A költő odapofátlankodik

Részletek

Purosz Leonidasz a Véneki Alkotótáborról

9. Ó/Íme

Tíz után nem sokkal kikászálódom az ágyból (utolsóként – nyilván), szimpatikus változások: a hőmérséklet elviselhető, a focipályán lenyírták a füvet. Tópartra ezúttal nem a természet közelségéért megyek, hanem mert nincs máshol wifi. A szúnyogok létszáma változatlan, tisztelettel jelentem, nem hiányzik senki. Írom a tegnapi tudósítást, közben lopva figyelem a műfordító workshop délelőtti szeánszát. Ha jól értem, az a kérdés, ó, a szerelem vagy íme, a szerelem felütéssel kezdődjön egy vers. Az is lehet, hogy rosszul értem, a végeredményt nem várom meg. A táborzáró felolvasáson minden kiderül.

10. „a nép, amely nem ismerte és megtartotta az azbesztet, nem enged háztetőből, ólból, istállóból.”

Sütő Csaba András új, nempróza című kötetéről a szerzővel a szerkesztő, Vincze Ferenc beszélget. Ha nem próza, akkor mi? Szabadvers, helyenként téglalappá formázva. A cím Prágai Tamás, a fiatalon elhunyt irodalmár tizenkét évvel ezelőtt írt kritikájából származik, ő hangsúlyozta a nem-próza jelleget Sütő szövegeivel kapcsolatban. A műfajelméleti kérdéseknél azonban sokkal érdekesebb a beszélgetés második fele természet, ember és szöveg viszonyáról, szociális érzékenységről. Fontos életrajzi vonatkozás a város elhagyása. Ez egy nagyon fizikai, rurális világ, amiben élek – mondja Sütő –, ahol mindennek azonnali következménye van: a kalapáccsal való ütésnek, az anyagok folyamatos törésének, változásának. „Körbenéztem: jézusom, háztetők, ólak, disznók – erről fog szólni? Hát, igen.” A hagyomány szerint, mikor a költő a természetről beszél, odapofátlankodik, ahol nincs helye, antropomorfizál, magát írja újra a tájban. Ez azonban hazugság, Sütő szerint a látás megteremtéséhez hátralépésre van szükség. A kötet második felében olyan témák vetülnek egymásra, mint egy régi számítógépes játék, a Centurio alattvalókat kizsigerelő világa és a Keleti pályaudvarról elinduló menekültek vonulása. A beszélgetést felolvasás tagolja, pontos, erős szövegek. Lesz majd nem-líra is? – kérdezi Vincze. Csak azért, hogy emberszámba vegyenek, nem – hangzik a válasz.

11. Prózatermelő szövetkezet

Délután Vida Gábor prózaműhelye mellé telepszem, ez a legnagyobb létszámú csoport, nincs is idő hosszan az egyes szövegekkel foglalkozni. Tegnap este ki-ki meghúzta a felolvasott novelláját, most kiválasztanak mindegyikből egy bekezdést, és egy összefüggő, közös prózává gyúrják két négyfős csoportban. „Nem a Józsi, hanem apám feje!” Illetve: „mér’ fiatal fiú, hagyjad már!” Ezeket csípem el.

12. Észrevenni a költészetet

Idén, ugye, a tábor hívószava a FOLYÓ, ami azt jelenti, hogy a vendégek előbb-utóbb kapnak valami ezzel kapcsolatos, közepesen releváns kérdést („és a te költészetedben milyen szerepe van a folyónak?”) – na, Villányi László esetében nem indokolatlan mindez. A Műhely folyóirat év végén leköszönő főszerkesztője ezer szállal kötődik a Rábához, gyerekkora óta oda jár biciklivel, a parton talál nyugalmat. 2014-es kötetének címe pedig: Folyótól folyóig. Bende Tamás a beszélgetés első felében a gyakori helység- és személynevek előfordulását hozza fel, rákérdez az egyes referenciákra, Villányi pedig megoszt egy sor történetet Kormos Istvánról, Deák Laciról, Kocsis Lászlóról, Beregszászról. A Folyótól folyóig minden verse egy-egy ajánlással kezdődik – a szerző az itt szereplő alkotókkal érzett szellemi közösséget a kötet megírásának időszakában. Közben felolvasás, Villányi megkérdezi, ha feláll, jobban hallják-e, mire a közönség valamiért azt feleli, hogy igen. A verseket kommentárok követik, kapcsolódó háttértörténeteket, keletkezési körülményeket tudhatunk meg. Az életet költészetként próbálja megélni, saját létezésére, mint műalkotásra gondol – annál, hogy hogyan írjuk meg, fontosabb, hogy észrevesszük-e egyáltalán az életünkben a költészetet. Közben rotyog a bográcsban a krumpligulyás.

13. Régen minden jobb volt

Legalábbis az írótáborok sportértékét tekintve. Nyavalygunk („lippogunk” ©Mucha Dorka) egy sort Biró Zsomborral az üres röplabdapályán, amiért nem jön senki más. Aztán hárman mégis megérkeznek, de negyedórányi játék(ra emlékeztető kalimpálás) után inkább a bográcshoz járulunk. Az legalább nemcsak régen volt jó.

14. Filmszakadás

Vacsi után filmnézés Király Hajnal filmesztéta és néhány ezer szúnyog társaságában – Mundruczó Kornél Deltája kerül a vászonra (/elkent rovartetemekkel pettyezett falra). Király a vetítés előtt felhívja a közönség figyelmét néhány fontos szempontra, a Mundruczó-generáció esztétizáló formaizmusára, a sűrű és precíz filmnyelvre, a hazatérés-film mint műfaj megjelenésére, felbukkanó toposzokra. Én fél óra után úgy döntök, elég volt mára a kultúrából, a filmet megnézem a tábor után otthon, szúnyogok nélkül. De nem ez az utolsó filmszakadás az este.

15. Vicc volt!

Semmiféle filmszakadás, nyilván, nem kell már okádásig inni magunkat, mint a gimis osztálykirándulásokon. Akármilyen fura és nagyzoló kimondani, valamennyire mégiscsak felnőttünk az évek során. Ugyanazok a témák, mint három-négy éve, frusztrált pályakezdőként, kit utálunk és kit utálunk kevésbé, miért ír mindenki szarul a jelenlévőket kivéve, kinek milyen közös sztorija van xy-nal, csakhogy közben már bőven huszonévesek vagyunk, kötetünk van, de legalábbis jó pár publikációnk. Már nem kell gratulálni önmagában ahhoz, hogy leközöl egy folyóirat, és a félműveltségünk is bővült egy kicsit. Szóval nem vagyunk már annyira aranyosak és hülyék. Azok vagyunk, de nem annyira. És látjuk az utánunk jövőket is, a legkisebbeket, akik már nem mi vagyunk. Ez egyszerre derűs és nyomasztó.