Idegenségérzet kibertéren innen és túl

Részletek

Írta: Taródi Luca

Milyen érzés Gulliver és a Wordben bicikliző gémkapocs szerelemgyerekének lenni? Szemlémben három igazán színes lapszámot ajánlok az olvasó figyelmébe. Szó lesz kiszámíthatatlan félistenekről, egzotikus szeszes italokhoz hasonló művekről, de az elitkánon borzfészkéről és médiumközi lórúgásokról is spekulálok egy kicsit.

Mivel a szemlém kissé hosszabb lett, mint ahogyan azt terveztem, bevezető helyett rögtön bele is vágok az általam választott folyóiratok elemzésébe.

A Prae legutóbbi, spekulatív fikció száma olyan nagy siker, hogy napokig róttam a várost, mire rátaláltam a Batthyány téri újságárusnál sunyuló maradék példányokra. (Utóbb kiderült, hogy számos helyen kapható még, csak én nem jártam arra.)

A spekulatív fikció sikerét főként abban látom, hogy az emberek töretlenül nyitottak a magas- és populáris kultúra határmezsgyéjén billegő műfajok behatárolásával, művészeti lehetőségeivel foglalkozó szövegekre. Magukénak érzik a pillanatot, amikor az irodalmi színtéren, a főként metafikciós terekben játszódó regények, novellák vagy versek valahogy előkerülnek a szépirodalmi művek mögül a csipketerítős stelázsiról, és mint valami egzotikus szeszes ital, maguk köré vonzzák az olvasóközönséget.

Az elitkánon borzfészkét színvonalas böködésekkel megpiszkáló kritikusok, szépírók, irodalomtörténészek, elméleti spekulánsok ezúttal is kikergették az állatot a bokorból. A lapszám Kerber Balázs versével nyit és Clark Ashton Smith Mohácsi Balázs fordításában olvasható lírájával végződik. A folyóirat elmélyült és széles nemzetközi-hazai művészeti perspektívából járja körbe a spekulatív fikció műfaját, kezdve Nemes Z. Márió Spekulatív hibridek ‒ A magyar prózapoétika spekulatív mutációja a kétezertizes években című tanulmányával, mellyel megadja az első médiumközi lórúgást a műfaj elméleti definiálásához, számot ad testvérműfajairól, kánonképző erejéről, és azokról a kortárs magyar prózaművekről, melyekben egyrészt észlelhető a spekulatív mutáció, másrészt amelyeket érdemes lenne újragondolni és erélyesebben emlegetni az irodalmi vérkeringésben. Az elméleti szövegek közül kettőt szeretnék kiemelni. Az első Novák Zsófia Rekviem egy fényes jövőért című izgalmas tanulmánya, mely a megfigyelési kapitalizmus működési rendszereit, az embert, mint „digitálisba beágyazódott, hálózatok között fennakadt emberi szubjektumot” (102) vizsgálja a Black Mirror Fifteen Million Merits című, digitális világban játszódó epizódján keresztül. A másik pedig Keserű József tanulmánya, melyben Moskát Anita Mesterhazugság című művét elemzi Austin nyelvi performativitás, kimondott- és ki nem mondott igazságok és hazugságok fogalmán keresztül.

A szépirodalmi művek között elég szoros volt a verseny, sokáig vekengtem, mire első benyomás alapján kiválasztottam a lírák közül Németh Zoltán Cala Spinoza című versét. Miközben a művet olvastam, úgy éreztem magam, mint Gulliver és a Wordben bicikliző gémkapocs szerelemgyereke a holografikus vademberek földjén, miközben arcomat a szárd holdfény és a szárd tenger hullámverése csapkodja. Összességében egy „tér és idő humánredőin” (24) átjárni képes transzhumán szubjektumot láthatunk, aki egy narratív leírófolyamatban veszi át a szót újra és újra. A vers legfőbb bravúrját abban látom, hogy a mű sokféle teret és kort magában foglal, gyakorlatilag egy poszthumán karneváli világot szűznemző hibrid lény szexuális identifikációját láthatjuk kiépülni oly módon, hogy a vers végig konzisztens marad, nyelvileg szellemes és élvezhető – emiatt pedig, paradox módon, magától értetődővé válik minden rákövetkező folyamat, ami végül magát a verset is apránként „megszüli”.

