„Most április elején[...] / jó lenne tudnom, / hol egy mellékutca végre” – Lapszemle február-március

Részletek

Írta: Csabay-Tóth Bálint

Nem könnyű mostanában a folyóiratoknak. Hónapos csúszások vannak, így a február-márciusi szemle sem de jure, inkább de facto.

Tiszatáj

Engedtessék meg nekem a hazabeszélés joga. A 2024-es év első Tiszatája egyből egy duplaszám (feltételezhetően a csúszások normalizálása miatt). A számot Szőke Lili alkotásai díszítik, melyek egy egészen különös, steril hangulatot árasztanak. Ezeken a képeken a testek a legkülönfélébb és leglehetetlenebb helyzetekben jelennek meg. A lapszámban csak két kép élvezhető színesben, ami valószínűleg a bevezetőben elmondottakra vezethető vissza, ami sajnos elvesz az illusztrációk élvezeti értékéből. Persze, egy irodalmi folyóiratban talán bocsánatos bűnnek tűnhet ez, azonban, ha már a szerkesztők fontosnak tarják a képzőművészet jelenlétét, akkor igazán rászánhatnák azt a többletet, hogy színes legyen (legalább az a pár lap, amin képek vannak).

No, de ha már egy irodalmi lapról beszélünk, akkor térjünk rá a textusokra. Megszokott a Tiszatájtól, hogy egy-egy lapszámuk középpontjában valamilyen tematika vagy szerző áll. Most sincsen ez másként; ezúttal Ivan Illich osztrák filozófus képezi e duplaszám egyik fókuszát.

A másik fókuszpontban a nemrég elhunyt Sántha József − sajnos sokan vannak mostanában az elhunyt nagyok − írásműve és a hozzá kapcsolódó nekrológ áll Kovács Krisztina tollából. Sánthának e Marcel Duchampról szóló esszéje igen érdekes művészettörténeti meglátásokat tartalmaz, egy informatív, gördülékeny szöveg, mely izgalmas, jól argumentált. Kovács Krisztina nekrológja kiemelkedő, érzékeny (úgy szakmailag, mint emberileg), ugyanakkor objektív és tárgyilagos. Remélhetőleg felhívja a figyelmet Sántha életművére.

Jelentősnek mondható a számban Háy János regényrészlete, melynek poétikája zavarba ejtő. Markánsan a metamodern prózanyelv felé tendál Háy nyelve, metapoétikai aktusokkal igyekszik működtetni prózáját, melynek középpontjában egyébként egy teljesen szokványos családregény-szagú történet áll. Azonban Háy minduntalan elbizonytalanítja az olvasót azzal kapcsolatban, hogy miről is fog szólni a regény. Azt a hatást kelti, mintha még korántsem lenne biztos, hogy ez a regény milyen módon lesz megszerkesztve, miről fog szólni. Egy dologban biztos, ez pedig a nyelvezet. A nyelv, mely elidegenít, nagyon fix távolságot ad az olvasónak, teljesen lehetetlen belemélyedni és kapcsolódni a szereplőkhöz, egyrészt, mert kevés dolog derül ki róluk, másrészt, mert rövid ideig szerepelnek a részletben. Nem tudom, hogy ez baj-e vagy sem. Furcsának mindenesetre furcsa és izgalmasnak is izgalmas. Kérdés, hogy képes-e egy egész regényen át működtetni ezt a poétikát.

