Május legreményteljesebb eseménye
- Részletek
- Írta: Mechiat Zina
Tóth Kinga performansz estjéről Mechiat Zina írt tudósítástmechiat zina
Az este sűrű volt, talán túl sűrű is, több inputot kaptunk, mint ami ötven percben elférhet, ebbe a beszámolóba sem fér bele, hogy mind hét munkát leírjam. Az est egyes darabjai hármas bontásban sokkal inkább megállnák a helyüket, mint hetes csokorban, hiszen ekkora dózisban ember legyen a talpán, aki képes maximális koncentrációt tanúsítani az előadás egész ideje alatt. Viszont az, hogy megtörténhetett ez az esemény, mégiscsak az egyik legreményteljesebb dolog volt májusban.
Tóth Kinga szövegeit olvasni: 2D. Hangköltészetét hallgatni: 3D. Átélni performanszát: 4D. Utóbbit sikerült metapasztalni a Trafóklubban, ahonnan úgy távoztam, mint akit fejbevertek. „Nehéz, nagyon nehéz performanszon voltam, olyan volt, mint önmagamat kívülről nézni szkafanderben” – valami ilyesmi üzentet küldtem egy barátomnak a Liliom utcából kifelé sétálva.
Olyan performanszokat láthattunk, amelyek után valószínűleg másként nézünk önmagunkra, testünkre és talán még gyerekkorunk is más színezetben tűnik fel. Ez a felismerés nem azonnal bontakozik ki, kell néhány hét a konklúzió kihordásához. Szerencsére a kísérleti produkciók nélkülöznek mindenfajta okoskodást, az intellektuális inputot pedig nem reflektorfénybe helyezett gondolatok, hanem az átélt élmények szolgáltatják. Ebből kifolyólag az alábbi soroknak nincs túl sok közük az objektivitáshoz, hiszen az ilyen típusú előadásokról nem igazán lehet úgy beszélni, hogy megfeledkeznénk saját pozíciónkról. Akkor most jönnek a részletek, meg egy kis terepszemle.
Tóth Kinga olyan műfajban alkot, aminek nem nagyon vannak képviselői jelenleg Magyarországon, és amiről nem igazán alakult ki kritikai beszédmód sem (pedig gyökerek vannak, virágzott már itt a hang- és performanszművészet, volt itt Új Symposion és még sorolhatnánk). Az utóbbi időben azért kitapintható egy művészeti ágakon átívelő, zenét-filmet-irodalmat-képzőművészetet ötvöző formanyelv és az előadóművészetbe is begyűrűzött az ilyen fajta hibriditás. Az irodalmi vonalon a legfrissebb példa Kele Fodor Ákos Echolália című kötete (amit szintén a Trafóban mutattak be) Tóth Kinga művészetéhez hasonlóan nem elégszik meg a textusban rejlő univerzumokkal, hanem vizuális és hangzó örömöket is kínál. Kicsit távolabbról, de ide tartozhat Magolcsay Nagy Gábor metenoiája is, ami szintén lelép a könyv lapjairól és olyan hozzáállást kíván meg befogadóitól, ami túlmutat a jelentéskeresésen vagy a szövegek értelmi lekottázásán. A kicsit meghatározhatatlan, műfaji határokkal játszadozó szövegek muskétásai a Hungarofuturizmus mozgalmi alkotói is, akik performanszaikkal és kiadványaikkal érzékenyítik a közönséget és az olvasókat, és újfajta befogadási lehetőségeket kínálnak nekik. Ez volna tehát az a hiányos kontextus, ahova a Trafóban megvalósult furcsa esemény becsatlakozik.
Hiába a fenti sor, Tóth Kinga performansza inkább juttatta eszembe Ladik Katalin munkásságát, akit körülbelül fél évvel ezelőtt ugyanitt láttam, és hasonló dolgokat tapasztaltam. Persze Tóth Kinga munkája sokkal inkább magán viseli a jelenlegi underground zenei és vizuális szféra jellemzőit és egy pillanatig sem érzem azt az előadás során, hogy múltidézésről volna szó. A tematika és a kiváltott hatások azonban összekötik őket. A sokszor bizarr, sötét világgal vegyülő gyermeki hang, a népi motívumok használata és az újító szellem az, ami miatt egy lapra kerülnek. Illetve azért, mert nézőként úgy érzi az ember előadásaik során, mintha valakinek a tudatalattijában kirándulna. Csak aztán rá kell jönnie a nézőnek, hogy valójában a saját agyában tévedt el.
Amikor beléptem a terembe, kíváncsian vizslattam a színpadra kihelyezett tárgyakat – vizesedény, ruhaszárító, drótok és mikrofonok. Aztán elkezdődött az előadás, kiesett a kezemből a ceruza és ötven perc mélyrepülés következett. Hét performanszot láttunk, amelyek legérdekesebb közös vonása az önmagát figyelő performer, aki különböző kontextusokban jelent meg és reflektált saját magára. Persze mindez kísérletező hangkonstrukciókkal és videóművekkel karöltve történt meg. Így például az első, STAGE FRIGHT című performanszban egyszerre láttunk egy felvételt Tóth Kinga performanszáról, láttuk őt magát élőben, amint egy székhez kötözve követte saját, diktafonról elindított hangfelvételének utasításait. Izgalmas volt egyszerre látni az ösztönöknek szabad utat engedő, fal felé fordulva „éneklő” szereplőt, és a teljesen kontroll alá vetett lányt a széken, aki némán és engedelmesen ült a számára kijelölt helyen.
