Világban való otthontalanság

Részletek

Énekes András Előd tudósítása a Borbély Szilárd-emlékestről

(Bach Máté felvétele)

Négy éve távozott közülünk a maga tragikus hangoltságában is teljes életművet ránk hagyó Borbély Szilárd. Számunkra, vagyis olvasói számára ez az idő viszont meglehetősen kevés ahhoz, hogy megteremtődjön a kellő távlat szövegei és a 2014. február 19.-én végrehajtott öngyilkossága között. A debreceni Déri Múzeumban az évforduló alkalmából kollégái és tanítványai vállalták magukra az emlékezés szükségszerű terhét.

A Borbély Szilárddal személyes, hosszabb-rövidebb ideig szakmai kapcsolatban is álló Valastyán Tamás, Debreczeni Attila egyetemi tanárok, illetve Korpa Tamás és Áfra János költők idézték meg gondosan megválogatott szavakkal a debreceni szépíró alakját a Déri foghíjas dísztermében. Az este mellékszálaként a szervezők arra kérték a résztvevőket, hogy egy-egy Borbély-mondatot vessenek papírra, melyekből később emlékkönyvet fűznek majd össze. A beszélgetést moderáló Áfra János rögtön azzal a kéréssel fordult beszélgetőtársai felé, hogy mondják el, ők melyik mondatot választották és miért.

Valastyán a Borbély halála után, németül megjelent Kafkas Sohn című töredékes regényből olvasott fel egy narratív én és grammatikai én azonosíthatatlanságával játszó mondatot. A nyelv szintaktikai és grammatikai feltételrendszerének végletekig vitt kísérlete nagyban meghatározta Borbély Szilárd lírai alkotásait is. Az irodáját 1989-től egészen 2014-ig Borbéllyal megosztó Debreczeni Attila, a Debreceni Egyetem intézetigazgatója Borbély egyik irodalomtörténeti munkájának zárógondolatait idézte fel, melyben szintén egy grammatikai szinten tetten érhető különbségtétel, csere történik. Szerinte Kölcsey Vanitatum Vanitas című költeményében nem a klasszikus verset alapjaiban meghatározó hiábavalóság értelmezéséről, hanem épp az értelmezés hiábavalóságáról kellene beszélni.

Korpa Tamás lírikusi indulásában kulcsszerepet játszott a mentorszerepben is felidézett Borbély Szilárd. Korpa Tamás pedig az életmű egyik nagyon fontos darabjából, a végességtapasztalatot elégikus, klasszikus hangnemben felnagyító Ha menni kell… című versből olvasott fel. A beszélgetés kezdeti feszültségét az Áfra János kérdésére megkezdett szál oldotta föl, mely a személyes életutak találkozását, főbb csomópontjait igyekezett rekonstruálni. A jelenleg a Debreceni Egyetem filozófiaintézetét vezető Valastyán Tamás még az egykori Határ című irodalmi és kritikai folyóirat szerkesztőjeként találkozott Borbély szövegeivel, s annyira felvillanyozta ez a szövegvilág, hogy pár évvel később, 1994 nyarán kritikát írt a Hosszú nap elről. A személyes találkozásra fél évvel később került sor, mikor Valastyán nyolcadik emeleti lakását akarta eladni, s váratlanul beállított hozzá Borbély Szilárd, első pillanatban potenciális vásárlóként, majd pár perccel később kiderült, valójában azért kereste fel a kritikust, hogy személyesen köszönje meg a hónapokkal azelőtti méltató írását. Sok panelházhoz hasonlóan itt is volt az emeleti folyosón egy rács, s ezen a rácson keresztül látta meg először Borbély arcát. Valastyán Tamás szuggesztív visszaemlékezésével ez az erős, egyben morbid kép egy pillanatra befagyasztotta a termet.

Korpa Tamás azt az elemi tapasztalatot elevenítette fel, amit 2006-ban, fiatal egyetemistaként élt át, s amiben hat évvel később nekem is részem volt: bátorságot jelentett a fiatalok számára az, hogy a kortárs líra beszédmódját aktívan alakító, nem a visszavonulás szélén hallgatásba burkolózó, hanem kockázatvállaló módon folyamatosan író alkotóember volt a tanárunk. Az akkoriban induló fiatal költők számára Borbély Szilárd jelenléte magabiztosságot jelentett, ha bármikor felmerült volna bennük, hogy jó helyen és jó közegben vannak-e. Később munkakapcsolatba is került vele, például a Hungarikum-e a líra? című esszékötetét megjelenés előtt még megmutatta Borbély tanítványainak, és várta tőlük az észrevételeket. Az egyébként a szerző írásmechanizmusában folyamatosan visszatérő hibákról is megvolt a véleménye, miszerint nem baj, ha benne marad a szövegben pár darab, hadd legyen dolga a filológusoknak is.

