Szandál zoknival

Részletek

Dézsi Fruzsina Szilasi László marosvásárhelyi estjéről

Rég várt író volt a Látó Irodalmi Játékok januári vendége: Szilasi László betegsége okán mondta vissza a másfél-két évvel ezelőtti találkozót, a 2018-as irodalmi év azonban nem is indulhatott volna erősebben a Yorick Stúdióban. A szerzőt a Látó folyóirat szerkesztője, Láng Zsolt kérdezte legutóbbi könyve, az Amíg másokkal voltunk kapcsán.

Épp jó időben érkeztem, kint még elkaptam a fesztelen beszélgetések egy-egy foszlányát, mindenki szokatlanul élénk, pedig szerda este van, hét közepe,  mélypont, és a többi. Ahogy gyűlt a hallgatóság, úgy duzzadt egyre nagyobbra a Szilasi Lászlót körülvevő embercsoport, ritkán ilyen magas az egy négyzetcentiméterre eső irodalmárok száma.  Ölelések, kézfogások, harsány köszönések, nincs kérdés, itt mindenki ismer mindenkit, a közönségtalálkozók elejére kötelezően illesztendő bemutatkozás nyugodtan elmaradhat: ebben a társaságban nem az a kérdés, hogy ki hallott már Szilasiról, hanem az, hogy ki tud többet róla.

Láng Zsolt nem is próbálta meg összegezni a szerző munkásságát, nyilvánvalóan intim közeg ez, a felesleges szócséplés helyett azonnal kijelölte az első felolvasandó regényrészletet. „A vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki nem szeretné megismerni a másikét.” – ezzel a Clint Eastwood parafrázissal indult el az este, és legyünk őszinték, ezek után azért nem könnyű személyes hangvételű tudósítást írni. Pedig minden más megszólalási mód érvénytelen volna, hiszen olyan ez az este, akárcsak egy nagy osztálytalálkozó. Bár Láng Zsolt olykor bele-belegabalyodott saját eszmefuttatásába, de szívesen, jó kedéllyel kérdezett, aligha körvonalazható gondolatmenetének hála szokatlan, ám annál érdekesebb ívet járt be a beszélgetés: Szilasi 2016-os könyvétől a kukoricához hasonlatos mélymagyarokon át eljutottunk a szandál-zokni jelenségig.

Erre a végpontra valószínűleg kevesen számítottunk, amikor elhangzott az első kérdés: mennyire ismeri a szerző valójában Erdélyt, végigjárta-e a regénybeli útvonalat? Szilasi mosolyogva emlékezett vissza első romániai élményeire, fiatalon ugyanis gyakran járt át családjával az országba sárga bakancsokat venni, amiket aztán jó pénzért eladhatott a gimnáziumi haveroknak. Később vendégtanárként járt át Kolozsvárra, ám Erdélyről többnyire könyvtapasztalatai vannak, Jókai történelmi regényei különösen kiemelkedőek ebből a szempontból. Az  Amíg másokkal voltunk kötet ezen túlmenően is erőteljes irodalmi impulzusokból táplálkozik: a Babits, Jókai és Bessenyei köré épülő három kisregény előmunkálatai főleg naplók, monográfiák, életművek olvasásáról és jegyzeteléséről szólt, csak a gondos cédulázgatások után következett a konkrét írói munka.  A kötet második egységénél, amely Babits szegedi éveit tematizálja, azonban még így is felmerül a személyesség gyanúja, hiszen Szilasi maga is Szegeden él, óhatatlanok hát a párhuzamok.

Aztán egy élesebb váltással máris szóba kerülnek az egyetemi évek, a pályakezdés, a dekonstrukció, a régi irodalmi kör, és persze Odorics Ferenc: „Szürkemarha-pörköltet kell enni nála, ez önmagában is nagyon veszélyes, és utána következik hozzá a szakirodalom.” – meséli Szilasi. Láng Zsolt ezen a ponton magához is ragadja a szót: ha már a szakirodalomnál tartunk – kicsit komolyabb mederbe terelve a beszélgetést – azt is megfigyelhetjük, hogy Szilasi regényei és tanulmányai egyaránt felvetik a valóság kifejezhetőségének kérdését. „Megpróbálom a halálra ítélt szerzőket új kontextusba állítani, ez a szemlélet köti össze a munkáimat.” – vonja le a konklúziót maga a szerző.  

