Tényleg beszélhetünk mágikus szocialista realizmusról?

Részletek

Írta: Edvy Athina

A Herito folyóirat 2020-ban megjelent 37-38-es, Magical socialist realism? című számának fókuszában a szocialista realizmus és annak disszonáns öröksége áll.

„Szocialista tartalom, nemzeti forma” – ez a doktrína határozta meg a háború utáni művészetet a keleti blokk országaiban, azonban az akkor készült alkotások ma nagyrészt negatív konnotációkat vonnak maguk után. A lapban megjelent írások azt vizsgálják, hogy több mint ötven év elteltével képesek vagyunk-e érzelmek nélkül megítélni őket. Mely művek állták ki az idő próbáját? A mágikus szocialista realizmus egy vicc vagy egy hipotézis? A lapszám tizennégy cikket gyűjt össze, amelyek különböző szocreálhoz köthető témákat vizsgálnak, az építészet, a képzőművészet, az irodalom és a várostervezés vonatkozásában.

A szerkesztői bevezető vázlatosan áttekinti a korszak megítélését, stílusjegyeit, kritikai recepcióját, lehetséges mágikus vonásait. A szocialista realizmus negatív megítélésének oka e szerint az lehet, hogy a stílust erőltetetten használták, mint a szovjetizáció eszközét, ez pedig az építészetben a nyomasztó monumentalizmushoz, más művészeti ágakban konvencionális formákhoz, kontrollált realizmushoz, néhol giccshez vezetett, ezenkívül pedig az avantgárd elleni támadásként volt értelmezhető. Ugyan a szocialista realizmus nem volt egységes különböző országokban, ám a negatív sztereotípia elterjedt mindenfelé. A stílus első kritikai újraértékelési hulláma már a sztálini diktatúra utáni időszakban elkezdődött, az 1960-as években jelentek meg először az erről szóló értelmezési kísérletek. Az igazán szabad, kritikai értelmezésre azonban csak az 1990-es években, illetve a 21. században nyílt lehetőség.

Hazai viszonylatban két tanulmánykötet[1] jelent meg eddig, amely a szocialista realizmussal foglalkozik. Az elmúlt évtizedek az intenzív kutatás időszakát jelentették, mely során lehetőség nyílt a szocialista realizmus kizárólag stiláris és formai szempontból történő megítélésére. A lapszám a szocialista realista doktrínától való eltéréseket, az eszmei repedéseket, ugyanakkor a dogma gyümölcseit is megvizsgálja. A szerkesztői elgondolás szerint a szocreál képes mágikus, egzotikus hatást kifejteni. Arról sajnos nem ejt szót a szerkesztői bevezető, hogy milyen nézőpontból lehet mágikus vagy egzotikus a szocialista realizmus – noha nyugatról nézve kétségkívül jelen van egyfajta egzotizálási tendencia napjainkban, sőt feltevésem szerint ez a vasfüggöny fémjelezte időkben is jellemző lehetett. Ez a gondolatiság vezetett oda, hogy a nyugati világ meg tudta teremteni saját haladásának, illetve a szovjet blokk elmaradottságának eszméjét. Ezenkívül esetleg még az a folyamat is szóba jöhet, hogy felnőtt egy generáció, amelynek a szocreál egész élete során a városkép/művészet szerves részét képezte, és nem feltétlen az erőltetett szovjetizálást látja benne. Ez utóbbi a kevésbé valószínű, mivel az kérdés számomra, hogy valakinek lehet-e egzotikus saját hazájának építészete, tudja-e a mágikus a hétköznapok részét képezni, nem kopik-e el a hatás a mindennapokban?

Az első cikk ‒ Mi van, ha a szocialista realizmus nem ért véget? ‒ egy Bohdan Cherkesszel készített interjú. Cherkes építész, építészettörténész, a Lvivi Egyetem oktatója, fő kutatási területe az identitás az építészetben és várostervezésben, a várostörténet és a városelmélet. A beszélgetésben kifejti, hogy szerinte szocialista realizmusról egészen 1991-ig, a Szovjetunió felbomlásáig beszélhetünk, ebben az értelmezésben nem a szocialista modernizmus, hanem annak az a változata váltotta fel a szóban forgó stílust, ami az 1930-as években gyökerezik. Ezenkívül kitér arra is, hogy a szocreál jegyében nagyon tartós épületek készültek, és hogy a stílus rendkívül alkalmas kormányzati épületek kivitelezésére. Az interjú végén pedig felveti azt, hogy a szóban forgó periódusban készült épületeket az építészeti minőségükért, Gesamtkunstwerkként kellene értékelni, azaz, ha megtartjuk ezeket az épületeket, segíthetnek megbirkózni a múlttal, és nem nyílik arra lehetőség, hogy kitöröljük azt, vagy átnézzünk rajta.

