Krakkó - a számok és az idő városa

Részletek

Ferencz Mónika naplója a Fiatal Írók Szövetsége lengyelországi műhelyének első két napjáról

11.26.

Tizenegy óra az út Krakkóba vonattal, és talán pont tizenegy éves voltam, amikor utoljára utaztam hálókocsiban, és ugyanúgy, mint most befoglaltam a legfelső ágyat. Azonnal otthonosnak érződik az egész. Öten vagyunk (Kellermann Viktória, Potozky László, Zilahi Anna, Vasári Melinda és én), és mint egy rajzfilmben, pontosan eltérőek a legmeghatározóbb tulajdonságaink, mégis szinte azonnal a legbensőségesebb témákról kezdünk el beszélni. Terápiás lesz ez a túra.

A vonat ablakából már nincsen kilátás, álmatlan zötykölődés a megszokott ritmusra. Kora reggel érkezünk a krakkói pályaudvarra, abban a reményben, hogy végre sikerült megfejtenünk a vonat ablaka mellé ragasztott furcsa képregényt, aminek első képkockája Viki szerint egy sünit ábrázol, ami komoly bélbántalmakkal küzd.

Ha felgyullad a vonat, ne húzd meg a vészféket, hanem keresd meg a kalauzt és mond neki, hogy sos.

Még nyolc óra, mire elfoglalhatjuk a szállást, úgyhogy rövid tanácskozás után úgy döntünk, bejárjuk a várost. A Schindler-gyár felé indulunk, a Kopiec Krakusa tetejéről majdnem tökéletesen belátjuk a várost, de körbenézve pontosan látszik, hogy mitől olyan magas a szmogtartalom a városban. Köd van, az ég egyetlen nagy szürke felhő. Kiskoromban pont így képzeltem, amikor még azt gondoltam, a füstből felhők lesznek, a tábortűzből kipattanó szikrákból pedig a csillagok.

Miután megtaláltuk a tökéletes helyet a belvárosban, ahol teletömhetjük magunkat Żurekkel tizenkilencezer-háromszázötvenhármat mutat Melinda telefonján a lépésszámláló, és még csak fél kettő van.

Estefelé összeszedjük Michalinát, akinél pár pohár Żubrówka és Krupnik után Potó naivan érdeklődik, hogy vajon jól tudja-e, hogy őket, lengyeleket, Auschwitzba szokták osztálykirándulásra vinni. És tényleg. Innentől elhatározzuk, hogy írni fogjuk az összes hasonló szerencsétlenül sikerült mondatot. Végül másnap reggelig egy egész oldal összegyűlik, és majdnem mind Potó szájából hangzik el. Legalábbis főképpen azok, amik említésre is méltóak, mint például az, hogy „annyira intelligens, hogy csodálkoztam volna, ha hetero”, vagy az, hogy „tudod, mi volt nekem ötévesen sokkoló? Hogy Michael Jackson férfi!”

Átsétálunk Krakkó másik végébe, hogy megigyunk pár sört Simon Marciékkal, aki szintén Krakkóban tölti már három hónapja a mindennapjait. Szörnyen jó dolog az, hogy az ösztöndíjak miatt az ember sosem tud olyan helyre tévedni, ahol legalább egy irodalmár ne fordulna meg. Talán ez volt az egyik legnagyobb szerencsém Prágában is, ahol Fehér Renátó volt a segítségemre abban, hogy ne full egyedül bóklásszak a városban esténként.

Éjszaka magamra húzom a takarót és a sálamat is. A lengyelek nem tudnak ablakot szigetelni, ritkán használnak liftet, nem ismerik a kakaós csigát és a fűszereket, nem adnak erőset a húsleveshez és Potó szerint a pacallevesük se jó (bár ő már az első naptól kezdve csak kebabra vágyik). Ebben ki is merül az egész napos magyarkodásunk. Félálomban még hallom, ahogy Viki magyarul kérdez, Michalina pedig lengyelül válaszol, de lehet, mindketten egy harmadik közös nyelvet beszélnek, amit a kívülállók sehogyan sem érthetnek.

11.27.

Jó reggelt, gyerekek, nem tudjátok, ki van a fürdőszobában? Ezzel a mondattal indul a napunk. Lassan készülődünk és lassan indulunk el reggel az egyetemre, ahol fiatal műfordítók várnak minket, hogy válaszoljunk nekik a szövegeinkkel kapcsolatos kérdésekre. Először bújok úgy a szerzői ruhába, hogy magyarul kell egy fordítónak magyaráznom egyes szavak pontos, lényegi jelentését, és rájövök, hogy van olyan nehéz, mint maga a fordítói munka. Éppen ezért jó ez, főleg mivel, ha nem lennének ezek a lehetőségek, Potó például sosem tudta volna meg, hogy legújabb regényében a főhősnő neve, Nikka, az egyiptomi arab nyelven baszást jelent, és muszáj kezdeni vele valamit.

