Hírlevél feliratkozás

Keresés

Áprilisi folyóiratszemle

Apropó, Kalligram, egyetlen pillanatig volt a kezemben a 65 éves Esterházy Pétert köszöntő áprilisi szám, aztán eltűnt a boltokból. A megtalálónak magas jutalom!

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

 

Múlt hónapban azt ígértem, hogy a Könyvfesztivál kapcsán mindenképp belenézek az ez alkalomra boltokba került Lettre-be, végül azonban az események szokás szerint egy holisztikusabb kérdés és áttekintés felé sodortak: ezúttal (többek között) az érdekelt, vajon mennyire reflektálnak hetilapjaink és folyóirataink a könyv (vagy leszűkítve: a világirodalom) ezen ünnepére. Számszerű kimutatást végül nem készítettem, egy-két benyomás azonban így is kikívánkozik – ha meseformában adnám elő őket, valószínűleg Mátyás királyhoz és a „hoztam is ajándékot meg nem is” formulához nyúlnék.

 

Hogy miért? Leginkább, mert akármennyire is pozitívan kezdi az ide vonatkozó gondolatokat optimista énem, a bennem rejlő fertelmesen gonosz, kötözködő bölcsész rendre telespammeli „de”-vel és „bár”-ral a mondatokat. Nézzük, hogy! 1) Az elmúlt hónapokban több szakajtónyi részletet olvashattunk a Könyvfesztre (és Könyvhétre) megjelenő kötetekből (Egressy Zoltán Törőcsik-könyve, a Lila csík, fehér csík, vagy Potozky László Éles című regénye például vérmesebb puzzle-fanoknak a könyv megvétele nélkül is kirakható a magyar folyóirat-paletta elmúlt néhány havi termésének kreatív felhasználásával), de a fesztivál nemzetköziségének (világirodalmiságának?) ellentmondva szinte csaknem kizárólag magyar szerzők műveiből. 2) Bár a szokásoknak megfelelően több helyen voltak a Könyvfesztre való tekintettel „megnyúló” könyvmellékletek (részletek az elsőkönyvesek írásaiból az ÉSben, vagy a Magyar Narancs könyvmelléklete), némi meglepetésre ezek nem mindig referáltak az esemény – egyébként igen széles – megjelenési spektrumára. A szokásoknak megfelelően például igen magas színvonalú lett a Narancs könyvmelléklete, de a kilenc górcső alá vett könyvből hat 2014-es; ez nem feltétlenül baj, mert ezek a könyvek is kaphatóak még (ráadásul a „világirodalmatlanságra” sem panaszkodhatunk, ott vannak a Majdnem tizenegyes! miniértékelései, meg a Franzen-interjú), de felmerül a kérdés: a könyvkiadás évi három nagy sűrűsödési pontjának egyikén (a 3K: Könyvfeszt, Könyvhét, Karácsony) vajon nem lenne-e célszerű kifejezetten az újdonságokra koncentrálni? (Nem nyilatkozhatok ilyen bőven az ÉS-ről, mert magam is érintett vagyok az adott számban, de ha engem kivonunk is, mintha jobban látszana ez a frissességre törekvés: az új Foucault és Franzen, illetve a Nabokov-sorozat két, összepasszított záróköve is megkapta a neki kijáró minőségű reflexiót.)

 

Érintsük most össze a két előző pontot: ha kicsit is ismerjük a kiadók világát, tudhatjuk, bármelyikük első szóra, örömmel és bérmentve ad részletet, illetve elektronikus verziót a könyvből már jóval a megjelenés előtt is, gyakorlati akadálya tehát nincs annak, hogy az alkalmat kihasználva megpróbáljuk kicsit körbevezetni (felkínált szövegekkel) és eligazítani (szakértő véleménnyel) az olvasót a világirodalom szövegrengetegében – én azt gondolom, legalább ilyenkor, és legalább a nagyobb olvasottságú hetilapok esetén kifejezetten lehet (Radnóti Sándorral szólva) szervizjellege a kritikának, mert a kiadások mellett a vásárlások egy jelentősebb hányada is ekkorra datálódik. Na de vajon van-e? Lehet, hogy csal az optikám (a napilapok kritikáiról csak részinformációim vannak), de ha fókuszunkat a világirodalmi megjelenésekre szűkítem, úgy tűnik, az előolvasás és a kiemelt figyelem ezúttal két kötet köré koncentrálódott. Az egyik Barna Imre Salinger-újrafordítása (rengeteg netes cikkel, szinte kivétel nélkül negatív indexszel), a másik pedig Michel Houellebecq Behódolása (vegyes fogadtatással, szinte a francia megjelenés óta folyamatosan, minden jellegű médiumban ömlesztve); a díszvendég Jonathan Franzennel viszont több interjú készült, mint amennyi reflexió született a Diszkomfortzónára. Ha nem is volt mindent felülmúló az idei Könyvfeszt kínálata, ez a szélesség azért talán csekélyebb az elvárhatónál.

