Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Kodály fitnesz

A Vittél már bonbont? irodalmi pályázat díjazott alkotása
Árokfalvi úr izzadt, hosszú, szűk orrnyergén lecsúszott a szemüvege, fölülről nézett rám, míg a kissé foltos törülközővel törölgette szerzetesen kopasz fejét, és halkan megkérdezte, mennyit keresek, bruttóban mondjam, én csak néztem rá kerek szemmel, nem kötöm az orrára, böktem oda, és csujogattam egyet, mert pont ötven volt, Árokfalvit meg elsodorta a bejelentkezni érkező nők serege. Nem tudtam eldönteni, tetszem-e neki, vagy szaglászik valami után.

 

 

Mécs Anna 1988-ban született Budapesten. Matematikát és magyart tanult az egyetemen. Jelenleg civil szervezeteknek ír szövegeket, mellette pedig novellákat publikál többek között a Műút portálon, az Élet és Irodalomban és a Kalligramban.

 

 

A recepción ülök egész nap, minden óra ötvenkor fel kell állnom, csujogatni egyet, aztán visszaülni. Nekem eleinte tetszett a dolog, Goldstein úr barátságos volt, boldog, hogy Iregszemcséről származik nagyanyám, mert hogy a marketingben használják a Hej Dunántúlt, és tudta, hogy azt onnan hozta Bartók. Anyukámnak már az elején sem tetszett, mert hogy Kodályt miért öltöztetik ilyen bohócruhába, mégiscsak tiszteletlenség, főleg egy Goldsteintől, és megnyomta a steint külön, mintha ebből értenem kellene. Meg kell hagyni, kicsit furcsa az a piros izzadságfogó Kodály homlokára montírozva, meg a fejét rátették egy szálkás fitneszedző testére, aki éppen piros-fehér-zöld dresszben ugrál. De legalább foglalkoznak a hagyományokkal. Persze sok köze nincs a néptánchoz, ezt most megmondom, négynegyedre úszógumis nők ugrálnak a steppadon, néha csettintenek, aztán derékra teszik a kezüket. Ilyen lehet egy igazi dél-amerikainak látni a zumbát. Se nem tánc, se nem aerobic, csak alibi az egész.

 

A gond akkor kezdődött, amikor megérkezett az az izgága Árokfalvi úr. Alapból furcsa volt, minek jön ide, azért mégiscsak fitneszórára nők járjanak, úgy van rendjén, de hogy ő nagy csárdásrajongó, mondta. Mindig szóvá tett apróságokat: a kikölcsönözhető törülköző szerinte nem volt minden használat után elmosva, a vécépapír sokszor hiányzott és a légkondicionáló berendezés se működött pár hónapja. Anyukám ilyenkor is azt mondta, hogy hát persze, ez a Goldstein nyilván spórol ezeken, és megint megnyomta a steint. Árokfalvi úr izzadt, hosszú, szűk orrnyergén lecsúszott a szemüvege, fölülről nézett rám, míg a kissé foltos törülközővel törölgette szerzetesen kopasz fejét, és halkan megkérdezte, mennyit keresek, bruttóban mondjam, én csak néztem rá kerek szemmel, nem kötöm az orrára, böktem oda, és csujogattam egyet, mert pont ötven volt, Árokfalvit meg elsodorta a bejelentkezni érkező nők serege.

 

Nem tudtam eldönteni, tetszem-e neki, vagy szaglászik valami után. Volt, hogy zárásig ott maradt, egy ideig téblábolt a pultom előtt, kukucskált ide-oda, birizgálta a faliújságot, zavarában leverte az asztalról a bokrétát, majd odafordult hozzám, rákönyökölt a pultomra, és megkérdezte, nem iszom-e meg vele egy limonádét. Nem is tűnt olyan rossz embernek, ráadásul a limonádé drága mulatság ezen a környéken. Kicsit dicsérte a kék szememet, nefelejcskék, mondta, meg a dús copfomat, kérdezte, ez a szoros hajfogás nem húzza-e ki a szálakat, megnyugtattam, a hajam megszokta, ő a tar fejbúbjához ért, és mosolygott. Hozták az italt, koktél lett a limonádéból, kacsintott. Most láttam meg először a férfit ebben az izgága fiatalemberben. Hónapok óta hozzánk járt, nem múlt el nyomtalanul a sok Kodály-fitnesz, szedett magára valami izmot. Goldsteinről kezdett kérdezgetni, hogy nem használ-e ki engem. Féltett, úgy éreztem. Goldstein úrnak nemes a missziója, mondtam neki, hogy a magyar kultúrát fenntartani, és hogy csak így lehet ezt, ha sokat spórolunk, meg ha nem jelent be, hogy a szolgáltatás magas színvonalú lehessen. Nagy a verseny, aztán mindig valaki keresztbe tesz, a jogdíjakkal is még megy a vita, mert egy fitneszedző állítja, hogy az ő ötlete volt a néptáncos aerobic, de Goldsteinnek nagyon jó a meggyőzőkéje, így nem kell aggódni, nem fognak bezárni minket. Árokfalvi úgy hallgatott, mintha közben fejben jegyzetelne.