Áfra János ezek után Borbély Szilárd sokrétű írásművészetére hívta fel a figyelmet, hiszen a két fő irány, a költészet és az irodalomtörténészi munka mellett prózaíróként is komolyan kellett számolni vele, számos drámát is írt, melyekből a debreceni Csokonai Színház többet színpadra vitt. A szépirodalom szinte összes műfajában jártas volt, az aktuálpolitikai zöngéktől sem mentes tárcaíró, megrögzött biciklista alakjával például én is ezen a beszélgetésen találkoztam először. Valastyán Tamás kiemelte, hogy ugyan 2010-ben jelent meg utolsó verseskötete A testhez címmel, de élete utolsó négy évében is aktívan publikált, s egy magánlevelezéséből kiderítette, hogy Bukolikatáj munkacímen már készülés alatt állt az újabb lírakötete, melynek kompozíciója is ismert. Nem lenne meglepő, ha a Valastyán által inverz balladáknak címkézett versek hamarosan kiadásra kerülnének. Ahogy a debreceni esztéta fogalmazott: „az nagyot fog szólni”. A három ciklust tartalmazó tervezet címeinek összeolvasása a következőképp fest: „Amikor valaminek vége”.

Az este során nem először és nem is utoljára hangzott el egy olyan végletes, vérfagyasztó idézet vagy megállapítás, amely a gördülékeny, az óvatoskodást nem túlzásba vivő, de végig a legnagyobb tisztelet hangján folyó beszélgetés résztvevőit és hallgatóságát kizökkentette egy másodpercre, s a négy évvel ezelőtti esemény kitörölhetetlen, kéretlen emlékét tépte fel.

A beszélgetés előrehaladtával úgy tűnt, hogy a résztvevők egyre inkább Borbély Szilárd alkatának, viszonyrendszerének, a világgal való kapcsolatának felfejtésére vállalkoztak. Nagyon fontos motívum Debrecen városa ebből a szempontból, a város, amelyhez írásaiban, legfőképp drámáiban (Istenasszony Debrecen) is jól kirajzolódik ambivalens viszonya.

A kritikus viszonyulás, a kultuszokra való rákérdezés beszédmódja tárcáiban kapott igazán tiszta hangot, de Debreczeni Attila fontos észrevételével igen nehéz vitába szállni. Egykori kollégájáról úgy nyilatkozott, hogy akár Szegeden, akár Győrben élt volna, az ő sorsában a világban való otthontalanság, a környezetében helyét nem találás volt a legmeghatározóbb, az pedig, hogy melyik városban élte le életét, innen nézve másodlagos. Erre a megállapításra rímelt valamelyest Valastyán Tamás visszatekintése Borbély Szilárd dedikációira, melyek az ilyenkor szokásos fordulatok végén a Dogville helymegjelöléssel végződtek.

A kifejezés utalás Lars von Trier 2003-as filmjének címére, vagyis egy sötét, nyomasztó hangulatú, a világtól elzárt amerikai bányászfalu képét idézte meg szignóin. Debreczeni megvilágításában ez a Dogville nem egyértelműen Debrecen allegóriája, hanem a személyes élettragédiáktól sújtott borbélyi világ elemi élménye. Elhangzott végül az az árulkodó tény is, hogy nagyon sok esetben grafitceruzával írta meg dedikációit, hogy bármikor ki lehessen törölni őket.

Ez a kettős kódoltság, az ellentétezés és az önmegsemmisítő gesztusok fel-feltörő játéka végigkísérte életét, a tragikus végkifejlet pozíciójából mindenesetre nehéz máshogy értelmezni az efféle, szövegeken túli viselkedésmintázatokat. Négy év elteltével sem könnyű nagyobb nyilvánosság előtt beszélni Borbély Szilárdról, erre mindannyian rájöhettünk az este folyamán, ahogy arra is, hogy mégis rendelkezésünkre állnak a megfelelő szavak, melyeket körültekintően használtak a beszélgetés résztvevői. A kötelező emlékezés terhét viszont legfeljebb az idő fogja könnyebbé tenni, de addig is például szolgálhat Valastyán Tamás emlékezéstechnikája a debreceni és magyarországi irodalmi élet számára: „még ha a rácson túlról is nézett rám Szilárd, számomra a szeme mindig mosolygott.”