Befelé kibomló zárójelek

Részletek

Vigh Levente beszámolója a Valami helyet című Borbély Szilárd-szimpóziumról

Korán érkezem a könyvtárba, az üdvözlések, a kézfogások után az utolsó sorban ülök le, és amíg Herczeg Ákos Korpa Tamással beszélget, elkérem tőle Borbély Szilárd [Ami helyet] című kötetét. Gyakran forgatom ezt a könyvet, mindig megakad benne valamin a tekintet, most is fellapozom, kiírok két szöveghelyet azzal az elhatározással, hogy a tudósítást majd ezekkel vezetem be. Leül mellém Ákos, kérdezi: na, hogy tetszik? Valami hasonlót válaszolok, mint amit később Kerber Balázs is megfogalmaz: könnyű a súlyosságával rezonálni. Kezdődik lassan az esemény, lassan kezdődik el – de talán érdemes volna azzal indítani, amire már alig jutott idő.

Rengeteg kérdéssel készült és személyes hangvételű beszélgetést tervezett, mondja már moderátori szerepben Herczeg Ákos a szimpóziumot záró kerekasztal-beszélgetés felvezetőjében, de sietni kell, odaérni a Borbély Szilárd tiszteletére rendezett emlékpad avatásra, így sajnos röviden kérdez és rövid válaszokat vár. Még a kétezres évek elején került a kezébe az [Ami helyet], ez volt az első találkozása a kortárs irodalommal, az az élmény, ami líraolvasói pályára állította, mondja. Bámulatosan összetett költészetre talált ebben a kötetben, a gimnáziumi irodalomórák olvasmányai után lenyűgözte a formai kötöttségektől való elmozdulása és a különböző megszólalásmódokban kibontakoztatott érzékenysége – az olvasó hullámozhat a gondolatritmus által, elidőzhet, szöszölhet egy-egy részlettel, de akár át is folyhat a verseken. Ilyen köteteket adna a középiskolások kezébe, mint ez, ami nem nyomja agyon az embert, sőt, komplexitása ellenére mindenféle irodalomelméleti felvértezettség nélkül is közel engedi magát olvasójához. Ebben a szűk félórában arról kérdezi a kerekasztal résztvevőit, hogy milyen élmények fűzik őket az [Ami helyet]-hez, illetve hogy a megjelenésétől számított közel 20 évben megőrizte, megőrizhette-e ez a mű az aktualitását, vagy irodalomtörténetileg tartható már leginkább fontosnak, érdekesnek.

Szabó Marcell is korai találkozást, aztán egy nemrég történt közelkerülést említ – 15 éves volt, mikor Borbély Szilárd dedikálta neki ezt a kötetet. Az [Ami helyet]-re mint a korai és a kései Borbély-szövegek összekötő láncszemére tekint, amit vizsgálva feltárhatóak lehetnek az életmű átrendeződései, elmozdulásai. Érthetetlen módon Borbély Szilárd első kötetei szinte beszerezhetetlenek, veszi át a szót Sipos Balázs, mégis érdemes keresni, kézbe venni azokat, próbára tenni azt az olvasásmódot, ami akaratlanul is keresi bennük a halál előérzetét és okait, a végzetszerűséget – megnézni, lecsupaszítóak-e róluk az életrajzi olvasatok és a gyásznarratívák. Szabó Marcell szerint egy ilyen erős kézzel tartott kötet verseiről nagyon nehéz kiragadva beszélni, és Sipos Balázs is megjegyezni, a versmondatok anélkül rúgják hasba az embert, hogy azok kihűlnének olvasást gátló szállóigékké. A szövegek folyamatosan átrendeződnek, újraszerveződnek, és egy kötet csak akkor veszíti el az aktualitását, ha túl könnyen olvashatóvá, hozzáférhetővé válik. Borsik Miklós hosszabb-rövidebb szüneteket tartva, lassan és tagoltan – mint később kiderül – egy kettőséget fogalmaz. Felolvas a kötetből, a részt Kozsó dalszövegeihez hasonlítja. Kerber Balázs felszabadítóan közbelép, érdekesnek találja a popdalokkal való összevetést, hiszen mintha Borbély Szilárd nagyobb bátorsággal használna érzelmesebb gesztusokat a kortársainál. E költészet aktualitásáról beszél: a látás kitüntetettségéről Borbélynál, fenomenológiai érdeklődésről a fiatal költőknél. Hogy az [Ami helyet] elmélet és matéria variálásával, térszerű ábrázolásaival rámutat arra, a fogalmi kategóriák hogyan vesznek minket körül. Pár szót fűz még a járás könnyűségéhez ebben az elmélettérben. Borsik Miklós hozzáfűzi, mintegy a szüneteltetett kettősségnek a másik felét: a Borbély-szövegekben rejlő komplexitás nem lehetett előre eltervezett. Előbb-utóbb eljutunk arra a pontra, hogy már nem hisszük el, hogy ez az okosság egy emberé, sokkal inkább a szövegé. Herczeg Ákos berekeszti a beszélgetést, indulni kell, mondja, de mindenkit megnyugtat, az Alföld folyóiratban olvashatók lesznek a kerekasztal-beszélgetés és az előadások átdolgozott szövegei. Addig is haladjunk tovább, visszafelé.