A lírafelhozatalt tekintve Tőzsér Árpád és Galda Gábor Attila verseit emelem ki. Tőzsér verseinek nyelvi (és néha tematikus) középpontjában a szerkezetek állnak. A Fehérlepény-halak tejlevesben című versben egy sajátos metamodern nyelv nyilvánul meg. Poétikájának kardinális összetevője a poszthumanizmus. A nem humán entitások egy humán környezetben végeznek emberi tevékenységeket. Továbbá Tőzsér lírája kreatívan, játékosan viszonyul a nyelvhez is. Úgy képes nyelvi játékokat megformálni, hogy e játékok ne elvegyék a vers élét, hanem szervesen épüljenek bele a szemantikába. Verseiben metanyelvi aktusokkal reflektál az éppen olvasott versre, azonban ez a reflexió magára a lírai énre nem vonatkozik, mintha kiírná magát a szövegből. Ez a költői működés van jelen a fent említett vers mellett az Óda egy bagolyköpethez című műben is. Viszont egyformán jellemzi mind a négy Tőzsér-alkotást (a fentiek mellett A platán szerkezete és a Halloween című verseket) a „kicsavart keret.” Azaz egyes motívumok felbukkannak egy adott kontextusban vagy értelmezői horizontban, majd a vers további részeiben szétíródnak, hogy a lezárásban már teljesen mást jelentsen ugyanaz a kép. Olvasót megdolgoztató, bevonó, elmerítő versek ezek.

Galda szövegeiben (Sovány, Úgy mesélik) egy természeti hang szólal meg. A Sovány az emberi test mozdulatait állítja analógiába a természettel, illetve az emberi természet kerül párbeszédbe a naturával. Az Úgy mesélikben a versbeszélő és az élőhelye (ha tetszik, nem humán értelemben) már-már teljesen eggyé válnak, fizikai határaik elmosódnak, miközben mégis felbukkannak a térben a humán kultúra jegyei.

Kalligram  

Az év első Kalligramja sem mentes sajnos a nekrológtól. 2023 nagy vesztesége, Kovács András Ferenc kapcsán olvashatjuk Tomaji Attila tisztelgő írását. Bensőséges, érző szöveg, de nem érzelgős, méltó KAF nagyságához. Szokásos módon a személyes kapcsolaton keresztül nyúl Tomaji anyagához; nekem nincs bajom ezzel, a halál egy teljesen megfoghatatlan esemény és önkéntelenül is a személyesség irányába fordítja az embert. Érthető hát, hogy sokan a személyes kapcsolatukon keresztül írják nekrológjaikat.

A Kalligram kevésbé kísérletező, mint szegedi kollégája, azonban itt sem maradunk hoppon. Zoltán Gábor nyelvileg nem botránkoztat meg, ám nem is ezért szeretjük. Nagyívű történeteiből, hiteles és pontos karakterábrázolásaiból nem szenvedünk hiányt ezúttal sem. Ólomszív című készülő regénye az Orgia-univerzumba kapcsolódik, s e történetből kapunk egy kis ízelítőt. Ezúttal egy krimi-szerű történetet olvashatunk, mely két detektív szemüvegén keresztül tárul elénk. A részlet Hidassy nyomozó és Ólom viszonyát írja le. Ólom Pál ugyanis ólomkatona, akivel Hidassy Tamás játszik. A regényrészlet fontos tétje (mely már a mottóban is megfogalmazódik), a képzelet és a valóság, a történet és a történés kapcsolata.

A háború és emlékezet módozatai mellett maradva szólni kell Kukorelly Endre regényrészletéről. A Ház, háború, halott című szöveg darabos; és ez a darabosság szépen jeleníti meg az emlékezés műveletét, az emlékező és az emlékezni vágyott világ problematikus viszonyát. Ebbe ágyazódik a narrátor bele-beleszólogatása, aki mintegy az olvasóban felmerülő aggályok vagy kérdések korrekt megválaszolója. Ellentmondásos módon a mindenttudó elbeszélő folyamatosan kijavítja magát, helyesbít, ami az élőbeszéd hatását kelti az olvasóban.  A szövegtest gyakorta szabdalt új bekezdésekkel, mely szintén illeszkedik az idős elbeszélő alapproblémájába, vagyis a fiatalkorára való nehéz visszaemlékezésre.

