Tradicionális lapok, provizórikus olvasók – lapszemle 2023 októberéből

Részletek

Írta: Radnai Dániel Szabolcs

Jó dolog az irodalom, és jó dolog a folyóiratkultúra is. Kivéve, ha lapszemlét kell írni: ilyenkor válik feltűnővé, hogy elhíresülten kis országunk és kis nyelvünk mégis mennyi színes-szagos zsornált kitermel évről évre, oly sokat, hogy a kultúrafinanszírozás hiányosságai fölötti siránkozást fölváltja a bőség zavarának émelyítő érzése.

Magamra nézve, hogy teljesítsem a SZIFONline.hu szerkesztőinek kérését, a következőképp oldottam meg a szelektálás nehéz feladatát. Első körben estek ki azok a lapok, amelyeknek se a szerzőit, sem a cikkeikben emlegetett szerzőket/műveket nem ismerem; őket követték kérészéletű tudományos/művészeti trendekről (rossz nyelvek szerint „divatdiskurzusokról”) hírt adó periodikák tematikus összeállításai, amiket a kecses, művészi igényű illusztrációk ellenére sem szokásom kézbe venni; végül azok a folyóiratok hasaltak el, amelyek – hiába egy-egy vidéki nagyváros neve áll az impresszumban – nem bírnak semmilyen lokális identitással, beágyazottsággal. Így szűkült le az áttekinthetetlenül nagy portfólió három tradicionálisnak mondható, ám nem jelentéktelen sajtótermékre (Jelenkor, Alföld, Irodalomtörténet), melyek közé csak azért került egy fővárosi periodika is, mert az a szegedi folyóirat, amelyről harmadikként írni szerettem volna, sajnos nyár közepe óta nem jelentkezett új lapszámmal. (Reméljük a legjobbakat.) Illetve, mert az Irodalomtörténet című lapot korábban is többnyire érdeklődéssel, élvezettel forgattam.

Túl vagyunk a nehezén, csapjunk bele!       

(Alternatív 19. század)

Őszintén szólva, a legtöbb irodalmi lapnak csak provizórikus olvasója vagyok, a pécsi Jelenkort azonban minden hónapban kézbe veszem – mégiscsak szűkebb pátriám nagymúltú folyóiratáról van szó –, s legtöbbször nem kell csalatkoznom. Ugyanakkor a szeptemberi szám minden várakozásomat fölülmúlta, ugyanis ezúttal egyetlen újtárgyias szonetten és szenvelgő magánéleti prózán sem kellett átverekednem magam a tartalmasabb szövegekig, hiszen a lapszám valamennyi írása – még a kortárs szerzők szövegei is – a szívemnek oly kedves 19. századról szólt. Nem véletlen, ehhez is a 200 éves Petőfire volt szükség. Mint a vendégszerkesztő, Milbacher Róbert előszavában olvasható, a tematikus összeállítás célja az volt, hogy megmutassa, „melyek azok a szempontok, amelyekből kicsit másképp lehet az agyonelemzett és agyonértelmezett Petőfi-jelenségre rálátni”, a lapszám szerzői pedig ennek fényében „a maguk alternatív Petőfi-értéséről” adhattak számot. E tekintetben programszerűnek tekinthető a szépirodalmi reflexiók között Lövétei Lázár László személyes emlékeket felidéző verse, a Javított Petőfi, melyben többek között egy bizonyos Petőfi-emléktábla önkényes kikorrektúrázásáról is értesülünk – ez a gesztus, a mindenki által tudott dolgok kijavításának, újragondolásának igénye a lapszám valamennyi írásában ott munkál.

