Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

Éljen az új bőr!

Csutak Gabi helyszíni tudósítása Tóth Kinga Holdvilágképűek című könyvének bemutatójáról
Betegséghangok, szörcsögések, nyögések és sóhajok töltötték be a teret, néha mintha nem is emberi eredetűek, hanem valamilyen nyikorgó-csikorgó gépezet zörejei lettek volna. Az élőben elhangzó hangok megsokszorozva, számítógépes programmal eltorzítva és átdolgozva feleltek egymásnak. Egyre inkább úgy tűnt, mintha a szereplő mondani akarna valamit, de nem lenne ereje hozzá vagy elveszítette volna a beszéd képességét, és csak artikulálatlan hangokat, zörejeket tudna kipréselni magából.

 

(Gál Csaba felvétele)

 

 

November 28-án mutatták be Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötetét a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Bécs-Budapest Tranzit programsorozat keretén belül. A különleges bemutatón a hagyományos beszélgetés mellett multimediális performanszot és képzőművészeti installációt is láthatott a közönség.

 

Az est első részében a PIM Vörös-szalonja hátborzongató imaginárius térré változott Tóth Kinga és Antony Rayzhekov közös performansza során. Az elsötétített térben kezdetben csak a szerző megvilágított arcát lehetett látni, majd a díszes barokk kandalló fekete szájára rávetülő  fehér rajzokat, amelyek a könyv illusztrációi vagy azokhoz hasonló grafikák eltorzított, animált variációi voltak. „Betegséghangok”, szörcsögések, nyögések és sóhajok töltötték be a teret, néha mintha nem is emberi eredetűek, hanem valamilyen nyikorgó-csikorgó gépezet zörejei lettek volna. Az élőben elhangzó hangok megsokszorozva, számítógépes programmal eltorzítva és átdolgozva feleltek egymásnak. Egyre inkább úgy tűnt, mintha a szereplő mondani akarna valamit, de nem lenne ereje hozzá vagy elveszítette volna a beszéd képességét, és csak artikulálatlan hangokat, zörejeket tudna kipréselni magából. Megrázó látvány volt az erős fehér fénnyel megvilágított arcon megjelenő erőfeszítés, a beszédképtelenség kínja. Hosszas próbálkozások után egyetlen érthető szövegrész szakadt ki a zajok egyre sűrűbb konglomerátumából, amely tartalmilag is egy kifakadt kelés képét idézte fel.

 

Mint a beszélgetésből megtudjuk, a szöveg a Holdvilágképűek Bőr című fejezetének részlete, ezért kapta a performansz a Neuhaut címet. Azért esett pont erre a címre a választás, mert a bőr az első, amit meglátunk egy másik emberből, ugyanakkor számos betegség indikátora lehet, és a szervezet elsődleges védelmi rendszerét is ez alkotja. Vagyis a bőr az identitásképződés és a betegség-problematika tematizálása szempontjából is termékeny kiindulópont lehet.

 

Ugyancsak az új bőrre utalt Trapp Dominika installációja, amely a nézők szeme láttára készült. A képzőművész a helyszínen, egy rezsón készítette el szójafőzetből a bőrre emlékeztető vékony hártyákat, majd terítette ki egy kitüremkedő dudorokból álló felületre ugyancsak kelések képét idézve fel a nézőben. Tóth Kinga elmondta, hogy őt elsősorban az ragadta meg ezekben a művekben, hogy folyamatosan élnek, a munka különböző fázisai egyszerre láthatóak: van olyan réteg, ami megkeményedett, van, ami kikristályosodott, van, ami még mindig hártyás, van, ami épp most válik opálossá, vagyis folyamatában láthatjuk a „bőrképződés” különböző stádiumait.