 

De hogy reagáltak a Könyvfesztre a folyóiratok? Az alacsony példányszámból és a kevesebb éves megjelenésből adódóan ezek kisebb körben ható, lassabban reflektáló médiumok, de akkor is furcsa, mennyire kevéssé szűrődött be – a Lettre kivételével – lapjaikba a Könyvfeszt, főleg kritikai szinten. Jól mutatja mindezt az a paradox kapcsolat, ami a Nagyvilág élettel, álommal és nosztalgiákkal teli, nagyon érdekes Litera-netnaplója és a lap szikár papírvalósága közt fennáll.

 

Meg kell persze vallanom: érzelmileg még mindig közel áll hozzám ez a támogatóitól és sajnos, lassan olvasóitól is elhagyott, jobb napjain azonban még mindig hiánypótló lap, évek óta alkalmi szerzője vagyok, ha csak tehetem, beruházok a megvételébe, és másoknak is ajánlgatom, főleg a tematikus számait (legutóbb Hrabalról állt össze egy kiváló summa születése századik évfordulóján). Vágy, igyekezet és valóság közt azonban néhol túl nagy distancia mutatkozik, s mind közül legfeszítőbb talán a frissességé. Imreh András remek publicisztikájában „gyorsreagálású sajtótermékként” látja és szeretné láttatni a lapot, az aktuális Nobel-díjast hagyományosan külön szekcióval köszöntő Nagyvilág-számokkal érvelve. Legyünk igazságosak: ezen túl is találhatunk olyan számokat, amik valóban a zajló irodalomra reflektálnak (Günter Grass 2012. áprilisi botrányverse például egy hónapon belül már magyarul is olvasható volt a lapban, de Joyce új Ulyssesének fordításáról is egyedül a Nagyvilág közölt komolyan vehető kritikát), de ha belenézünk az egyébként minőségileg kitűnő áprilisi számba, ennek ellentéte, egyfajta antiaktualitás is szemünkbe ötlik. Mert nemigen tudom ép ésszel megindokolni azt, hogy a két évvel ezelőtti, 2013-as Könyvfesztiválra hozzánk érkező Ignacio Martínez de Pisón egyetlen magyarra fordított esszéjét miért kellett épp most újraközölni, két évvel azután, hogy a Lettre-ben ugyanebben a fordításban megjelent; és az sem egészen világos, hogy miért kell egy 14 évvel ezelőtt a Bartók Rádióban elhangzott interjút épp most publikálni, mikor csak újrafordításból fél tucatot össze tudnánk számolni az elmúlt igen rövid időszakból (az egyiket, Camus Közönyét pont a Nagyvilág közli folytatásokban, Az idegen címen; erről nemrég magam is szót ejtettem, de hogy folytassuk a sort: ott van még Imrei Andrea és a Rulfo-összes, Soproni András és a Bűn és bűnhődés, Márton László és a Faust, Csehy Zoltán és a Satyricon – a túlcsépelt Zab-nem-hegyezőn túl), melyek szükségességéről és dilemmáiról minden bizonnyal szívesen megtudna egyet s mást a kíváncsi olvasó a fordítótól/kiadótól, és valóban a korszerűség, a zajló kultúrával való együttélés látszatát keltené. És vannak más kérdőjelek is – a szerzőkről összegereblyézett kiséletrajzokban például nem először vannak gondok az aktualitással: a már említett Pisón magyarul is megjelent regénye például még hevenyészett munkacímen szerepel, pedig már 2013-ban megjelent nálunk; de az sem világos, vajon ki lehet a célközönsége az „Iráni irodalom Japánban” című szösszenetnek. Hogy akkor miért mondom mindezek ellenére, hogy ez egy remek szám? Mert filológiai hiánypótlónak ott vannak benne Camus naplójának Az idegenre vonatkozó bejegyzései, újdonságnak Az idegen újabb, újrafordított fejezetei, szenzációnak meg Guillermo Martínez novellája, aminél jobbat még nem olvastam 2015-ben: aki teheti, mindenképp szánjon rá nyolc percet a metrón, az argentin matematikus-író ugyanis olyan kéretlen egyszerűséggel vált lötyögős rózsaszín krimiből megdöbbentő, állszakasztó történelmi trauma-drámába, ahogy az egyszeri futballszurkoló a Pápa – Nyíregyről a Juve – Romára kapcsol a tévében; aki meg remek recenzióra vágyik, annak Nemes Krisztina Jaume Cabré-írását ajánlom melegen; mély és alapos munka, akárcsak Nemes fordításai.

