy érezte, minden nevetés róla szól, minden tekintet rá szegeződik. Nem mert felnézni a padlóról. A lány az emeleti pultban állt, kiszolgálta a vendégeket, akik mindannyian italt hoztak cserébe neki. Amikor épp senki nem állt sorba, a lány egy kis kézi tükröt készített ki maga mellé. A munka végeztével az öregúr fáradtan odatotyogott a pulthoz.

– Befejeztem. – mondta halkan.

– Helyes. – a lány elégedetten méregette. – A tartozása ki lett egyenlítve, de csak, mert itt járt a bicikli tulajdonosa, és visszakapta, ami az övé. Ő bocsátott meg magának, nem én. – Az öregúr elszontyolodott gyerekként nézett a lányra. Úgy érezte magát, mint amikor először vitték el külföldre az apja munkatársai, és a magas, öltönyös emberek között állva, nem mert a nyakkendőtűknél magasabbra fölnézni.

– Látnia kellene az arcát! – nevetett a lány, és felemelte a kikészített tükröt. Ivott még egy kortyot a poharából, amíg az öreg nézte a sápadó ráncait. – Mintha szellemet látott volna, ne ijedjen meg annyira. Csak ismerem azt, akié a bringa, ott ül a piros terítős asztalnál. – az öregúr óvatosan hátranézett. Gyorsan elkapta a tekintetét, amikor találkozott a nőével. A lány a pultból odanyújtotta a bácsinak a botját a partvisért cserébe. – Ennyi a varázslat. Menjen haza. – és az öregúr elment.

 Az idős férfi napokig nem hagyta el a lakását, szégyenében, és erőtlenségében még az ágyából sem kelt ki. A felesége is csak remélte, hogy nem a régi ideggyengeség fogta el. Aztán az öregúr, mikor délután felé járt az idő, felült az ágyában.

– Emlékszel a Vajdára? – a felesége épp felszeletelte neki a húst, megállt a kezében a kés. – Mi van vele?

–Találtam egy szobrot… és

– Miska. Ne kezdd megint, kérlek!

– Nem. Nem. – rázta a fejét az öregúr lehunyt szemekkel. – Nem kezdem.

Az öregúr fellépett a hajóra. A lány nem a boltban állt, hanem a fedélzeten fröccsözött egy barna hajú férfival. Észrevette a bácsit, és otthagyta az italát. Ketten egyszerre léptek be a bolthelyiségbe. A lány dallamos léptekkel a pult mögé állt, és karba tett kézzel várt.

– Megvan még az aranyszobrocska? – az öregúr lehajtott fejjel beszélt, alig hallhatóan. A lány letette a pult közepére. – Mit hozott helyette? – kérdezte gyakorlottan.

Az öregúr hosszan állt némán, majd a pult mellé lépett. – A lábamat. – a lány elmosolyodott.

– Elfogadom. – kinyújtotta kezét. Az öregúr lecsatolta a műlábát, és a kezébe adta. – Azt hallottam, hogy ez a Vajda Mátyás fiatalon halt meg. – Az öregúr hosszasan nézte a kis aranyszobrot, és a belevésett szignót, aztán a lányt.  – Épp mellettem állt. -- Megkocogtatta a falábat az asztalon, aztán előhúzta az asztalos névjegyét, amit a sajátjáért kapott cserébe.

– Azt hiszem, ez is egy jó csere volt.

Magai Miklós: 26 éves egyetemista vagyok, a Budapesti Metropolitan Egyetemen tanulok filmíró-dramaturg szakirányon. Gimnazista korom óta foglalkozom szépírással, és, bár az utóbbi időben főleg filmen és rajzfilmen dolgoztam, szívesen írok irodalmi igénnyel továbbra is. Írásaimban leggyakrabban arra törekszem, hogy saját, belső világokat találjak ki, és ezekbe helyezzek a hétköznapokból ismert problémákat, vagy karaktereket.