Nem tudom, melyik az idegenebb érzés, újra az iskolapadban ülni vagy érezni azt, hogy milyen, amikor a saját anyanyelvem külföldivé válik, de mégis használható. Folyton angolul szeretnék megszólalni, de mindig rájövök, hogy fölösleges, mert akik itt ülnek, mind tökéletesen értik és beszélik a magyart, még ha alig három éve tanulják is. Hiába próbáltuk kicsit kényelmesebben elrendezni az asztalokat, az egyetemi légkör mégsem letagadható. Csak az otthonitól eltérően itt mindenki kedves és érdeklődő, és szinte sohasem káromkodik, mert nincsen megfelelő szava hozzá.

Hazafelé szétválik a csapat, mi Vikivel és Potóval újra enni indulunk, pedig ma már megjártunk egy vendéglőt és két pékséget. Odafelé még bejárjuk a krakkói várat, ahol régen egyetlen sms-t kellett csak elküldeni ahhoz, hogy a tér közepén álló kősárkány tüzet okádjon. Hamar megegyezünk abban, hogy meg tudnánk elégedni azzal, ha a FISZ honor helyett ezekben az sms-ekben fizetné ki az itt tartózkodást.

Fél hatra érkezünk a felolvasóest helyszínére a Massolit Books & Caféba. Amikor elfoglaljuk a helyünket, még megegyezünk, ha az érdeklődők nagyon kevesen vannak, és mind tudnak magyarul, akkor végül nem angolul fog folyni a beszélgetés. Ebből is látszik, hogy mennyire képtelenek vagyunk elszakadni Budapesttől. Négy percen belül az összes szék megtelik, a hátsó sorokban pedig egy-egy pohár sörrel állnak és várják, hogy elkezdjünk beszélni. Igyekszem nem mutatni, mennyire izgulok. Melinda felteszi az első kérdést a magyar irodalmi közegről, hirtelen mindenki feloldódik, az egész interaktívvá válik, bevonódnak a terem szélén ülő fordítók (Magda Garbacik, Daniel Grzałka, Łukasz Woiński és Michalina Oziembłowska), akik magyarról lengyelre ültetik át a legismertebb kortárs műveket. Szó esik a feminista költészetről, a magyar próza legnagyobb hibáiról, az elmúlt öt év legmeghatározóbb műveiről és persze rólunk is. Az utolsó kérdésnél pedig, ami mindig a közönséget illeti, rögtön három kéz lendül a magasba, legutolsóként egy Los Angeles-i nőé, aki abban reménykedik, hogy ha a könyveinkből nem is vihet magával angol példányokat, legalább tudunk végre neki ajánlani pár remek kortárs szerzőt, akiket a saját nyelvén is olvashat. Az est után visszamegyünk a Kokóba, ahol még tudunk inni egy-két sört és enni legalább ugyanennyi tucat pierogit.

Kicsit előbb elindulunk hazafelé Potóval, mert a két nap alatt eltelítődtünk az ingerekkel. Hazafelé újra végigjárjuk a belső mélységeket. A fő indok és cél persze mégis valahol az, hogy szerezzünk még Żubrówkát, mert itt sajnos csak a vodka terem. Nagy nehezen találok valakit az utcán, aki tud angolul, és megkérdezzük melyik az az olcsó bolt, aminek zöld cégére van, és tudjuk, hogy valahogy ott van a szálláshoz közel. Útbaigazít és elismétli háromszor a bolt nevét. Egy ideig ismételgetjük az úton egymásnak is, Stokrotka, aztán egy másodpercre kizökkenünk, és annyi marad meg, hogy Sto-. Bemegyünk az első éjjelnappaliba, és később már három üveg tömény, Eminem, Pulp meg M83 társaságában várjuk a konyhában a többieket. Melinda tegnap este azt álmodta, hogy ha még tovább gyalogolunk az albérlet lépcsőin, akkor találunk még egy negyedik emeletet, ahol ki van alakítva egy cigizős, parkos rész, és nem kell minden alkalommal lejárnunk a földszintre és vissza. Most nagy örömmel esik be az ajtón, hogy tényleg van egy felsőbb emelet, ahol van egy apró erkély, látszanak a csillagok, és gyönyörű a kilátás. Akik már régóta dilemmáznak, hogy lemenjenek-e egy cigire, most egy személyként állnak fel, és indulnak felfelé a lépcsőn. Éjfél körül Łukasz felteszi a kérdést, hogy nem zavar-e minket, hogy a bölényfű tele lehet bölénypisivel. A bölények faszát is bekapnám, annyira szeretem a Zubrowkát – jelenti ki Potó, Melindával összenézünk, felírjuk ezt is, még valamire jó lehet, aztán csendben elszivárgunk aludni. Holnap vár minket Varsó, és még négy óra vonatút.

A projekt fb-oldala: https://www.facebook.com/events/656797231191657/