A szépirodalmi blokk további írásai közül figyelmet érdemel a ma élő egyik legelismertebb Petőfi-szakember, Margócsy István Pálffy Albert nevében írt, Jókai Mórnak címzett 1883-as fiktív levele (Vissza a Nepean-szigetre!), mely nemcsak merész szerepjáték és stílusparódia, hanem a 19. századi romantika elmismásolásáról szóló humorisztikus számvetés. (Némi szellemi erőfeszítés árán a levélszövegből elvonhatóak Margócsy nézetei a 19. századi magyar irodalom alakulásáról, emlékezetéről.) A blokk utolsó két szövege a Petőfivel kapcsolatba hozható nőalakokat helyezi középpontba; Szécsi Noémi írása szintén egy fiktív levél 1849 vérzivataros júliusából, a feladó pedig egész meghökkentő módon „Petrovics Mariskád ugyismint Aranyné”, tehát egy olyan alternatív valóságban járunk, ahol Petőfi nőnek születik, és Arany János felesége lesz. Mint a vészterhes időket szemlélő menyecske leveléből megtudhatjuk, „Ha születésem napján a 1823dik év január 1jén fiunak születék s szüléim Sándornak keresztelnek mint akarák elsöszülöttjüket most fel csapnék Bem táborába […]”. Izgalmas, kreatív „mi lett volna ha?”-történet, s megjegyzendő a szöveggel kapcsolatban, hogy szerzője, Szécsi Noémi kitűnően imitálja a korabeli levélstílust (úgy a megszólalás modalitását, mint a nyelvtani szerkezetet és ortográfiát), nem kevés történeti búvárlatról tanúságot téve. Végül, Szabó T. Anna egy egész szerelmes verscsokrot intézett a lánglelkű Petőfihez, hogy végre ne csak azt tudjuk, Sándorunk hogy élte meg a szerelem delejes érintését, hanem azt is, milyen lehetett Petőfi Sándor mint a vágy titokzatos tárgya. A bánatában elhervadó Csapó Etelke utolsó szentimentális leheletétől (Én meghalok) Szendrey Júlia bölcselkedéséig (Amit a lánynak mondanak) meglehetősen széles skálát járnak be a szövegek, nemcsak formai-tematikus, de társadalmi, gender szempontból is: a fiktív szerzők között Pila Anikó, a Koltón megénekelt cigányleány és Kertbeny Károly, az egyik legelső hazai melegjogi gondolkodó is feltűnik epedő szerelmesként. Ha azonban a kreativitáson és a formagazdagságon túl jellemezem kellene Szabó T. Anna versezeteit, leginkább finom humorát emelném ki, amely a Lendvayné által jegyzett Színpad című írásban is feltűnik, hiszen ne akarja senki elhitetni velem, hogy a második versszak két sora („Az asszony, aki tudja, mit akar / kinek nem kell cím és hivatal”) nem Lendvayné lánykori nevére tett utalás!

Felüdülve azon, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül vészeltem át a szépirodalmi kontingenst, kettőzött lelkesedéssel fogtam neki a Petőfi-életművet tárgyaló esszéknek, tanulmányoknak. Kucserka Zsófia Fától fáig című remek tanulmánya az ún. „metaforaváltó” szerelmes költemény variációit vizsgálja Petőfinél az 1845-ig keletkezett korpuszban, konklúziójában pedig a Fa leszek, ha… című vers ovidiusi előképeire mutat rá. Pálfy Eszter Petőfi Sándor és a „férfias nők” című dolgozata beteljesíti a címben előrevetített elvárásokat; csakugyan férfias nőalakokról, a 19. századi Széchy Mária-kultuszról, Szendrey Júliának a korban szokatlan, férfias viselkedéséről olvashatunk társadalomtörténeti igényű fejtegetéseket; a tanulmány meggyőzően érvel amellett Petőfi Szécsi Mária (1847) című költői beszélye kapcsán, hogy „Szendrey Júlia […] a kulturális emlékezetben és az irodalomtörténet-írásban ugyanazokkal a meghatározó tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek Széchy Mária 19. századi, fiktív alakját is jellemzik: normaszegés, férfias külsőségek, a nemi határok átlépése”, így Petőfi monográfusai (Horváth János és Kerényi Ferenc) nem véletlenül láthatták bele Szendrey Júliát a Petőfi által alkotott Széchy-feldolgozásba. A Petőfi elmaradt pere című történeti esszé (Owaimer Oliver munkája) ellentart a spekulatív fikciós gondolatfutamoknak, ám az arisztotelészi elvből kiindulva („a valószínűség vagy a szükségszerűség alapján” megtörténhető dolgokat elmondva) becsületesen végiggondolja, mi lett volna Petőfivel a megtorlás éveiben, ha nem tűnik el/veszti életét, hanem élve előkerül. „Kivégezték volna? Megúszta volna enyhébb retorzióval? Ad absurdum teljesen büntetlenül élhetett volna tovább?” Bár távol áll tőlem a spoiler-hiszti, bárdolatlanság volna lerántani a leplet a tanulmány által adott válaszlehetőségekről – meghagyom őket az olvasónak.