A prózai művek közül Markovics Botond (a.k.a. Brandon Hackett) és Moskát Anita novellái fogtak meg a legjobban, előbbi egy a mi korunkban született, de magát élethosszabbító kezelésekkel halhatatlanná tévő férfiról szól, akinek legfőbb célja egészen addig a hatalomszerzés, amíg egyre kevésbé érti már meg a körülötte fejlődő világot és észre nem veszi, hogy habár él, végeredményben már csak egy emlék. Utóbbi egy istenek és emberek között fennálló béranyaprogramot mesél el, melyben a bemutatott várandós nők – szövetség ide vagy oda – kiszolgáltatottá válnak a méhükben növő kiszámíthatatlan félisten erejétől. A lapról írt ismertetőm – terjedelme ellenére még így is foghíjas, így mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el a többi szöveget is, ha még nem tette volna meg!

A kecskeméti Forrás folyóirat májusi számának szövegeit számomra az emlékezés, a kivándorlás, a korok közötti bejárhatóságot létrehozó épületek, eszmék és emberi ok-okozati reakciók fűzik össze egy olyan laza láncolattá, amelybe épp lazasága miatt fér bele a nyelvi-tartalmi sokszínűség.

Ebben a lapszámban a szociografikus és történelmi szövegek voltak nekem a legérdekesebbek, mint például Fehér Zoltán Farkas- és betyárkalandok című szociográfiája, melyben a nagykunsági és sárréti betyárok és falusiak – előbb farkasokkal, majd a háborúban folytatott – küzdelmét ismerteti izgalmas múlt századi meséken és mondákon keresztül úgy, hogy közben nagyon jól szórakozhatunk (és persze tanulhatunk a bátyai népekről). A következő általam említésre szánt szöveg műfaji meghatározását illetően nem merészkednék túl mélyre a málnásban. Csehy Zoltán Indázó futamok magyar csákányra című szövege első blikkre történelmi feljegyzéseknek tűnő, a gombai kastély történelmével foglalkozó írásnak tetszik. Miközben az 1300-as évekre tehető „Bökény fia Bökény” házasságával veszi kezdetét a mű, egy idő után gyanússá válik a szöveg, amikor Kumpurd fia Miklós fittyet hány a pszichoanalízisre és egy dührohama alkalmával nyilat ereszt fivére szemei közé. Nem sokkal később pedig már arról olvashatunk, hogy Prosoroff Elek kastélyában a nem is olyan régmúltban pornót forgattak, nem is akármilyen intenzitással. Míg az egyik bekezdésben Leibniztől olvashatjuk „A zene a szellem rejtett számoló tevékenysége, amely nem veszi észre, hogy számol”, a következőben már egy fitnesz rádióból (eredetileg angolul) szóló dalt „hallhatunk”: „Én egy kibaszott feka srác vagyok / a kibaszott világban / nem a kibaszott lelkem érdekel / csak a nagy kibaszott faszom kell neked”. (71) Csehy szövege tehát egy olyan önleleplező történelmi paródiát alkot meg, amelynek központi eleme egy olyan vár, mely magában foglalja ezer év kultúráját és történelmét, és hát, valljuk be, egész jól áll neki ez a sokszínűség.