Łukasz Galusek építész és publicista egy szubjektív atlaszt vázol fel National in form, socialist in content című cikkében. Tizennégy kiválasztott példán keresztül mutatja be a stílusjegyeket, valamint azok megvalósulását. Példái különböző léptékűek, vannak köztük városok, utcák, épületek, sőt egy óra is. Szó esik Dunaújvárosról, egy minszki városnegyedről, Wowe Tychy-ről, Ostrava-Porubáról, Havířov-ról – Galusek ezeken keresztül mutatja be a szocreál várostervezést –, valamint a kijevi Kreschchatyk útról, és a berlini Karl Marx Allee-ról, a rostoki Lange Straße-ról, illetve ezek városképi jelentőségéről. A szerző ezenkívül bemutatja a Lenin Mauzóleumot, a hét moszkvai toronyházat, a varsói Kultúra és Tudomány Palotát, a bukaresti Casa Scânteii-t, valamint a szófiai Largót. A legkisebb léptékű és legérdekesebb elem a listán az Orloj Olomouc-ban. Hasonló csillagászati órákat a 14–15. században építettek, ez az óratorony azonban a második világháború során megsérült, így az ötvenes években a szocreál elveknek megfelelően restaurálták. A felújítás jelmondata a: „Mi időnk, az ő szellemiségük” (our times and their spirit), így lehetséges, hogy a jeles dátumok között helyet kapott többek között Sztálin születésnapja, a mozaikokon pedig megjelenítettek egy munkást és egy köpenyes figurát (talán tanár, esetleg tudós). Az óránként megjelenő bábuk a rekonstrukció óta már nem apostolok, hanem különböző fontos hivatások reprezentánsai. A közép-európai örökség szempontból szerintem ez a legrelevánsabb példa, ugyanis egy régebbi tradíció „szocreálosítását” ismerhetjük meg általa. Az Orloj jól illusztrálja, hogy miként próbálta átalakítani a kommunista hatalom a múlthoz fűződő viszonyt, miként próbált jelen lenni az élet minden területén.

Lidia Pańków újságíró, szerkesztő, filozófus, Star Attraction of the First Two-Year Plan című dolgozatában a varsói Marszałkowska lakónegyedről írt, ami az első hatéves terv egyik kitűzött céljaként valósult meg, ám 510%-os munkateljesítménnyel 2 év alatt 150 lakást adtak át. Az új városrészben hatezer épület kapott helyet tizenkét bölcsődével, huszonkét óvodával, tizenegy iskolával és további kiszolgáló funkciókkal. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy a lakónegyed építésében rengeteg önkéntes vett részt, hiszen elkészülte fontos volt a város közössége számára. Az írás konklúziója a következő: a Marszałkowska negyed tervezése a dolgozók igényeinek figyelembevételével történt, az elkészült városrész pedig az integráció helye lett.

Grzegorz Piątek építész, építészettörténész írása a huszadik század az egyik legmeghatározóbb lengyel építészét, Bohdan Pniewskit mutatja be. Az alkotó életútjában az a különleges, hogy ő volt a háború előtti lengyel modernizmus egyik megalkotója, ám a kommunista rezsim alatt is az ő kezében volt a ceruza a városkép meghatározásánál. A háború előtti időkből a nevéhez fűződik a Külügyminisztérium, és az 1923-as világkiállítás lengyel pavilonjának tervezése, valamint jó barátságot ápolt az ország vezetőjével, s az ő családjával, ilyen előzmények ellenére a kommunista időkben még nagyobb szabású épületeket tervezett (ilyen volt a Nemzeti Bank, valamint a Teatr Wielki w Warszawie színház épülete). De miért maradhatott ilyen magas pozícióban? Hisz olyan tradíciót képviselt, amelynek inkább nemzeti jellege volt, mintsem kozmopolita vagy konstruktivista, és az általa tervezett épületeket meg lehetett töltetni politikai tartalommal. Pniewski 1945 utáni karrierjénél fontos figyelembe venni, hogy a pártba sosem lépett be, és sosem nyilvánított hivatalos véleményt olyan ügyben, amely nem kapcsolódott az építészethez. A hatalom számára nélkülözhetetlenné vált már 1949-re, ezért is lehet, hogy szemet hunytak a felett, hogy az egyetemen előadásokat szervezett, amelyeken a hallgatók megismerhették a modernizmus olyan nagyjait, mint Mies van der Rohe, Le Corbusier vagy Niemeyer. Az írás egy érdekes folyamatra is felhívja a figyelmet, ugyanis hazánkban is megfigyelhető, hogy az előző korszak fontos kulturális szereplői „átmentődnek” a következőbe, és az új rezsimben is formálják a közízlést, alakítják a kulturális diskurzust.