Vaderna Gábornak, a Petőfi-emlékév lankadatlan buzgalmú frontemberének is maradt még ereje egy újabb Petőfi-tanulmányra: itt olvasható írása (A meglepetés poétikája) Petőfi megbukott színműve, az 1846-os Tigris és hiéna poétikáját, világképét mutatja be Szilágyi Márton kezdeményező erejű tanulmányaiból kiindulva; írásának fő mondandója az alábbi sajátos hasonlattal foglalható össze: „a darab a moralitás nélküli világ drámája, s éppen azért is nélkülözi a tragikum kibontakozásának lehetőségét, mert egy olyan világot alkot meg, ahol van haza, erő, halál, intrika, szerelem, de ahol minden csak hajóroncsból származó deszkapallóként sodródik a világ tengerén”. Z. Kovács Zoltán Petőfi Az apostol (1848) című elbeszélő költeményével foglalkozik; tanulmánya nem csupán a sajátos helyzetű (az életművet csak utólag bővítő, egykorú recepcióval nem bíró) Petőfi-mű és az európai verses regény-hagyomány összekapcsolása miatt érdemel figyelmet, hanem a szöveg pedagógiai használatának vonatkozásában is fontos tanulságokkal szolgál. A Petőfi-blokk végére került egy valódi irodalomtörténeti kuriózum, A’ barlang szörnye című ismeretlen szerzőjű alkotás, a Kisfaludy Társaság 1845-ös vígeposzpályázatának négyes számú pályaműve. A szöveg felfedezése, kontextualizálása és a betűhív átírás Milbacher Róbert érdeme, aki a bevezető tanulmányban arról vall, milyen sokáig gondolta (hitte, remélte), hogy a vígeposz valójában Petőfi alkotása. Noha az irodalomtörténész „hagymázas elképzeléseinek” gátat vetettek a filológiai azonosíthatóság korlátai, a művet olvasva tagadhatatlan, hogy az írásmód „beleillik abba a stratégiába, amelyet Petőfi követ, amikor nagy elődje, Vörösmarty eposzírói praxisát parodizálja, sajátítja ki és egyben alakítja át […]”. A párduckacagányos Dömsöd vitéz, ki magát a nagybetűs Sorsot hívta ki maga ellen, heroikus küzdelmet vív az egerek és hangyák siserehadával, az összecsapás szellemdús leírása pedig minden kétséget eloszlat az ismeretlen szerző mesterségbeli tudását illetően.

