Csináljuk a nyarat

Részletek

Purosz Leonidasz a Véneki Alkotótáborról

1. Kőbányai és paprika

Két óra alvás után kóválygok fel a győri vonatra, ahol Dankó (/Paprika /Rúzsa Sándor) Expresszhez szokott dél-alföldiként meglepve konstatálom, hogy működik a légkondi. A miheztartás végett túlműködik. Mindezt persze két órával később vissza fogom sírni a Vénekre tartó buszon, negyven fokban, ekkor már a társaság zömével együtt zötykölődve. Előtte kávé, szendvics, két fiatalabb kolléga egy-egy Kőbányaival támadja meg a szervezetét, én pedig azon kapom magam, hogy a paprika 999 ft/kilós árán hőbörgök. Jézusom, mi lesz negyven év múlva? Hát, paprika, remélem, még lesz. Ellebeg a szélben egy műanyagszatyor.

2. Víz

Kétségbeesetten próbálunk több vizet meginni, mint amennyit kiizzadunk. Horváth Veronika és Sütő Csaba András intézik a regisztrációt, lelkesek, örülnek nekünk. És viszont. A cuccaink egyelőre az öko-tó partján, a ponyva alatt, csúszunk a beköltözéssel. Gyerektársaság pancsol, közéjük vetem magam – a táborlakók közül én vagyok az első fecske, biztosan nem az utolsó. Lebegek a vízben, élvezem a napot: csinálom a nyarat.

3. A DUNA

Ez a rejtélyes PowerPoint dia címe, ami előtt Horváth Veronika köszönti a talán legcsaládiasabb magyar irodalmi tábor résztvevőit, illetve bemutatja a szervezőket és műhelyvezetőket – ez szinte ugyanannyi embert jelent, mint a többiek, ilyen kis csoportokban folyik itt a munka. Idén ráadásul tovább osztódunk, a líra- és próza- mellett kritikaműhely is lesz, sőt egy műfordító workshopra is sor kerül. A tábor hívószava idén a FOLYÓ, és máris fény derül a dia titkára: a kultúrházban („a helyi PIM-ben” ©Locker Dávid) Perger Gyula muzeológus tart előadást a település és a folyó viszonyáról. Vének mindössze tizenhét fős betelepített halászfaluként indult, és az évek során megküzdött törökkel és árvízzel, tudjuk meg a térképekkel illusztrált prezentációból. Ha valaki eddig kritikátlanul viszonyult a folyószabályozás ügyéhez (vagy nem volt véleménye a témában), komoly ellenérvekkel lepi meg Perger. Szóba kerül még transzhumáló állattartás, jódlizó alpesi fiúk-lányok és pornófilm viszonya is, de ezt az összefüggést nem biztos, hogy maradéktalanul értem.

4. Mit ettünk hol

Hú, a FISZ táborban nagyon jó volt a kaja. Dehogy is, nagyon szar! De melyikben, az újban? Nem, a régiben! Mármint a JAK-ban? Most a régiben vagy a régi-régiben? Ja, várjál, nem Kóspallagra gondolsz? A lényeg, hogy itt finom. Húsleves, rántott hús, rizs, kovászos uborka, mindenki elégedetten hümmög.

5. Odakint melóznak

A lírásokkal Zsille Gábor, a prózásokkal Vida Gábor, a kritikusokkal Vass Norbert foglalkozik. Mindezt ma még tisztes távolságból figyelem. Egy kilencágyas szoba hűvösében egyedül sziesztázni, mint egy úr.

6. Darvasi: hard

Bemutatkozik a tábor török-magyar fordítóműhelye, angolul. Sevgi Can Yağcı Aksel mindkét nyelvet folyékonyan beszéli, ettől is különleges ez a workshop a másik vendég, Tunca Çaylant elmondása szerint, hiszen ritka az, hogy nem csak az angol nyelv közvetítésével tudnak dolgozni, így nem kell kétszer is óhatatlanul elvesznie (megváltoznia) valaminek. Magyar részről a két meghívott Elekes Dóra és Ferencz Mónika, Çaylant kijelentésére, miszerint a költészet önmagában egy közös nyelv, egyetértően bólogatnak. Egyébként mindannyian írnak sajátot is, most is egymás műveit ültetik át a másik nyelvére. Beszélnek a különböző fordítói módszerekről, félig-meddig vita: nehezebb-e lírát fordítani, mint prózát, az összegzés a műhely ötödik tagjától, a három éve Szegeden tanuló Barış Yilmaztól érkezik: általában igen, de Darvasit például nehezebb, mint a legtöbb verset. „Yeah, Darvasi: hard.”

7. Egy nagymonológ

Vacsora után Vida Gábort Mechiat Zina kérdezi, nem mintha harapófogóval kellene kihúzni a mondatokat az Egy dadogás története írójából. Elege volt a posztmodernből, hagyományos prózát akart írni – de mi a hagyományos próza? Történetet mesélni? Valahol Joyce körül a kategóriák kezdenek összemosódni, mondja. A gyerekkoráról mesél, súlyos mondatok hangzanak el családról („a családban nem babra megy a játék – ha babra megy, nem vagyunk család”), a szülők felelősségéről, bántalmazottak és bántalmazók szimbiózisáról. Meg fog verni az isten, ha ilyeneket írsz – fogadja fia sikerét az anya. A falu hagyományosan befogadja a dadogókat, epilepsziásokat, nem érti, de eltartja őket: jók lesznek juhásznak vagy falu bolondjának. A város neurológiai esetnek tartja és gyógyszerrel kezeli őket. Szóba kerül az erdélyi népek önképe, egy érdekes tapasztalat: a románok identitása kevésbé nyelvi alapokon nyugszik, jellemző, hogy a kint dolgozóknak jobban hiányzik a miccs, mint a hazai szó. Egy Lyonban élő román ismerős mustárt küldet magának otthonról. Vida másik könyve, amiről Mechiat kérdezi, az Ahol az ő lelke kevésbé személyes anyag (bár ez bizonyos mértékig elkerülhetetlen), tizenötévnyi első világháborús haditudósítás-olvasás eredménye. Tartalmas másfél órán vagyunk túl, emlékezetes gondolatokkal, bennem ez maradt meg nagyon a menekülés kapcsán: „csak akkor tudsz elmenni rendesen, ha elengednek otthonról”.

8. Szúnyoginvázió

Hiába a fröccsök, a füstölő, a fél óránként magunkra fújt extra erős riasztó („túlzott használatát kerülje!”), a még mindig harminc fokban felvett pulcsi, a figyelemelterelő gimis játékok, a büszkén prezentált kötet-munkacímek (jó, ugye? már csak a verseket kell megírni hozzá), ezek csípnek. Aztán egy unortodox ötlet: néhány méterrel arrébb kapcsoljuk fel a villanyokat, és a sötétben folytatjuk. Innentől kezdve egészen elviselhető. Bár az is lehet, hogy mire ágyba kerülünk, már a szúnyogok is rég aludni mentek.