Rekeszizom-gyilkosan szabadszájú lengyel idill

Részletek

Kellermann Viktória projektzáró naplója a Fiatal Írók Szövetsége lengyelországi műhelyéről

Tapicskolok a latyakban (Potozky, Égéstermék), még csütörtök, reggel, pohárért indulok a boltba, Michał Czajával (dűlő025, dwa bratanki) tényleg sorra törtük őket előző este a beszélgetés után: egy, kettő, három, négy, mazeltov! Az a buli lett a poznańi vonatút vezérmotívuma, miután összeraktuk a szilánkokat (Potozky, Éles), hogy milyen radikális és tőlünk is radikálisan különböző arcokat engedtünk a Kultúrpalotával szemben a kilencedikre előző éjszaka. Mondjuk András-nap volt, ez ilyen lengyel mágia (ami nem elevenség, Solvejg, Ferencz Mónika) – a poharak nyomában szálló jókívánság, meg a szőke boszorkányok is rendben vannak, csak szerelmet ne, dzięki.

Én mondjuk, semmin sem lennék meglepve: más trippen vagyok, mint a többiek, mint Nahacz félek, kiadatlanul maradó 84-ének (Osiem cztery) gombázó gimisei, akik csak egynek találnak eleget. Nem is csak szervezőként: éltem a turné mindhárom városában, hosszan és intenzíven, Poznańba hat év után kanyarodom vissza, csak semmi sem a régi, de tényleg. Nekik soknak tűnik, pedig nem mindig lábjegyzetelek hangosan, ha kísértetet látok; Poznańban leginkább magamat végigvonulni az utcán menyasszonyi ruhában, egyik kezemben fehér lampionnal, másikban fehér tonett székkel. Általában csak figyelem, hogyan jelenik meg előttük tágas, puszta térként, és telik meg jelentéssel az én sok kis elveszett paradicsomom. Emlékmunka, csoportosan már különös kis családállítás, úgy lakják be a történetem, mint én a szövegeiket és Melinda kérdéseinek terét a színpadon.

A magyar szakos konferencián mindenki magabiztosan lubickol a kötetközelibb találkozón, de azért szofisztikáltság ide vagy oda, a fogadáson határeset, megússza-e az aszpikos hal, az aszpikos sonka és az aszpikos sült, hogy pont takonyra hivatkozva passzoljuk. (Nem.) Péntekre mindenki holtfáradt, csak Michalinával toljuk le mind a négy aznapi találkozót, amúgy össznépileg kimenőket hangolunk, palacsintát felezünk, az esti találkozón a művház klubszobájában már röhögőgörccsel indítjuk az egybegyűlt magyarosok előtt az amúgy legpolitikusabb-hitvallásosabb beszélgetést. Családi nyaralás, ahol apu nem lángosért ugrik el, hanem mert róla szól a konferencia egyik előadása. Harmadszorra is megdöbbentő a készülő fordításokat hallani, a tíz évvel ezelőtti önmagamat látom a turistaszótáras csajban velem szemben; akkor még én is azzal fordítottam, abból is mi lett, 10 órán belül a lengyelországi hungarisztika krémje, mocskosul tehetséges diákok és a helyi fordítás-szakosok elé is kiülök a fantasztikus ötössel. Jó látni, hogy mindannyiunkban munkál a pofátlan mersz, hogy műfordítani márpedig lehet. Máshogy nem megy.

Ez viszont már a Gombrowicz IC, tengertől ukrán határig, nekünk csak a Centralny infernójáig, mielőtt vissza Pestre. Móni biztosan még északabbra ment volna (Hátam mögött dél), pedig észak felé zordabb volt a táj, rövidebbek a napok, hiányoztak a varsói látkép sirályai. Laci, aki az előbb még azt a ronda Trockijt szidta, akiről tegnap látott fotókat az utolsó német császári várban berendezett Kahlo–Rivera-kiállításon, épp arról beszél, pont öten vagyunk, mint egy zenekarban, és Michalina a beugró vokalistánk, aki ki-besétál az újabb és újabb airbnb-kbe. Tényleg lett benne valami turnés-backstage-es, ha már a mitikus kezdetek is a Budapest Park hátsó traktusáig nyúlnak vissza, még ha most éppen polipcsáp-zabáló isztambuli cicákról is van szó, onnan siklunk tovább a szerintük álomkolbászt forgalmazó Zapiecek-lánc nevén tett újabb és újabb erőszakkísérletekig; a Black Sabbath-tól az At the Gatesig ívelő metálfilozófiát (pontosság, minimalizmus, átütő erő) meg Győrffy Ákos beágyazását A hegyekbe fönn-hagyományba már korábban elsütöttük. Voltunk persze publikáció-konformabbak is, statisztikailag valószínűleg ugyanannyiszor hangzott el a Telep, a mentorhálózat meg a KMTG, kurátori dream teameket állítunk össze és kritikusi díjat álmodunk hazafelé. A brutális objektivitás lesz az egyik vezető szakmai érv, de közben dúl a kvasz- és kabanos-illatú, rekeszizom-gyilkosan szabadszájú lengyel idill.

Még két óra Varsó, még húsz óra Pest, még hetekig tart majd megemészteni, hogy hatunk jegyzeteiből összehozhatnánk egy koncepcióként is sokat és hangosan kritizált kortárs aforizmakötetet, vagy – ahogy Anna mondta – durva, mennyi okosságot engedtünk át a sziláinkon (A vehikulum kiüresítése). Melinda a reggeli Coelho-pillanatában forgolódva például, hogy kicsit másként gondolunk majd a holnap rebootolandó korábbi életünkre. Legyen.