A Borbély-recepcióban konszenzuálisnak tekinthető az a megállapítás, kezdi előadását Szabó Marcell, hogy a 90-es években született köteteket és az életmű kiteljesedéseként számon tartott 2004-es Halotti pompát alapvetően eltérő poétikai megoldások jellemeznek. Ez elsősorban a nyelv materiális aspektusára vonatkozó, hangsúlyozottan önreflexív és metaforikus eljárásoknak, a kezdetben meghatározó szintaxistörés, agrammatikusság kiterjedt és variatív felhasználásának, a központozás elhagyásának vagy újraértésének, a szóalakok analízisének visszaszorulásában ragadható meg. Meglátása szerint abban is egyetértés figyelhető meg, hogy ez a váltás az irodalmi modernitás szövegformáló eljárásaival szembeni kritikus pozíciót eredményez, amely olyan szubjektumfelfogást irányoz elő, ami egyén és nyelv, hang és eredet, megszólalás és létrehozás viszonyait szabja újra. Felvázolja, hogy a klasszikus modernségben a költői és a hétköznapi nyelvhasználat közti szakadás reflexiója és megoldásaképp milyen írásstratégiák mutatkoztak. Egy elhasznált jelrezsimet említ, majd reformfeladatokat magára vállaló költészetet, amely használatukban még ki nem üresedett jeleket ajánl. Az infláció és a csendben gazdát cserélő pénzérmék. Kétféle poétikai stratégiáról beszél, olyanról, ami a nyelvi jel konszenzualitását vonja kétségbe, újraalkothatónak, fabrikálhatónak tekinti azokat, és analíziseikkor az írott alakok motiváltságára kérdez rá, illetve ami a nyelvi jelek érzéki újrarendezése helyett a figurák és a trópusok felülvizsgálatára vállalkozik. Előadásában a 90-es évek végén született Borbély-köteteket vizsgálja, a Mint. Minden. Alaklom és az [Ami helyet] egy-egy versét abból a szempontból, hogy hogyan alakulnak át a szövegek önreprezentációs eljárásai, hogy hogyan alakítja a Borbély-líra kérdéssé és kérdésessé az önmagukat tematizálni képes alakzatokat. Meglátása szerint ez a két kötet a költészet kudarcának kijelentésével azonosítja saját projektjét, így egy olyan metapoétikai nullpontra helyeződnek, aminek a költészet impotenciája ad támpontot. Ennek bemutatását az előadó, jóllehet, nem egy, a feltárt összefüggések azonnali megértését elősegítő, élőszóban történő befogadásra optimalizált írásművének felolvasásával hajtja végre, mégis követhető marad és mindvégig meggyőzően érvel.