Végül, 2023 nem csak Petőfi éve, hiszen kétszáz évvel ezelőtt, 1823 januárjában keletkezett nemzeti himnuszunk, Kölcsey Ferenc Hymnusa is, melynek szerzőjéről már év eleje óta izgalmas, elgondolkoztató „illetlen megjegyzéseket” lehetett olvasni Onder Csaba Facebook-oldalán. Minden bizonnyal a Kölcseyvel való évtizedes foglalatoskodás egyik eredménye (vagy mellékterméke) az a vígjáték, a Kölcsey in Love is, amit a Jelenkor folyóirat szeptemberi számában olvashatunk, hasonlóképp Onder korábbi, novellisztikus posztjaihoz. Nem vagyok a drámai műfajok barátja, de meg kell mondjam, műnemi szempontoktól függetlenül is rég olvastam ennyire friss, izgalmas, vicces, tanulságos szöveget. Onder kétfelvonásosa a legjobb Shakespeare-komédiákat juttatja eszembe, amelyek egyszerű konfliktusmag köré épülnek, s a bonyodalom lefolytatása sem különösebben elmés-kieszelt (színjáték, álruhák, hallgatózás), azonban a szereplők mégis más emberként távoznak a színről a történet végeztével. A Kölcsey in Love alaphelyzete is roppant egyszerű: „Szemere Pál házasodni készül, de kételkedik jegyese hűségében. Legjobb barátjára, Kölcsey Ferencre vár a feladat, hogy segítsen tisztán látni a sorsdöntő lépés előtt” – így hát mindketten álruhát öltenek, Kölcsey mint Cselkövi, a magnetizmus avatott doktora, Szemere Pál pedig mint báró Köbüki, huszárőrnagy lép Krisztina és társalkodónője, Jeanette elé, akik szintén szerepet cserélnek („Ők is ezt teszik. Cselre csel, drága barátném.”). A piti cselszövény azonban rövidesen egzisztenciális krízissé lesz, és filozofikus, ismeretelméleti téteket nyer Kölcsey és Szemere Krisztina számára, elgondolkoztatva olvasót, bírálót s (remélem, minél előbb) nézőt egyaránt.

(Messze a kánonoktól)

Az Irodalomtörténet folyóirat 2023/2-es számát azért is forgattam különös kedvvel, mert a lapszámban ezúttal nem nagyszabású kanonikus szövegek újabb és újabb interpretációi kerültek terítékre, hanem kevéssé feltérképezett szövegek/szerzők/irodalmi folyamatok újszerű (kritikatörténeti, filológiai, poétikai) kontextualizálására vállalkoztak az értelmezők. A lapszám tanulmányrovatát Béres Norbert kitűnő írása nyitja, amely a történeti és zsánerképeiről ismert Orlai Petrics Soma irodalmi pályakezdését, a Pápai Református Kollégium képzőtársasága közegében született írásait vizsgálja. Jóllehet, A hontalanok és a Viszontorlás című elbeszélések „az előző évtizedek almanach-irodalmának hatását tükröző iskolás szövegek, a romantikus prózaepikai tradícióból merítkező tollpróbák, mondhatni, az ébredező értelmiségi fiatalember útkeresésének első, még támasztékokra szoruló tétova lépései”, Béres – a fiatalkori zsengék filológiai státuszának és történeti kontextusának profi összefoglalása után – meggyőzően azonosítja azok tematikus összefüggéseit a korszak prózairodalmával (például a „lengyel”-kérdés korabeli népszerűségével kapcsolatban), és mutat rá a leginkább Vörösmartyhoz és Kisfaludy Károlyhoz kötődő műfaji, poétikai jegyek mintáira. Kosztolánczy Tibor tanulmánya a Nyugat-mecénás Hatvany Lajos Die Wissenschaft des nicht Wissenswerten (1908) című könyvének keletkezési kontextusait és csekély visszhangját tárgyalja, Hatvanynak az Elek Artúrral folytatott vitáját helyezve a fókuszba. Dobó Gábor rendkívül adatgazdag írása pedig a nyugati emigrációból Magyarországra visszatérő avantgárd lapszerkesztők ténykedését veszi szemügyre, a tárgyalt lapok (365, Ma, Dokumentum, Új Föld, 100% és Munka) koncepciójának, terjesztési modelljeinek és olvasóbázisának értékelésével.