A folyóirat számos szövegében elemi és mély lenyomatát láthatjuk az előző század diktatórikus államberendezkedéseinek, mint például Lőkös Péter Egy emigráns német újságíró a harmincas évek Magyarországáról című szövegében, de említhetném Orosz István Emlékek apámról VII. című írását is, melyet talán csak az foghat fel igazán, aki eleget élt a Rákosi- és/vagy a Kádár-korszakban – ahogyan anyukám fogalmazott a mű elolvasása után: „ez olyan, amit én értek meg”. A szöveg egy szubjektív önéletrajzi visszaemlékezés a szerző gyerekkorára, illetve értelmiségi apjának fordulatos sorsára, aki hinni próbált abban, hogy egy a tiszta tudásnak és tanításnak elkötelezett ember politikailag semleges tud maradni az elnyomó rendszer regnálása idején. Összességében egy olyan érzékeny megfigyelésekkel és önelemző stációkkal (és korabeli jegyzőkönyv-szövegekkel) gazdagított szöveggel van dolgunk, melynek elolvasásával többet kapunk puszta rendszerelemző szövegnél.

Ami a verseket illeti, voltak ugyan a lapszámban erős szövegek, de mivel ez egy szubjektív beszámoló, bevallhatom, hogy most valahogy egyikkel sem éreztem elemi rezonanciát. A versolvasás számomra eleve elég dramatikus, először mindet utálom, aztán az elkövetkező hónapokban bűnbánattól vérben forgó szemekkel mindent elolvasok az adott szerző(k)től.
Mindent egybevetve a legőszintébben ajánlom a Forrás májusi számát, mert, ahogyan azt már ecseteltem, kiemelkedően változatos, élvezhető és színvonalas.

Az utolsó általam olvasott lap, a szintén májusi Kalligram, mely Györe Balázs hetvenedik születésnapjával kezdődik – pontosabban a szerző rövid, szellemes verseivel, melyet Mezei Márk köszöntője követ. Összességében e lapszám közös nevezőjeként az idegenség-érzetet, az emigráció nézőpontjait tudnám említeni, viszont a szociográfiák helyett ezúttal műfordításokon és újrafordításokon – tehát a fordítások nyelvi kérdésein – keresztül járhatjuk körbe az adott témákat.

Ilyen például Fazekas Sándor A tökéletes barátság című írása, melyben Shakespeare szonettjeinek újrafordításaiból hoz részleteket, és ezeket az eredeti és fordított szöveg(ek) részletes összevetésén; történelmi-nyelvi kontextusán keresztül elemzi, valamint korábbi magyar fordításokkal veti össze.

A lap közepe táján a Nobel-díjas költőnő, Wisława Szymborska verseit olvashatjuk Csordás Gábor fordításában. A versek hangulata nagyon közel áll hozzám, főleg Az öngyilkos szobája és a Forgalmas utcán támadó gondolataim című művek, melyekben keverednek a mitologikus-keresztény elemek, helyszínek, de úgy, hogy a versek egésze nem válik túlterheltté a sok helyszíntől és történelmi személytől, hanem természetes folyamában zajlik le, a maga kissé sötét humorú stílusában.

A lapszámban regényrészletekből is ízelítőt kapunk. Ilyen például Danyi Zoltán A rózsás papírok című szövege, mely történelmi korszakait és helyszíneit tekintve széles skálát jár be, Szendi Nóra Drága édesapám című szövege pedig nyelvileg igencsak fűszeres naplóbejegyzés arról, hogy Tátikának hiányzik az édesapja, amit Tátár Sanyival is megbeszél, miközben akár szerzői közbevetésekként is olvasható szépirodalmi stílusregiszteren írt részek bontják meg a szöveget.

Utolsóként Sembery Gábor novelláját szeretném kiemelni, mely egy metróaknában dolgozó férfi egy napját meséli el olyan érzékeny részletességgel, hogy szinte láthatjuk magunk előtt a neonfények rezonálását és a cigarettacsutka még pislákoló végét.

Taródi Luca 1995-ben született Budapesten, jelenleg az ELTE Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakán tanul összehasonlító irodalmat. Főleg kritikaírással foglalkozik, szabadidejében lírát és prózát ír, valamint kirándulni jár.