Fantasztikus szocialista realizmus (Fantastic Socialist Realism) címmel olvasható a lapban Anna Syska építészettörténész írása, melyben a sziléziai Dąbrowa Górnicza Kultúrpalotájáról, illetve annak fantasztikus vonatkozásairól ír. Az épület hét évig készült, az építés közben változott a korstílus, azonban ez nem az építészeti térkialakításban vagy a formákban mutatkozott meg, hanem apróbb változtatásokban, így például a díszítés terén. A belső terek sűrűn díszítettek, a horror vacui elvét követve, a faragások, festések nagyon sok fantasztikus állatot, mitológiai lényt, de helyi motívumokat és munkásokat is ábrázolnak. A korabeli sajtó – lehet, hogy a hosszú építés miatt, de – nem jelentetett meg kritikákat az épületről. 1979-ben védetté nyilvánították, ezzel Lengyelország első szocreál műemléke lett.

Beata Chomątowska építészeti író három szocialista realista város tervezését, megvalósítását és a települések lakosságának változását mutatja be Eisenhüttenstadt, Nowa Huta és Nova Ostrava példáján keresztül. Az erőltetett iparosítás következtében új városok építésére volt szükség, ezekben különös gondot fordítottak a hatalom reprezentálására, az aktuális irányelvek totálisan érvényesülhettek a várostervezésben és építészetben, azonban az 1990-es évektől fogva a településekről elkezdtek tömegesen elköltözni az emberek. A tendencia alól kivételt jelentett Nowa Huta, ugyanis Krakkóhoz nagyon közel található, így fekvése miatt nem jutott a többi hasonló város sorsára. Ahhoz, hogy lássuk milyen drasztikus folyamatok ezek, elég magyar példákra gondolnunk, például Dunaújvárosra vagy Ózdra.

Michał Wiśniewski építész, művészettörténész The Mantle of National Decorations című tanulmánya egyfajta történeti áttekintésként szolgál, valamint megvizsgálja, miképpen ölthet testet a nemzeti tartalom a szocialista realista épületeken. A szerző kifejti, hogy miképpen érhető tetten a törekvés, hogy ezek az épületek, városnegyedek az egyéni boldogsághoz és társadalmi felemelkedéshez egyaránt hozzájáruljanak. A stílus célja, hogy az építészet az öröm és az ország fejlődésével kapcsolatos közös gondoskodás kollektív kifejezési formájává válhasson. A szocialista realizmus egyik alaptétele, hogy a Szovjetunió lakossága egy új, egy „jobb” embertípus ‒ ahhoz, hogy ez az ábrázolásban megjelenjen, előképként az ókori szobrokhoz nyúltak vissza.

A következő tanulmány a szocialista realizmus ukrán recepcióját veszi górcső alá. Anna Łazar kurátor, publicista, oktató már az első bekezdésekben vázolja, hogy kettős a viszonyulása ehhez az örökséghez, a negatív konnotációk miatt a társadalom nagy része letagadná ezt az időszakot, azonban hetven évet nem lehet kitörölni sehonnan sem. A szerző különböző recepciókat mutat be, nagyon széles skálán. Például Lesia Khomenko képein úgy jelenik meg az időszak, hogy a szocreál archetípusokat olyan figurákra cseréli, akiknek élete, egészsége tönkrement a gyári munkától. Ír filmekről, bemutat egy közösségi múzeumi gyakorlatot is, amely a helyiek bevonásával valósul meg. illetve a tanulmány végén érinti a magazin fő témáját: szerinte nem lehetséges mágikusnak kezelni a szocreált, ez ugyanis elfedi az éles részeket, egyfajta fátylat borít rájuk, a nosztalgia pedig elmaszatolja a kellemetlen emlékeket.