A műhelyrovatban – melyről egyébként sosem tudom eldönteni, miben különbözik a tanulmányrovattól – két írás kapott helyet. Fried István tanulmánya tulajdonképpen egy induktív, olvasói felfedezőmunka eredménye; a neves irodalomtudós a férje révén Lolaként elhíresült Márai Sándorné Matzner Ilona 1948 és 1979 között keletkezett naplójegyzeteit veszi szemügyre, melyek nemrégiben a Helikon Kiadó gondozásában váltak elérhetővé (Betűbe zárva. Napló, I–II., s. a. r, utószó Ötvös Anna, kézirat-feldolgozás Mészáros Tibor, Ötvös Anna, vál., szerk. Nagy Zsejke, Bp., Helikon, 2022). A rövid naplójegyzetek minuciózus áttanulmányozása során Fried számos eddig homályban maradt momentumot vél rekonstruálhatónak a házaspár emigrációs napjait, éveit és szellemi tájékozódását illetően. Mint a zárlatban fogalmaz, az önéletrajzi „adalékokon messze túl egy életforma, életfelfogás különlegesnek mondható helyzetei tárulnak elénk, egy polgárasszony »vallomásainak« nevezhetjük a két kötetben kiadott feljegyzéseket”. Szintén Máraihoz kapcsolódik a rovat második írása, Fodor József Péter munkája, mely az 1947 és 1983 között keletkezett Harminc ezüstpénz című regény kéziratait összevetve von le következtetéseket Márai Jézus-képének alakulására nézvést. A kéziratok tüzetes összevetése, elemzése mellett Márainak a regényben nagy szerepet kapó júdási árulással kapcsolatos nézeteit a Teljes Napló vonatkozó reflexióival támogatja meg a tanulmány.

A lapszám kritikarovatában, mondhatjuk, szintén az irodalom (különbözőféle) „határterületei” kerültek az recenzensek gondolati horizontjába. Tamás Ábel például Simon Attila Affektív megértés. Hermeneutikai határmezsgyék az antik esztétikában, retorikában és poétikában (Bp., Ráció, 2022) című, Platón, Arisztotelész, Cicero, Pszeudo-Longinosz és Homérosz műveit vizsgáló tanulmánykötetét méltatja, kiemelve, hogy az antikvitás kultúrájának, művészetének értékelése sok szempontból új fénytörésbe állítható az affektív megértés fogalma révén. Mint a recenzens fogalmaz, a mítoszábrázolások, amelyeket ismerünk, „eredetileg színesek voltak, nem fehéren ragyogók, s melyek csak a klasszicista recepcióban válhattak a winckelmanni »nemes egyszerűség és csendes nagyság« megtestesítőivé […], a mitikus szereplők hangsúlyosan testi, sok esetben meztelen jelenlétének ábrázolásával, heves érzelmeik, indulataik és szenvedélyeik érzékeltetésével, valamint az egyes alakok méltóságteljes, feszült harmóniát sugalló elhelyezésével éppenséggel azt mutatják be, hogy »testi és érző lények«-ként mi minden érint, afficiál minket, amikor meg kívánjuk érteni a helyünket a világban”. Kovács Krisztina Háló(zato)s sajtótörténet című recenziója Wirágh András Az háló és az olló című Cholnoky László-monográfiáját (Bp., Kijárat, 2022) értékeli, nem pusztán a szerzőnek a „Cholnoky-univerzum” feltérképezése iránti elköteleződését, az anyag feldolgozásában érvényesített módszertani újításait (pl. a hálózatelmélet alkalmazását) méltatja, hanem a könyvalakban testet öltött kutatás azon erényeit (irodalom-, sajtó- és médiatörténeti tanulságait) is összegzi, amelyek iránymutatásul szolgálhatnak hasonló vállalkozásokhoz: „[a] módszer életképességét véleményem szerint elsősorban a megnyugtatóan bizonyított eredmény szavatolja. […] A háló és az olló legfontosabb megállapításai az életművek […] kánonon belüli mozgásának az irodalomtörténet-írásban is olykor »misztikussá«, kevéssé megfoghatóvá olvasott okait konkretizálják, elemelik azt az egyéb szubjektív, kevésbé argumentálható tényezőktől. Wirágh András Cholnoky-monográfiája kivitelezésében, impozáns anyagmennyiséget megmozgató jegyzetapparátusában, teoretikus nyelvét tekintve is kitűnő munka […]”. A kritikarovat utolsó írását Bernáth Árpád jegyzi, aki a Tüskés Tiborné Szemes Annáról szóló, nemrégiben megjelent dokumentum- és emlékezésgyűjteményt, a „Drága Tanárnő!” című kötetet (vál., s. a. r., szerk. Tüskés Gábor és Tüskés Anna, Bp., Reciti, 2022) szemlézi. Az írás középpontjában a történelem nagy korszakit önnön életútjukon keresztül tükröztető tevékeny emberek megismerésének, a sajátos életutakat, pályaképeket dokumentáló források felkutatásának fontossága áll. Recenziójában Bernáth összefoglalja a pécsi Lőwey Klára Gimnázium legendás tanárának életútját, pedagógusi és irodalomszervezői munkásságát, a pályakép súlypontjait, körüljárja a dokumentumgyűjtemény lapjain különböző szerepekben felbukkanó történeti alakok (többek között a magyar-német költő, Koch Valéria vagy épp Németh László) helyét az életútban, majd az időbeli távlatokon túlmenően Tüskés Tiborné életművének helyi értékét, lokális jelentőségét hangsúlyozza. A kötet „megmutatja a centrum és a periféria egyik lehetséges viszonyát, amely függetlenül méreteitől és súlyától hasonló jegyeket mutat fel. Megmutatja, hogyan tudja a centrum helytartóinak uralmát aláásni a minőséggel párosult civil kurázsi”.

