Hírlevél feliratkozás

Keresés

Egy folyóirat-olvasónapló miértjei és hogyanjai

Havi szemle feledés ellen
Először mindig a miért. Tegyük föl először úgy, hogy miért olvassunk folyóiratot, mikor egyre kevesebben tesznek így (biztos okuk van rá), mikor páratlanul gazdag, naponta frissülő kulturális portálok kínálják portékájukat a legfeljebb havi egyszer jelentkező, néhol két-hároméves könyveket ajánlgató folyóiratokkal szemben, és mikor hatalommal és/vagy ésszel rendelkezők egyre nagyobb csoportjai vélik úgy, hogy a folyóirat olyan archaikus forma, amit csak a megfelelően idős, printbe kövült szerkesztőgárdák rutinja meg az ingyenmunkára mindig kapható fiatalok lelkesedése tartanak életben (egyre csökkenő) állami dotációból.

Zelei Dávid 1985-ben született Budapesten. Bodor Béla-díjas irodalomkritikus, történész, a kettő metszetében pedig hispanista. A Horizontok (a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozata) szerkesztője.

 

Az iméntiek kétségtelen igazságtartalma mellett először két dologgal szeretnék a folyóiratok hasznossága mellett érvelni. Egyrészt azzal, amit a világháló felé elsőként nyitó sajtótermékek (jellemzően a napilapok) olvasottság-elemzői már évtizede tudhatnak: hogy a „daraboljuk be az újságot egy az egyben a honlapunkra”-reflex hülyeség: a más felület más befogadót, más olvasási szokásokat, más preferenciákat feltételez. Hogy mást ne mondjunk, felmérések szerint egy internetes oldalon az átlagos netező 4-8 percet tölt, vagyis szinte kizárt, hogy három A4-esnél többet elolvasson, ez a felület éppen ezért a gyorsra, a rövidre specializálódott – hülyeség azt gondolnunk, hogy ez mindig felszínest és értéktelent jelent, egyszerűen más. Ha ezt az irodalomra vetítjük, ez azt jelenti, hogy kulturális oldalakon elsősorban interjúkat, beszámolókat, ajánlókat, recenziókat, esetleg verseket, novellákat olvashatunk (mindből láttam már, olvastam már egészen kiválóakat), míg hosszabb regényrészletet, drámát, tanulmányt, komolyabb elemzést alig, s ha találunk is, ezek szinte biztos nem tűnnek majd föl a legnépszerűbb posztok, cikkek közt.

 

A két felület között tehát viszonylag csekély az átfedés, és még ahol metszetet vizionálnánk is (mondjuk a kritikák esetében), más a hossz, a hivatkozásrend, a szerzőgárda, és a befogadói élmény. Azt állítom tehát, hogy ez a két felület nem annyira riválisa, inkább komplementere egymásnak; éppen ezért olyasmit gondolni, hogy, ha majd eljő a papírapokalipszis, a folyóiratok majd egy az egyben átköltöznek a netre, alighanem kevéssé valószínű (eddig sem ezt a forgatókönyvet követték). Aki húszoldalas nagyelemzést szeretne olvasni Gyarmati Fanni naplójáról, az nem valószínű, hogy megtalálja majd a neten; aki viszont lemaradt a legjobb barátja könyvbemutatójáról, azt Pethő Anita vagy Szarka Károly napokon belül tájékoztatja arról valamelyik online médium virtuális hasábjain, miről maradt le. Én mindenre kíváncsi vagyok, éppen ezért mindkét felületet gyakran használom.

 

Amiért elsősorban print folyóiratok anyagait szemlézem majd (de nem kizárólagosan) reményeim szerint havi gyakorisággal, annak az az oka, hogy az általam igen kedvelt Folyóméter blog tetszhalála óta egyetlen médium sem foglalkozik rendszeresen és részletesen folyóirat-kultúránkkal, pedig az több szempontból is valóságos kincsesbánya: egyrészt, mert sok kincset rejt, másrészt pedig, mert annak kibányászásához a szféra hatalmas méretei miatt rengeteg munka, olvasás, kőfejtés kell. Amit célul tűztem ki, az az, hogy a minőségi munkát (folyóiratokat, rovatokat, szerzőket, tehetségeket és életműveket) láthatóvá tegyem: sikeres folyóirat-marketingről ugyanis alig-alig beszélhetünk. Csekély mértékben sem szeretnék a középszerűvel, a felejthetővel foglalkozni, arra ez a felület, ahogy az imént is tisztáztuk, nem hagy teret, és sok értelmét sem látom; a vitára, kérdésre ingerlővel viszont annál inkább, az ugyanis azt jelzi, az adott kérdésnek tétje van.

 

Ezt a rovatot én írom, mindenkori olvasómnak tehát tudomásul kell vennie a határaimat is: hispanistaként, irodalomkritikusként és történészként az irodalom (a világirodalom, a pop, a zsáner, a kritika elmélete és gyakorlata), és a történelem (itt inkább nem kezdenék felsorolásba) érdekel, és valószínűleg nem tudom majd megállni, hogy Latin-Amerikával kapcsolatos írásokat szemlézzek, mert ez a legszűkebb (ha egy kontinens lehet szűk) szakterületem. Nemkülönben, Nick Hornbyt követve nem szeretnék úgy tenni, „mintha az illető műveket időtől, tértől és saját énemtől függetlenül olvastam volna” és ha „úgy érzem, hogy a kedvem, munkamorálom, koncentrálási szintem, az időjárás vagy a családtörténetem befolyásolja a viszonyomat az adott könyvhöz [az én esetemben folyóirathoz], akkor azt nyugodtan elmondhatom, és el is fogom mondani.”

 

Térjünk át most a miértekről a hogyanokra. Alapvetően ötféleképpen próbálok majd közelíteni a folyóiratokhoz. Egyrészt szeretnék kiemelni, röviden vagy hosszan ajánlani egyes folyóiratszámokat, mint azt tavaly év végi toplistámban tettem. Másrészt az „Összeolvasó” szekcióban szeretnék dialógust teremteni az egyes folyóiratok különböző (típusú) írásai között, időnként bevonva az elemzésbe a legújabb kötetmegjelenéseket is. A „Visszhangok” szekcióban egy-egy általam valamiért fontosnak tekintett kötet kritikai visszhangjait összegzem az adott hónapon túlnyúlva. A „Felfedezőben” új vagy periférikus folyóiratokat, honlapokat, fiatal tehetségeket próbálok írásaikon keresztül bemutatni, végül „A hónap mondatában” egy-egy mély nyomokat hagyó idézetet tárok majd az olvasó elé. Nem állítom, hogy minden hónapban mind az öt szempontot érvényesítem majd, és nem is szeretnék a kelleténél szorosabban ragaszkodni a struktúrához – az adott hónapi érdeklődésem és lelkesedésem úgyis mindig máshova teszi majd a súlypontokat, és nem akarok csak azért tehetséget találni az adott hónapban, mert az a megszokás. A kéziratot minden hónap elején igyekszem leadni, amikor még az Írók Boltján túl is lehet kapni az egyes lapokból. Remélem, többeket sikerül majd rávennem, hogy engem követve alámerüljön majd ebbe a kincsesbányába.