Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Eleget melóztam ahhoz

Purosz Leonidasz a tizedik Véneki Alkotótáborról
Szabad program, ez volt a laza nap. A többiek fröccsöznek, én fröccsözöm és tudósítást írok. Közben történeteket hallok idősödő irodalmárokról, akik mindig csak annyira zaklatják a pályakezdő lányokat, hogy az még éppen letagadható legyen. Történetek, amiket ismerek – szomorkás kalandozás a #metoo határvidékein. Aztán oldódó hangulat, agymenések, pletykák, nevetés, méltatás és fúrás, őszinte monológok, rettenetes pózok – átlagos este egy írótáborban.

 

9.15 – Nehéz ébredés, szokás szerint utolsóként. Van meleg víz! (Kis vita az udvaron, meleg víz vagy melegvíz, nincs igazam.)

10.10 – Én kések, nem a prózaműhely. A Péterfy Gergely vezette néhány fős csapat ezúttal is a tó és a wifi megnyugtató közelségében üt tábort. Baranyai Barna anyagát csípem el. A munkamódszer itt kicsit más, mint a lírásoknál: egyszerre több idő jut egy emberre, viszont inkább általánosságban beszélnek a szövegekről, nem annyira betűről betűre haladva, mint a Lanczkor-műhelyen. Szó esik lektűr és szépirodalom kapcsolatáról, stand up-hatásról. Péterfy szerint „nevettünk, és ez már 75%-os siker”, más szerint viszont kellemetlen, hogy az elbeszélő az olvasóval együtt akar szórakozni. Kérlelhetetlen szigor.

10.41 – Elered az eső, a műhely Péterfy lakóegységébe vonul, én pedig betörök a tóbüfé fedett teraszára elküldeni a tegnapi anyagot és megnézni a Vb-összefoglalókat.

12.40 – Zöldségleves, rakott karfiol. 10/5 (A vajszívem!)

13.48 – Kocogó költőt látok a távolban. Ha jól azonosítom, Horváth Veronika az.

14.12 – Csatlakozunk mi is az edzőtáborhoz: Élő Csengével, Rékai Anettel, Gébert Judittal, Baranyai Barnával és Tinkó Mátéval színvonaltalan, de heroikus röplabdamérkőzés kezdődik az újra szakadó esőben.

15.31 – Líraműhely. Nem bírom ki, én is beszállok egy saját szöveggel, aztán begyűjtöm az elszalasztott délelőtti verseket.

16.47 – Elmegyek boltba, ami egy családi ház a buszmegálló mögött. A boltos néni megdicséri a frizurámat. (Nem jellemző.)

17.21 – Lanczkor Gábor kibújik műhelyvezető-bábjából, és immár pillangóként meghívott költő-íróként válaszol Király Farkas kérdéseire. A referenciális olvasási stratégiáról: 1. Nem jó. 2. Ne hagyjuk, hogy a szerző mondja meg, mi a megfelelő olvasási stratégia. Lanczkor jelzi, spoilerezni fog, hiszen „egymás között vagyunk, szakmabeliek”, ennek megfelelően, aki nem olvasta az Apás szülést, a végére az is nagyjából tisztában van a cselekménnyel, főleg, hogy az epilógus kerül felolvasásra. A szombathelyi középosztály világa, ahol a szeszcsempészet is csak unott keresetkiegészítés, nem élet-halál harc. (Másból viszont az lesz, de én nem spoilerezek.)

18.00 – Az, amit a magyar menzákon bolognai spagettinek hívnak. 10/5 (Nem ez a gasztronap.)

18.29 – Szundi. „Felkeltetek légyszi, ha kezdődik a Péterfy?” „Persze.”

19.07 – Természetesen nem kelt fel senki, de azért nem maradok le sokról. Kár is lenne, az eddigi talán leggördülékenyebb beszélgetés a prózaírók véneki mentoráé, akit Mechiat Zina kérdez. Izgalmas részleteket tudunk meg a Kitömött barbár keletkezési körülményeiről, hogyan találta Péterfy a témát, hogyan kutatott, és hogyan kellett elengednie a rengeteg felhalmozott tudást. „Eleget melóztam ahhoz, hogy kellően felelőtlen lehessek.” A különböző beszédmódok lehetőségeiről: „sosem születik mondaton kívüli döntés”. Szó esik még saját Velazquezünkről: az Instagramról, a bennünk élő nőről, hatalmi játszmákról. „Szomorú hallani az identitás kipukkaszthatóságát” – összegez Mechiat.

20.11 – Az irodalmi közjáték végeztével visszatérünk sportos mindennapjainkba: három lánnyal és két fiúval felálló futballcsapatunk 5-4-es csapást mér a patriarchátusra (egy lány, négy fiú). Az Aranylabda idei esélyese: Kupihár Rebeka.

21.04 – Szabad program, ez volt a laza nap. A többiek fröccsöznek, én fröccsözöm és tudósítást írok. Közben történeteket hallok idősödő irodalmárokról, akik mindig csak annyira zaklatják a pályakezdő lányokat, hogy az még éppen letagadható legyen. Történetek, amiket ismerek – szomorkás kalandozás a #metoo határvidékein. Aztán oldódó hangulat, agymenések, pletykák, nevetés, méltatás és fúrás, őszinte monológok, rettenetes pózok – átlagos este egy írótáborban. Hogy miért jók ezek? Erről bővebben a következő epizódban, holnap.

 

Líraműhely remix (soráthajlások, kis- és nagybetűk megerőszakolva) S10E02

 

Jótékonykodsz, mert az ilyesmire mindig is adtál:[1]

kétszáz dekától kétszáz kilóig bárki, aki szopni tud.[2]

Azt mondja, hogy nem fáj neki,[3]

az egy más fajta rosszullét.[4]

Oldódik a görcs –[5]

ha jól csinálod, kötődni kezdesz.[6]

Fulladásig húzod gumis nyakkendődet,[7]

a bizonytalan nyugati felelősségeket.[8]

Ugyanazok a cukorpapírok zörögnek

színházban, templomban –[9]

ezt tanultam tőled.[10]

Etesd a lovakat:[11]

nem elég hosszú semmilyen út.[12]

 

 

[1] Horváth Imre Olivér: Prózai dolgok

[2] Kupihár Rebeka: évabatyu

[3] Papp Gréta: nagyi vár

[4] Soós Brigitta: la fiesta

[5] Kiss-Batta Rozália: Vállszinusz

[6] Sebestyén Ádám: Sárkányetető

[7] Kiss Dávid: Szöul

[8] Gotha Róbert Milán: Zendesk

[9] Szabó Gergely: Csápok

[10] Élő Csenge Enikő: a távolodás fizikája

[11] Schneider Éva: József

[12] Sebők György: Elindul

Purosz Leonidasz