(Madáchról, különösen aesthitikai szempontból)

Az Alföld – igen okosan – már júliusban megjelentette saját Petőfi-számát, de szeptemberben ennek ellenére is minden a klasszikus magyar irodalomról szólt a lap hasábjain. Ugyanis a debreceni folyóirat a szintén 200 éve született Madách Imrének is szentelt, ha nem is egy teljes lapszámot, de egy gazdag tematikus összeállítást. Persze a cívisek nem adják olyan könnyen magukat, Madách ide vagy oda, szeptemberben sem maradt el a szépirodalmi rovat. Noha a lapszám minden írását becsületesen elolvastam, a versekhez nemigen találván a megfelelő hermeneutikai távlatot, elemzésüktől eltekintek. (A magam részéről így is eredményként könyveltem el, hogy két szerző – Takács Zsuzsa és Horváth Florencia – költeményei esetében legalábbis azonosítani tudtam a nyelvtani viszonyokat, illetve a szövegek témáját is rekonstruálhatónak véltem.) A szépirodalmi rovatból leginkább Szijj Ferenc Vitorlavásár című izgalmas, misztikus novelláját emelném ki, amely egy nagyobb lélegzetű társadalmi szatírába oltott new weird fiction lehetőségét is magában rejti. A rovatban helyett kapott még két regényrészlet (Bognár Péter: Minél kevesebb karácsonyt, Turbuly Lilla: Banánmatricák), de utóbbiak esetében is inkább megvárnám a teljes, kötet formátumú publikálást, és nem bocsátkoznék messzemenő következtetésekbe. Ami a feldolgozott témákat, stílusértéket és a belőtt zsánert illeti, bátortalanul azt mondanám, hogy aki egy megesett lányról szóló kelet-magyarországi sagát akar olvasni, a Banánmatricákat vegye kézbe (persze ha már megjelent), aki viszont pszichedelikus gondolatfutamokra vágyik a tábortűznél, inkább Bognár Péter leendő könyvét lapozgassa.