 

Németh Gábor szerint a Holdvilágképűekről is elmondható, hogy bár létrejött egy igényesen kialakított könyvtárgy, a szöveg tulajdonképpen egy élő organizmus, és legadekvátabb közege nem a kétdimenziós papír, hanem a hang, amelynek teste, időbeli kiterjedése van, és nem csupán jelentéseket, hanem érzelmeket és indulatokat is hordoz. Ezért a könyv létrejötte nem fejeződött be akkor, amikor megjelent, hanem igényli, hogy különböző változatok szülessenek belőle, akár különböző nyelveken. Tóth Kinga rendszeresen ír többnyelvű szövegeket – ahogy záró részében is magyarul és németül is elhangzottak részletek a Bőr című írásból – ezért különleges a viszonya a fordítás kérdéséhez. Úgy véli, hogy a fordítás szükségképpen együtt jár a torzulással, és mindenképpen elidegenítő. Csakhogy ő pozitívumként tekint a torzulásra és az elidegenítésre egyaránt, igyekszik az ebből adódó lehetőségeket kihasználni, amikor „szövegmutánsokat klónoz”. Elmondta, hogy fordítás néha rá tud világítani a szöveg gyenge oldalaira is, így például a könyv német verziójának hatására döntött úgy, hogy a túlzottan személyesnek tűnő részeket kihúzza a kéziratból.

 

A személyességhez meglehetősen sajátos viszonya van a könyvnek. Egyrészt a szerző annyiban vállalja ezt fel, hogy az autoimmun betegségekben szenvedők nevében is kívánt beszélni, amennyiben feladatául tűzte ki, hogy nyelvet találjon a betegséggel kapcsolatos tapasztalatok leírására, ugyanakkor ez csupán egyike a könyvben megjelenő identitás-variációknak, ezért elhatárolódik a túlzottan autobiografikus megközelítésektől. Németh Gábor ezt részben a német kultúra hatásának tulajdonítja Kurt Schwitters és Joseph Beuys művészetét hozva fel példaként arra, amikor egy alkotó valami nagyon személyeset olyan távolságtartóan kezel, mintha valamilyen szerencse folytán éppen közelről figyelhetné meg a vizsgálati személyt, aki történetesen ő maga.

 

Németh Gábor a nyelv általi hatalomgyakorlás kérdését is kiemeli a könyv kapcsán, azt a tapasztalatot, amikor egy páciens ki van szolgáltatva az elidegenítő, a személyességet kizáró orvosi nyelvhasználatnak: mindig a feje fölött beszélnek, diagnózisokat állítanak fel, címkéket ragasztanak rá, de ő maga nem léphet egyenrangú félként párbeszédbe. Tóth Kinga hozzátette, hogy a saját nyelvtől való megfosztottság szorongató élménye nem csupán a kórházakban, de minden olyan intézményben megjelenik, ahol valamifajta hatalomgyakorlás zajlik. Úgy véli, hogy akár megadja magát az ember ezeknek a helyzeteknek, akár szembeszáll velük, azáltal, hogy új nyelvet, új bőrt teremt magának, mindenképp megsokszorozódik, folyamatosan elkülönböződik önmagától. Ennek a tapasztalatnak a megjelenítéseként működött a Neuhaut című performansz, amelynek az volt a lényege, hogy az egyik fél hatalmat gyakoroljon a másik fölött, méghozzá úgy, hogy saját nyelvét, hangját vette el, és fordította ellene egy számítógépes program felhasználásával. Tehát egy eleve kiegyensúlyozatlan párbeszéd folyt két ember között, ráadásul egy gép közvetítésével. Ebből a helyzetből rengeteg információs hiba és torzulás következik, tehát valójában egy olyan kommunikációs kísérletet láthattunk, ami eleve kudarcra volt ítélve.

 

Az est végére a performanszon, az installáción és az elméleti reflexión keresztül komplex képet kaphattunk a Holdvilágképűek című kötet világáról. Amint Németh Gábor is kiemelte, különösen izgalmas volt ezt az eseményt a PIM Vörös-szalonjában végignézni, ahol akadémiai levegőt árasztó barokk tér termékeny feszültségbe került egy olyan művészi törekvéssel, amely az avantgárdot természetes hagyományának tekinti.

 

Csutak Gabi