Ha Szilasi munkásságáról beszélgetünk, akkor természetesen kikerülhetetlen legismertebb regénye, A harmadik híd. Sokan nevezték bátor műnek, ám nem biztos, hogy a kritikusok ezt pontosan úgy értették, ahogyan az író szerette volna. Szilasi ugyanis bevallotta, hogy őt voltaképpen nem érdekli a hajléktalan, hiszen egy ilyen figura szörnyen unalmas: odamegy az emberekhez, ráijeszt a gyerekekre, pénzt kéreget, ki tudja, mikor fürdött utoljára, részeg, vagy ha nem, akkor másnapos. Összegezve: mozog és feleslegesen beszél – egy ilyen karakterű alakot nem igazán lehet tanulmányozni. Különösen nehéz poétikai feladat volt hát a jelenségről való beszédmód kialakítása, hiszen akaratlanul mozgásba lendülnek a már meglévő értelmezési sémák, az ebben megnyilvánuló bátorságot azonban Szilasi szerint kevesebben vették észre, mint a konkrét társadalomkritikai vetületet.

Visszatérve az Amíg másokkal voltunkra, a szerző azt is kifejtette, hogy a Szentek hárfájánál még sokat akart beszélni, mert úgy gondolta, hogy a nézőpontok megsokszorozása által tudja legjobban körüljárni az adott tárgykört. A harmadik hídban is megjelenik legalább két beszélő, az új kötetnél azonban már mészölyi irányba indult el. Rengeteg kisregényt olvasott, ennek alapján igyekezett rekonstruálni, hogy miként lehet olyan rövid szövegeket létrehozni, amelyben nincsenek lyukak a mondatok között – csak  azután kezdte el írni a konkrét műveket, miután úgy érezte, hogy ő maga is képes erre.

Láng Zsolt megállapítása szerint az egész életműre tekintve elmondható, hogy a szövegekben egyre kevesebb a történet és sokkal meghatározóbbá válnak az emberi viszonyok. Szilasi ezt meg is erősítette, sőt azt is elárulta, hogy új, agydaganatát tematizáló könyvében tulajdonképpen nem is lesznek szereplők, a saját magával való viszony lesz a szövegszervező erő magja.  A közeljövőben megjelenő kötet elsősorban Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényéből és a Mobydick filozófiájából táplálkozik.

Végül, ugyancsak megkerülhetetlenül, Darvasi László felé kanyarodott a beszélgetés. „Darvasi a szívem csücske, de ez nem jelenti azt, hogy szeretem az írásművészetét.” – mondta nevetve Szilasi. Számára a legizgalmasabb kötet A Borgognoni-féle szomorúság volt,  úgy véli, hogy Darvasi ereje teljében bukkant fel az irodalmi színtéren. Ugyanakkor szerkesztőként tökéletes munkát végez, rengeteget tanult barátjától, például azt is, hogyan kell lezárni egy-egy fejezetet: „Ha két írói nyelv összeütközik, az hasznosabb tud lenni bárminél.”

Elérkeztünk az utolsó utáni bónuszkérdéshez is: „Mi van a szandáloddal?” Humoros történet követte a némileg váratlan felvetést, megtudhattuk, hogy Szilasi roppantmód ragaszkodott régi, igen csúnya bőrszandáljához, amelyet Párizsban is viselt. Ám annyira utálta az anyagát, hogy zoknit vett fel hozzá, így járt-kelt az emberek között. Aztán, mikor közelebbi kapcsolatba került Csányi Miklóssal, barátja közölte vele, hogy bár szerinte a szandál is és a zokni is jó,  együtt viszont „kurva gáz” – így esett, hogy végül megsemmisült az ominózus lábbeli.  Szép, megnyugtató lezárása ez egy beszélgetésnek.