 

Másnap már ott is volt egy újságíró, fényképezgetett engem, az edzőktől engedélyeket követelt, meg videófelvételeket készített az órákról. Másnap már a címlapon virítottam, mellém bemontírozva Goldstein dühös arca, ahogy kergeti ki a fényképészt, Adócsaló zsidó gyalázza az ősi magyar táncokat, virított felettem. Anyukám sírva hívott, mondjak fel azonnal, én rácsaptam a telefont. De az egész médiára nem lehetett. Felháborodtak a magyarok, mert nem elég, hogy fitneszugrabugrát csinálnak a népi táncokból, de hogy a férfi lépéseket ugrálják a szingli pesti nők feszülős dresszekben, az mégiscsak sok. Felháborodtak a zsidók meg a zsidóbarátok, és tömegesen elkezdtek hozzánk járni azokban a napokban, már kapacitásproblémákkal kezdtünk küzdeni. Goldstein örült is, meg nem is, sose volt ekkora forgalmunk, de közben meg állandóan tárgyalásokra kellett járnia, és azt mondogatta nekem, hogy nagy a baj, lányom, nagy a baj, az a geci Árokfalvi, ordította.

 

Egyik este behívott magához. Üljek csak le, utasított, miket fecsegtél kicsikém az Árokfalvinak. Mondtam, amit mondtam, lesütött szemmel. Odajött hozzám, megsimította az arcomat, és az ölembe rogyott. Nagyon nehéz volt, ő nem ugrabugrált a népdalokra. Elkezdett bőgni, mint egy csecsemő, azt hittem, átölel, de csak a hajamat bontotta ki, remegő kézzel szedte szét a fonatot, húzta ki belőle a trikolór szalagot, szétterítette a vállamon, tincsenként igazgatta és könnyes szemmel nézett. Én ne lennék magyar, sóhajtotta, a vállamra dőlt. Mama, én magyar vagyok, ugye, mondta félálomban és elaludt. Reggel arra ébredtünk, hogy dörömbölnek. Bírósági végzést hoztak, hogy két héten belül el kell hagynunk a termet.

 

Az adatbázisból kikerestem Árokfalvi számát és aznap estére randevút beszéltem meg vele. A turkálóban vettem egy kihívó ruhát, szexit, de azért Árokfalvihoz elég konzervatív darabot. A lakásához közeli bárba hívtam, és azt mondtam, igyunk töményet. A harmadik után megtört, és bocsánatkérően mondta, hogy ő csak egy eszköz volt, és én neki tényleg, hogy azt gondolta, hogy. De hogy a minisztériumban ilyen hadjáratot indítanak, maga se gondolta. Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam, Tibi – előtte sose szólítottam így – ha elrontottad, vissza is tudod csinálni, ugye. Mély hangon mondtam, és próbáltam úgy nézni, mint egy gepárd. Tibi értette, letett egy tízest az asztalra és felrántott. Görcsösen élvezett el.

 

Egy hét múlva jelent meg a teremben, fáradt volt az arca, de kedves, mintha a karót kihúzták volna a fenekéből. Annyit mondott, ő megpróbálta, kirúgták, és nekünk is annyi, a miniszter öccsének kell az ingatlan, pont. Goldstein úr eddigre összeszedte magát, Amerikába készült, volt valami nagy ötlete, megint.

 

Mécs Anna