 

(Összeolvasó) A márciusi Kalligram Betűtészta-rovatában (apropó, Kalligram, egyetlen pillanatig volt a kezemben a 65 éves Esterházy Pétert köszöntő áprilisi szám, aztán eltűnt a boltokból. A megtalálónak magas jutalom!) Bán Zoltán András Radnóti Sándort idézi a magyar krimi lehetetlenségének egyik okáról: nevezetesen arról, hogy Magyarország olyan „ország, amelynek kékesszürke bűnügyeiből a legutóbbi időkig (…) alig emlékszem bármire.” A dologban – mármint, hogy a magyar bűnöző balfaszságával, fantáziátlanságával és jelentéktelenségével legfeljebb a magyar zsarué versenyezhet – van valami, nem véletlen, hogy a kortárs magyar krimi lassan kanonikus szerzői rendre a másutt jóval kevésbé domináns történelmi krimit űzik, mintegy a jellegtelen közelmúlt elöl menekülve. De miért is ne tennék, ha a történészeknek köszönhetően egyre több ahhoz hasonló eset kerül elő, mint amit Bezsenyi Tamás így ír le a Valóság áprilisi számában: „Az 1929-31-es gazdasági világválság idején, a biatorbágyi viadukt felrobbantását követően (…) az új, trianoni Magyarország határszélén különös gyilkosságokra derült fény. Egy családi perpatvar alkalmával az intézkedő csendőrök olyan fenyegetésekről értesültek, ami miatt eljárást indítottak egy tíz évvel korábbi látszólagos öngyilkosság ügyében. Kiderült, hogy egy férfiruhába öltöző és annak megfelelően élő nő, aki Pipás Pistának nevezte magát, akasztott fel olyan férfiakat, akiktől a saját családja igyekezett megszabadulni.” Hát ki ne akarna ebből gendertanulmányt vagy épp krimit írni? A jó hír az, hogy még sok ilyen van: a Médiakutató külön (teljes egészében letölthető) számot (2014/3) szentelt a tiszazugi arzénes gyilkosságsorozatnak (1911-1929), mely kirobbanásakor a világvégéről indulva a nagypolitikáig gyűrűzött (többek közt Móricz is írt róla), Gaál-Kántor György évek óta kutatja a média és a többségi társadalom cigányképéről is sokat mondó dánosi rablógyilkosságot, Mátay Mónika a fejméricskélés, vagyis a tudományos rasszizmus 19. századi divatját mutatja be egy prostituáltgyilkosság sajtóvisszhangja kapcsán, nemrég pedig összeállt az első tanulmánygyűjtemény (Perényi Roland (szerk.): Holttest az utazókosárban, Kiscelli Múzeum, 2014) a száz éve meggyilkolt Mágnás Elzáról is, mely egy képzetlen tót mosogatólányból lett úrinő gyilkossága kapcsán kínál fel érdekes történeteket rendhagyó emancipációról, a magyar nyilvánosság viktoriánus álszentségéről, kitartottságról, és különböző kimenetelű cselédsorsokról. Csak a krimiírókon múlik, melyik szálba kapaszkodnak bele – kivételesen szakértőként állíthatom, a felsorolt esetek mindegyike gazdag, whoduniton túlmutató, és igen aktuális tanulságokat rejt.               

  

(A hónap idézete) Fodor Ákos minden valószínűség szerint az elmúlt évtizedek egyik legidőtállóbb líráját hagyta ránk idén februári halálával – egyszerűen azért, mert a verseiben rejlő bölcsesség olyan minőség, ami magában hordozza az időtlenséget. Fodor talán utolsó versválogatása a költészet napjára jelent meg az Élet és Irodalomban, és a magam részéről nem tudok még egy olyan kortárs költőt, akinek tizenhét verséből kilenc-tíz is elgondolkodtat, csodálkozásra késztet, vagy épp megrendít. Úgy gondolom, a választott vers (Helyzet-dalocska) akkor nyeri el szélesebb tartalmát, ha egy címében is hasonló 1989-es Fodor-haikura olvassuk rá (Helyzetmeghatározás). Álljanak így itt mindketten.

 

Helyzetmeghatározás (1989)

végem a célom:
tartok tőle és felé;
futásból állok

Helyzet-dalocska (2014)

Viszket az élet; fáj, ha vakarom.

Ha mit sem érzek: az már jutalom.

 

Hát ilyen és ennyi, egyelőre:

várom a halált és félek tőle.

 

(Zárszó helyett) szokásomhoz híven megint szabadkoznom kellene szemlém hiányosságai miatt, most azonban csak egy jelentősebb gyarlóságomra hívnám fel a figyelmet: az 50. Műút részletesebb szétszálazásának hiányára. A miskolciak nem ünnepelték túl magukat, inkább, ahogy kell, megint betettek egy vagon értékes szöveget a közösbe (pl. Szabó Gábor írása Totth Benedek Holtversenyéről mesteri) – csak azt kívánhatom, tartsák meg ezt a jó szokásukat a jövőben is.

 

Múlt havi tanácstalanságom ellenpontjaként ugyanakkor májusban már egy luxemburgi pincér félnapi borravalóját (vagy más szavakkal: egy pesti kispolgár havi könyvpénzét) elköltöttem folyóiratokra: hogy fokozzam az izgalmakat, van olyan akadémiai periodika, amely most zárta 2014-et, úgyhogy júniusban együtt pezsgőzünk velük. Szupernek tűnnek a Pécsett kezembe nyomott májusi Jelenkor kritikái, érdekesnek mutatkozik a Tiszatáj, de megígérhetem, hogy kitekintünk az irodalmon és a határon túlra is: szívem egyik csücske, a Korunk ugyanis megint egészen kiváló tematikus blokkal jelentkezik, ezúttal 1945 70. évfordulóján.