Sipos Balázs az előadása elé három mottót is helyezett, az egyiket az [Ami helyet]-ből kölcsönzi: „a szavak múlékonysága”. Tudományos konferenciákon ritkán tapasztalható energikussággal beszél aztán ürességről, válságokról, egzisztenciális megrendülésről. Borbély Szilárd egyik esszéjéből idéz, amiben a szerző két irodalomfelfogásról értekezik: az egyik a sors, a másik a lét emlékezeteként tartja számon önmagát. Előbbi példázatszerű és reprezentációs szerepet tölt be, identitásokat rögzít, erkölcsközvetítői funkciót lát el. Beírja a történelmi eseményeket az irodalomba, visszatükrözi és archiválja azokat. Utóbbi a létet „rögzítő” irodalom, amely prezentál, performál, a létet mint nyelvet, a nyelvi létezést és a nyelvvé tett létet közvetíti, azt, ami mondható a létről. Bár az idézés és az ismétlés látszólag a másik kategóriába volna logikusan beilleszthető, mondja az előadó, azonban ott nem válik hangsúlyossá a nyelv utólagossága, az a Heidegger-i felismerés, hogy a nyelv már mindig is megelőzi a létet, a szöveg már mindig is idézet, iteráció, akkor is, ha jelen időt rögzít. Ez utóbbit, állítja Sipos Balázs, Borbély Szilárd az esszéjében mintha fentebb értékelné, és hozzáteszi, korai költészetének vizsgálatakor is fontosak lehetnek Derrida, illetve Paul de Man megállapításai. Az [Ami helyet] is azt keresi, hogy miben áll az ismétlések és idézések által személytelen rendszerekbe tagozódó nyelvi létezés. Erre utalhat a kötet egyik fontos szava, a beszüremlés is, illetve a különös relációs jelek, amik a létet rögzítő versekben a nyelvet rögzítik a lét helyett, illetve egyiket a másik értelmében. Ez a költészet keresi, hogy a lét helyére bevéshető-e a nyelvi hordalékanyag, így azt is, hogy mi az, ami megelőzheti a kérdezőt, a nyelvet. Mi lehet, kérdezi az előadó, az a kiüresedettség, szorongatottság, amiben a versek megszólalója is üresnek tekinti magát, az, akit depresszív figuraként azonosítunk és megszólalásait vallomásként is olvassuk – adekvát kérdés ez olyan szövegek esetében, amelyek mégiscsak gépies eljárásokkal állítják elő és közvetítik ezt az ürességet. Ahogy az is kérdéses, hogy miért talál ennyi olvasóra és miért örvend ekkora népszerűségnek ez a nyomasztó és ontológiai kérdéseket feszegető költészet. Ekkor Paul de Mant idézi, aki Rilke-értelmezésében a szerző művei iránti rajongás okait keresi, és megállapítja, azok az olvasók, akik a lét semmiségéről és a céltalan vágyódásról szóló versek megszólalóival azonosulnak, bedőlnek a szöveg retorikai trükkjeinek. Nagyon nehéz nem meghatódni vagy azonosulni a Borbély-szövegek olvasásakor, mondja Sipos Balázs, és aligha volna érdemes ennek ellenállni. Ez a költészet reflektál arra a problémára, hogy többet várunk el a nyelvtől, mint amire a nyelv képes, hogy nem tudjuk kiiktatni azt a várakozásunkat, hogy odaértsük a másik arcát, vagy engedni annak, hogy csak a nyelv maradjon, amiben minden magára utal. Ebben a költészetben a nyelv cselekvésképp lelepleződik, és erről a nyelv csalódottan tudósít, mintegy magát dekonstruálva. Borbély Szilárd szavait idézi később, aki a Halotti pompa megjelenése után azt nyilatkozta, egy olyan nyelvet talált meg, ami mintha helyette írta volna a szövegeket. Az előadó hozzáteszi: mintha már ekkor is ez történt volna.