Az Alföld Madách 200-blokkjában elsőként két kerekasztal-beszélgetést olvashatunk. Előbbi, az „egy új világot kitárni” című eredendően 2023. április 26-án zajlott a Debreceni Egyetemen, a résztvevőket, Győri János irodalomtörténészt és tanárt, Miru György történészt és S. Varga Pál irodalomtörténészt, Madách Imre életművének egyik legavatottabb ismerőjét Fodor Péter, az Alföld szerkesztője kérdezte. Az izgalmas beszélgetésben elsőként Madách társadalmi helyzete, karrierútja kapott hangsúlyt (a politikába való becsatlakozás korabeli lehetőségei és korlátai például), később Madách „egykönyvessége”, az életmű nagy részének láthatatlansága a Tragédia kanonikus pozíciója és sikere miatt, a nagyszabású drámai költemény iskolai taníthatóságának kérdései, végül a Madách-szövegekben rendre-sorra előbukkanó férfi-női viszony mint összetett probléma – amely a lapszám egy későbbi dolgozatában is visszaköszön orientációs pontként. A második beszélgetés tárgya Az ember tragédiája 2.0 (Bp., Kossuth, 2020) című kötet volt, mely adaptációs céllal, a Tragédia továbbírásának ambíciójával készült a Vörösmarty Színház számára. A kötet négy közreműködője közül kettővel, Márton Lászlóval és Tasnádi Istvánnal Gyürky Kata beszélgetett. A kerekasztal során többek között a színpadra állítás eredendő koncepciójáról, a Madách által követett drámai jambus színpadi alkalmazhatóságának kérdéseiről, a szakadozott – a Covid miatt több halasztást elszenvedett – közös munkafázisokról és a résztvevők egyéni Tragédia-víziójáról is szó esett.

A Madách-összeállításban szerepel három tanulmány, szerzőik sorrendben: Imre László, Máté Zsuzsanna, Béres Norbert. Mivel Imre László írására (Az ember tragédiája és a 21. század) a kritikarovat értékelése során röviden visszatérek, elébb Máté Zsuzsanna és Béres Norbert dolgozatait jellemezném. Máté Zsuzsanna eszme- és filozófiatörténeti távlatból közelített a Tragédia értelmezéséhez, amellett érvelve, hogy a „»poeta philosophus« Madách a történeti hagyományban gyökerező és a saját korának általa is jól ismert eszméit, filozofikus narratíváit és diskurzusait, illetve néhány klasszikus filozófiai problematikát mint »anyagot« meg- és átformálva konstruált egy autonóm filozofikummal bíró irodalmi művet”. Az ezt követő lehengerlő értelmezés nem hagyott kétséget afelől, hogy szerzője remekül ismeri a Madách vonatkozásában mozgósítható eszmeáramlatokat, ugyanakkor – mint oly sok filozófiai értekezést olvasva – gyakorta az volt az érzésem, hogy a grandiózus vízió mellől elmaradnak az állításokat alátámasztó idézetek, szövegelemzések. Sokkal inkább közel ment a „melóhoz” Béres Norbert, akivel már találkoztunk fentebb, s aki Madách Imre jószerivel ismeretlen, alig interpretált elbeszéléseit választotta elemzései tárgyául, az azokban megnyilvánuló nőreprezentációkat jelölve ki tematikus csomópontént. A Madách-életművel és -recepcióval kapcsolatos elmélyült tudást tükröző invenciózus tanulmány éppúgy figyelmet érdemel az elemzett prózaszövegek (Dúló Zebedeus kalandjai, Krónika két pénzdarab sorsáról, Hétköznapi történet) irodalomtörténeti párhuzamainak feltérképezése okán, mint a tekintetben, hogy a bennük színre vitt nőalakok jelentősen árnyalhatják a Madách nőképéről szóló – leginkább a Tragédia szövegéből és a híres-hírhedt akadémiai székfoglalóból, A nőről, különösen aestheikai szempontból (1864) című írásból levezetett – elképzeléseket.