Ez a téma volt a legérdekesebb egy későbbi performanszban is, aminek a „refrénjeit” azóta is kétnaponta eléneklem. Két részből, két szövegből állt a Holdvilágképűek című munka: először egy videofelvételt láttunk, hámréteg zoomolva, vagy talán nyálkahártya, vagy egy bármilyen pulzáló testrész. Közben persze hang, Kinga énekelte, „Lyukat rágtam, kifolyt a lé, hideg volt benne”. A szöveg a Holdvilágképűek című kötetből származik, ami a test és a betegség problémaköreit tárgyalja. Vagy inkább hozza közel és képezi le a működését. Ebben a felvételben megint az volt az érdekes, hogy egyszerre láttad az embert kívül (szereplő) és belül (felvétel), közelről és távolról. Ezek után egészen új perspektívát nyert az, mit jelent emberként gondolni magunkra.
Ugyanennek a performansznak a részeként elindult a Vízkúra című szöveg és a hangkonstrukció, ami az All machine című könyv és a hozzá kiadott album darabja. Ez a könyv elsősorban a testtel és a bennünket körülvevő mechanikákkal foglalkozik. Recsegő géptájak kívül és belül, indusztriál betegség, radikálisan új, mégis, a 21. század lakói számára hozzáférhető dimenziók. A performer használatba vette a vizestálakat és a fregolit. Öblöget, szürcsöl, loopolja, megy a felvétel, nem tudjuk, pontosan mi van rajta, de az biztos, hogy víz és fém keveréke. A lány beszél a vízhez, a vízről, folyadékról, testről. Önreflexiót láttam már megint, ezúttal új perspektívából. De ami miatt említem ezt a performanszot az az, hogy hiába az erősen asszociatívnak ható, súlyos és egyben szürreális szöveg, mégis kitapintható, hogy ismét az önmagunk vizsgálatának egy gesztusával találkoztunk. Folyadékok a testben és azon kívül, angolnák itt is ott is, mérgező molekulák a környezetben és a testben. „Van, van valami a vízben”, ismételgeti remegő hangon a lány, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy ő van a vízben, aztán meg arra, hogy én vagyok a vízben, ahol nem tudom már, hogy körülöttem vannak-e a mérgező molekulák, vagy én vagyok-e az. Félelmetes dolog az angolna, ha benne van a pakliban, hogy te vagy az. https://soundcloud.com/allmachine/vizkurawasserkur
Hasonlóan jelenítette meg a témát az utolsó darab is, Antoni Rajzhekovval közösen készített NEUHAUT-ÚJBŐR című videómunka, amelyet Tóth Kinga a közönséggel együtt nézett végig a vászon előtt ücsörögve. Nekem is durva volt végignézni, hogy a felvételen egy fehér szkafanderben, lekötözve fekszik, és egy fölé tartott mikrofonba bocsát ki hangokat, nem akarok belegondolni, neki milyen lehetett. Közben a vizuális ingerek sem maradtak el, fénnyel vetítettek rá. Elmesélni egészen egyszerű ezt a darabot, értelmezni és visszaadni három lépéssel nehezebb. Hiszen nem a történésektől lett súlya a dolognak, hanem attól a dinamikától, ami mind a zenei, mind a vizuális részét jellemezte a munkának. Hogy fokról fokra erősödtek a hatások és egyre inkább bevonták a nézőt, közben pedig nem lehetett elvonatkoztatni attól, hogy valaki önmagát nézi egy szakfanderben üvöltve. Hát persze, hogy én is elképzeltem magam ebben a szerepben. Nem volt jó.
Ha már annyi loop és ide-oda ugrálás volt az előadásban, így most én is visszaugrok, mégpedig a második performanszra, a PAPÍRra. Említettem az elején, hogy mennyire közösnek érzem Tóth Kinga művészetét Ladik Katalinéval, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ez a darab zajlott. Kinga egy szemetes mellett guggolt, papírokat gyűrögetett, közben a háttérben rajzai és a hozzá tartozó szövegek voltak kivetítve. Ő meg egy kislányról beszélt, énekelt, az integető kislányról, a mosolygós kislányról, kicsit népiesen, kicsit ártatlanul és kiszolgáltatottan. Olyan volt, mint amikor egy gyerek játszik valamivel, és közben nagy-nagy igazságokra talál rá, amely rátalálásról nincs tudomása, de mégis érzi, történt valami. Én is így voltam vele: „Nem tudom mi ez, de asszem érzem.” És ez pont elég.
Az este sűrű volt, talán túl sűrű is, több inputot kaptunk, mint ami ötven percben elférhet, ebbe a beszámolóba sem fér bele, hogy mind hét munkát leírjam. Az est egyes darabjai hármas bontásban sokkal inkább megállnák a helyüket, mint hetes csokorban, hiszen ekkora dózisban ember legyen a talpán, aki képes maximális koncentrációt tanúsítani az előadás egész ideje alatt. Viszont az, hogy megtörténhetett ez az esemény, mégiscsak az egyik legreményteljesebb dolog volt májusban.