Borsik Miklós Borbély-verseket és Lautréamont-szövegeket vet össze, megállapítja, hogy az egyik a másikra hasonlítani szeretne, így az különbözőségeik mikéntjére irányítja a figyelmet. Bennük a hermafrodita alakjait vizsgálja, aki az [Ami helyet]-ben visszavonul abból a térből, amelyben a versmondó közvetíti a verset, és aki így megjeleníti azt a gépet is, ami mögüle szól. Tudatos alkotószándékról és a véletlenszerűségekről beszél, keresi, hogy kié a szöveg, hogy honnan ered. A befelé nyitott relációs jelekkel történő kiemelések szerinte a számítógépet vagy a számítógépes vírust lehetséges társszerzőkként engedik megmutatni – mintha a gép nemtetszését fejezné ki, hogy az emberi tényező a saját elsődlegességét tekinti magától értetődőnek. A begépelt szöveg időben megelőzi a nyomtatott változatot, ahogy Lautréamont szövegei is megelőzik Borbély verseit. Az időbeliségükben erősödnek ekkor a versek, kérdéseik az eredet felé irányulnak. A nyelv és a használata, illetve az elhasználtság viszonyait kutatja tovább az előadó. Vizsgálja az angyalok megjelenését a két szerzőnél, a Borbély-szövegek látványterveit a halott angyal absztrakciójától addig az angyalig, ami porcukorban állva üveggel vagdossa az ereit. Megállapítja, a kötet demonstratívan emlékeztet egy hagyomány fáradtságára, és míg Lautréamont szövegeiben az angyalok időnként felfrissülnek, Borbélynál a fáradtság elsődleges. Talán mert nem született vers anélkül, hogy ne formálná egyfajta fáradtságbecslés, mondja. A szerző, a toll, a számítógép és a lehetséges olvasó fáradékonysága az, amire itt sajátos figyelem irányul, ami így formálja a szövegeket is. Arabeszket említ az előadó, aminek a tervrajzát érdemesnek látná egy vonalrendszerben ábrázolni, így nézni meg, hogyan viszonyul egymáshoz a két kötet motívumhálója. Megfigyeli a képek háromból kétdimenzióssá válását, a visszahúzódást a domborművek azon köztességébe, ami nem lehet sem a képeknek, sem a plasztikáknak az egyedüli sajátossága, mégis mindkettő világához hozzátartozik. Üvöltésről beszél a szövegek némaságában, emlékszik, ahogy Borbély Szilárd, aki bevallása szerint kötetnyi megformált felszínt akart létrehozni, szinte sugdosva olvasta fel írásait, és idegenkedett Latinovitstól, aki kiállt és elszavalta „A verset”. Mintha figyelmen kívül kellene hagyni a szerző, a versmondó jelenlétét, és ahogy a felolvasások, úgy a felolvasott költészet is mintha azt az intelmet közvetítené önmaga felé is, hogy a vers léte nem lehet nem a betűhöz, esetleg a karakterekhez vagy a leütésekhez viszonyuló lét. Leütés, agresszív szó, teszi hozzá Borsik Miklós, de átvezet egy másik intelemhez: a vers kezdjen valamit a versen belül és kívül létező agresszióval.

Az avatásra már nem jutok el, a szimpózium után hazafelé veszem az irányt. Még Simon Bettivel váltunk pár szót, elmagyarázom neki, hogyan talál a botanikus kerthez. Másnap ír, hogy nagyon szép környezetben helyezték el az emlékpadot, és meghatódott, amikor valakitől azt hallotta, ha majd meghal, reméli, hogy találkozik Borbély Szilárddal, és elbeszélgethetnek arról, hogy megérte-e ilyen hamar elmennie. Boldog vagyok, hogy nem egy márványtáblával vagy szoborral tisztelegnek Borbély Szilárd előtt. Olyan gesztus ez, ami kerül mindféle hivalkodást. Az öröm mindig valamiféle egybeesés, az elvágyódás hiánya, mondta Sipos Balázs az előadásában, mikor rámutatott, hogy az [Ami helyet] szövegeiben az én a kintből mindig a bentbe vágyakozik és fordítva. Remélem, hogy sokakat marasztal majd a botanikus kert fáinak árnyéka, hogy sokaknak okoz majd örömet megpihenni kicsit ezen a padon.

(„Valami helyet” – szimpózium Borbély Szilárd Ami helyet című verseskönyvéről. A szimpózium 2018. április 10-én, a Fiatal Írók Szövetsége és a Méliusz Juhász Péter Könyvtár szervezésében, a Debreceni Költészeti Fesztivál részeként került megrendezésre).