Egy esettanulmány foglalkozik a jugoszláv szocialista realizmus történetével is. Az írás szerzője Aleksandra Wojtaszek újságíró, PhD hallgató, a volt Jugoszlávia területének kutatója. Míg a keleti blokk többi országában csak később, addig Jugoszláviában már 1952-ben véget ért az irányzat – pontosabban előfordult ezután is, de nem volt meghatározó. Ugyan mostanában egyre többen foglalkoznak a jugoszláv művészettel, azonban a szocreál vonatkozás szinte sosem kerül szóba. A szerző bemutatja a két legfontosabb szobrász: Anton Augustinčić és Vojin Bakić életrajzát. A tanulmány befejező részéből megtudhatjuk, hogy a rendszerváltás után mi történt a köztéri szobrokkal: Horvátországban semmisítették meg a legtöbbet. Wojtaszek kitér arra a tendenciára is, hogy sok helyen a jugoszláv szobrokról levésték a feliratokat, és helyi hősök emlékművévé alakították azokat.

Greg Castillo a Berkeley egyetem oktatója, kutatási területéhez tartozik a hidegháború öröksége, ebben a lapszámban a szovjet orientalizmus jelenségét vizsgálta. Írásában kitér azokra a folyamatokra, amelyek a Szovjetunió ázsiai részén zajlottak, megmagyarázza, hogy a szovjet vezetés miképpen azonosította a keletet a mássággal, az elmaradottsággal, és hogy miként hajtott végre egyfajta gyarmatosítást. A szovjet orientalizmus vonatkozásában a szocialista realizmus az, amely domesztikálja az egzotikumot, mintegy progresszív nemzeti tradícióként lép fel. Az építészetben nemzeti előképek híján a monumentalizmust favorizálták, a nemzeti jelleg a díszítésekben, azok formáiban érhető tetten, illetve abban, hogy helyi mestereket alkalmaztak ‒ ebben tudott valamennyire tovább élni a tradíció. A félnomád és nomád népeket városokba költöztették, azonban ezek tervezésénél a lokális hagyományokat nem vették figyelembe, így tulajdonképpen határokon belüli gyarmatosítóként lépett fel a hatalom.

Marcin Zgliński művészettörténész a szocreál festészet vizsgálja négy példán keresztül. A szerző elemzi Sükhbaatar 1953-as portréját, A kozmosz hallgatása című képet, amin a szocreál extázis figyelhető meg, valamint Guri Madhi képét egy 1960-as pártgyűlésről, illetve egy ismeretlen alkotó festményét Enver Hodzsáról ‒ az albán szocreál egyik kiemelkedő darabját. Zgliński elemzései sajnos nem túl informatívak, az angol fordítás nyelvezete pedig nem is túl tudományos.

A magazinról azonban összességében elmondható, hogy nagyon gazdag, színvonalas tanulmányok találhatók benne, releváns szakemberektől. A külalak, a szerkesztés is említést érdemel, mivel magas esztétikai értéket képvisel, szép a tördelés, illetve a képek és szövegek aránya is kellemes. Muszáj megjegyezni azonban, hogy az angol szövegrészben gyakoriak az elgépelések, ám ezek nem nagyon zavarják meg az olvasást. A lapszámmal kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy a tartalom és a cím nincsenek átfedésben egymással, ugyanis csupán egyetlen írás tér ki arra, hogy milyen kapcsolat lehet a mágia és a szocialista realizmus között.

A lapszám szerzői közül Anna Lazarov reagál egyedül a mágikus szocialista realizmus koncepciójára, ám nem látja ezt pozitív fogalomnak, inkább olyan kerülőútnak gondolja ehelyett, amely lehetőséget nyújt a múlt és a kellemetlen emlékek elmaszatolására. A többi cikkben különböző közép-európai példákkal ismerkedhetünk meg, de sajnálatos módon a magyar példák hiányoznak a szövegből, nincsenek kifejezetten hazai példákat feldolgozó írások. A szerencsétlen címválasztástól eltekintve a tanulmányok főleg Közép-Európában fontos, releváns témákat érintenek. A magazin olvasása után az olvasóban egy kínzó kérdés marad: lehet-e mágikus a szocialista realizmus?

Edvy Athina végre abban a városban él, amit már gyerekkorában kinézett magának. Ezenkívül Építész Szakkollégista és szívén viseli a szocializmus alatt épült házak sorsát.

[1] György Péter‒Turai Hedvig (Szerk.), A művészet katonái, Corvina, Budapest, 1992.; Prakfalvi Endre‒ Szücs György, A szocreál Magyarországon, Corvina, Budapest, 2010.