Nagy erőssége a lapnak, hogy az egymást követő szövegek bizonyos mértékig kapcsolódnak egymáshoz. Ilyen szempontból érdemes kiemelni Légrádi Gergely Falaink című regényrészletét, amelyben az ifjúság szintúgy fontos szerepet játszik. A történetben egy anya és gyermeke áll a középpontban. A gyermekkel sok a probléma az iskolában és otthon egyaránt, amit már sem a tanárok, sem az édesanya nem tud kezelni. Egy csonka család élete bontakozik ki az olvasó szeme előtt, amelyben (ahogyan a cím is sejteti), az elzárkózás, a ki- és a bezárkózás a történet mozgatója. A gyerek a leglehetetlenebb helyekre bújik el, hogy minden neki nem tetsző dolgot kizárjon. Amit viszont nem képes kizárni, az az anyja hangja és jelenléte, ami ellentmondásos lehet, hiszen az anya szemszögéből nézve felé sem nyílik meg a gyermek. Ebben ragadható meg a szöveg legnagyobb tétje: az egymás elé tükröt állító elbeszélői szólamokban. Az anya-gyerek nézőpontváltások azért is nagyon izgalmasak, mert így az olvasónak kell igazságot tenni a két oldal között, továbbá, mert mindkét narrátor csak a saját szeparált világát tapasztalja. Ezáltal jól megmutatkozik, hogy szülő és gyermeke mennyire el tud beszélni egymás mellett a személyes és anyagi értelemben vett falak között.

Tempevölgy

A 2023-as év utolsó negyedéves Tempevölgyének zászlóvivője bizonyosan Tandori Dezső, akinek egy eddig még sosem publikált versét közölte a lap. Az arácsi út kísérőjegyzetét Tóth Ákos, a Tandori-hagyaték gondozója írta. Ebből kiderül, hogy a vers a kéziratos hagyatékban maradt fenn, s annak ellenére, hogy hagyaték, formailag (közel) befejezett állapotban van. Ennek ellenére fontos − emeli ki Tóth −, hogy ettől még versvázlat vagy versjegyzet marad, nem pedig „individuális versdarab”.

Ami ezentúl szembeötlő, hogy a lapszám líra- és tanulmányorientált. A tanulmányok diszciplína-felhozatal tekintetében frekventáltak. Sok megközelítési mód fellelhető: szorosan elemző, metanyelvi és narratológia központú, a hagyományokat megújító költészet poétikai megoldásait taglaló, a szerzőközpontú analitikus, a poszthumanizmusnak a kortárs magyar irodalmi reprezentációját tárgyaló, valamint médiaelméleti tanulmány is.

Már ejtettünk szót a fellelt Tandori-versről, viszont több más esztétikailag megragadó líra szerepel a lapszámban. Például Rostás Mihály Jézus szöge című verse volt számomra kiemelkedő. Egy nagy nélkülözésből induló lírai beszélő fogalmazza újra mindazt, amit krisztusi szegénységen és eukarisztián értünk. Krisztus teste ebben a versben a telepen élők nyomorának elviselhetőbbé tételére szolgál, mintegy tényleges táplálék, amit negyednap ettek volna meg. (Csakhogy addigra már feltámadt.)

Az avantgárd költészet nagy múltú hagyományát továbbíró Gyukics Gábor két verse, Az armadilló evolúciója és A boncmester álma egy-egy szürrealista vonásokkal bíró gesztus. Mindkét vers erős képiséggel működik, palimpszesztikus hatást kelt mindazon képfestés, melynek nyomán a költő mozgósítja az olvasó érzéseit.

Az egyik legzavarbaejtőbb írásműnek Pollágh Péter a Visszafogott írók című munkája mondható, ugyanis sírva lehet rajta fetrengeni. Ez tulajdonképpen egy lista és egy hamis kiáltvány, melyben kinyilatkoztatik az „Új Írók Egyesülete” által, hogy „az írók nem Kétfélék”. Ezt pedig egy, a magyar és nemzetközi abszurd irodalom legszebb hagyományait idéző lajstrom követi. Írótipológia ez a javából, ráadásul tűpontos. Mindnyájan, akik alkotunk és/vagy szerkesztünk valamennyire belelátunk a szakmába; látunk mindenfélét. S ha az olvasónak van némi önismerete (ami íróként mindig jó, ha van), akkor nyugodtan vegye elő és karikázza be szépen azt a kategóriát (vagy kategóriákat – mert egy író több kategóriába is tartozhat, így szép a világ: színesen), amelyikbe tartozónak érzi magát és kacagjon egy jót. Talán megmozdul valami ebben a nagy pangásban.