Az Alföld kritikarovata ezúttal is példaszerűen tartalmas szövegeket rejt, bár érdemes megjegyezni, valamennyi kritikai írás enyhe aránytévesztéseket mutat. Bár Biró Annamária három és fél oldalas recenziója nagyjából passzol a mindössze 136 lapos bírált kötet terjedelméhez (Imre László: Féléves folyóirat – évszázados tanulságokkal, Bp., Reciti, 2022), folyamatosan az volt a benyomásom, mintha recenzens épp csak belefogna, hogy megfogalmazzon egy-egy kritikusabb megjegyzést a kismonográfiával kapcsolatban, ezeket mégis csupán egy-egy hosszabb mellékmondattal intézte el. Ennek teljes ellentéte Owaimer Oliver túltenyészett írása a Szilágyi Márton szerkesztette Arany László-tanulmánykötetről (Az örökség terhe: Arany László élete és munkássága, Bp., Ráció, 2022). A szerző – akinek a nevét a cikk végén igen, viszont a tartalomjegyzékben már nem sikerült helyesen leírni, s aki ettől függetlenül besorolhat „az ősz legtermékenyebb szerzője” című mondvacsinált díjért vívott versenybe Béres Norbert mellé – miután öt oldalon keresztül remek irállyal ismerteti a tanulmánykötetet, hirtelen tónust vált, majd további három és fél oldalon keresztül hömpölyögteti az Arany Lászlóval kapcsolatos (egyébként kreatív és perspektivikus) „szabad ötleteit”, tudomást sem véve kritika céljáról és az olvasó türelméről. Mindezek ellenére dicséretet érdemel az Arany László értelmezéstörténetével kapcsolatos elmélyült tudás és az ehhez jótékonyan társuló kritikusi attitűd tükröztetése e valóban kivételes kötet ürügyén. Itt kapcsolnék vissza Imre László Madách-esszéjéhez, mellyel kapcsolatban hasonlóak a meglátásaim, mint Owaimer kollégának az Arany László-kötetbe írt Imre-tanulmányról (s megjegyzése azért is figyelmet érdemel, mert összecseng a Féléves folyóirat-kötetről értekező Biró Annamária egynémely kritikájával): „Meg kell jegyezni, hogy talán szerencsésebb lett volna az emlékbeszédek tónusát s a közéleti retorika kifejezésmódját idéző szöveget a kötet végére helyezni. Mivel az életmű egy-egy darabjában elmélyülő szaktanulmányok […] jóval meggyőzőbben tudják bemutatni-bizonyítani a szerző életművének aktualitását, kötetzárásként, azt hiszem, hatásosabbak lehetnek az ilyen »tanulságösszegző« írások”. A rovat utolsó szerzője szintén némileg eltévesztette a célt: Tolvaj Zoltán elvben Turczi István Reggelre megöregszünk (Bp., Scolar, 2022) című verseskötetét recenzeálja, de a tíz és fél oldalas (!) szövegnek csak a negyedik oldalán bukkan fel a könyv címe, így írása inkább tekinthető az életmű nagyon sűrű szövésű, átfogó értelmezésének, mint hétköznapi kritikának.

Persze az vesse az első követ a grafomán recenzensekre, aki meg tud alkotni 12.000 karakterben egy lapszemlét, és nem annak kétszeresét próbálja meg elfogadtatni a jóhiszeműsége határára érkezett szerkesztővel. Mit lehet tenni, a magyar folyóiratkultúra ilyen gazdag – és terjedelmes.

Radnai Dániel Szabolcs (1995), Pécsen született, irodalomtörténész, kritikus, kutatási területe a 19. századi magyar utazási irodalom. Jelenleg Budapesten él.