Kódokba bábozódva

Részletek

Csutak Gabi beszámolója Ladik Katalin performanszáról

Egy szerkezet leolvasta a telefonomra elmentett QR kódot, mielőtt beléptem az előadás terébe. Az első sorba ültem le, ahol a széklábak jóval rövidebbek voltak a szokásosnál. A színpad előterében szintén miniatűr drótkötélpálya fezült, az egyik tartóoszlophoz közel gipszfejű baba lógott, teste piros és fehér áttetsző anyagként nőtt ki az állából. Még mielőtt bármi is elkezdődött volna, máris Csodaországba vagy Tükörországba képzeltem magam: Alice-hez hasonló okos gyerekként igyekeztem dekódolni a díszletelemeket, de már az első próbálkozás elbizonytalanított: a baba Alice-re ugyanúgy emlékeztetett, mint a piros szív királynőre, aki mindenkinek le akarja vágatni a fejét.

Az utolsó nézőkkel együtt egy görnyedt öregasszony lépett be a terembe, egyik kezével egy kerekes bevásárlótáskát vonszolt maga után, a másikban egy fehér esernyőt tartott. Az ernyő hegyével rosszallóan piszkálni kezdte az áttetsző műanyag fóliát, ami több méter magasból omlott alá a színpad mélyén, és kúszott a széksorok közelébe.

Nem tudom felidézni a pillanatot, amikor elkezdett felépülni Kódország világa, ami egyszerre tűnt mágikusnak és elidegenítőnek, kaotikusnak és pontosan kiszámított hatásmechanizmusok rendszerének. Egyszerre csak ott találtuk magunkat több síkon működtetett látvány és hangözön kellős közepén, amely saját szabályszerűségei szerint működött. Úgy jártunk, mint Alice, aki váratlanul bezuhant Csodaországba.

Az idős nő becsomagolta magát az aláomló selyemfényű fóliába, bebábozódott hernyóként tekeredett ide-oda, majd kinyitva fehér esernyőjét mintha pillangóvá változott volna. Közben fehérruhás testére, a gipszfejű babára, a lezúduló fóliára és a háttérben kifeszített fehér vászonra kódok villódzó mintázatai vetültek. Különböző hangon megszólaló szövegtöredékek, elnyújtott szavak záporoznak a hangszórókból. A mindenre rávetülő vonalkígyók és négyzetlabirintusok alatt – számsor helyett – szövegtöredékek, szavak, sóhajok, nyögések és nevetés írásos lenyomatai jelentek meg. A vonalkód, amit az információtömörítés és katalogizálás eszközeként ismerünk, saját ellentétébe fordult át: érzelmek, indulatok, hangutánzó szavak lenyomatait hordozta a nyelviség peremén egyensúlyozva. Eltávolodott mindattól, ami információnak lehet nevezni.

Ebben az ingerözönben lassanként artikulálódott az esernyős nő története, aki bebábozódások és felfeslések láncolatán végighaladva egyre inkább megfiatalodott, míg végül kislánnyá alakult. Fordított utat jár be, mint az irodalmi szövegből ismert Alice, aki újabb és újabb próbákat kiállva lépkedett Tükörország sakktábláján, míg maga is királynővé nem vált, majd pedig elhagyta beavatása színterét és visszatért a reális dimenzióba.

Lenyűgözött, amint a szemünk láttára mentek végbe az esernyős nő átváltozásai, különösen amikor  kötögető anyókából erotikus kisugárzású fiatal nővé alakult át, mint egy igazi boszorkány. Nem csupán a ráolvasásszerű szövegek, népdaltöredékek utaltak arra, hogy egyfajta mágiával álltunk szemben, hanem az is, hogy a folyamatos átalakulásban lévő nő a gipszfejű bábuhoz egyfajta bálványként viszonyult. Az elején óvatosan, félve közelített hozzá, mint egy alárendelt, aki kiszámíthatatlan reakciótól tart, de amint egyre erősebb és fiatalabb lett, mintha már egyenrangú partnerekké váltak volna, sőt egy ponton mintha szembe is szállt volna vele, miközben madarak, ragadozók, elpattanó húrok, kereplők, széttört üvegek, nyikorgó rugók, ősi énekek és varázsigék egymásba átforduló hangjait préselte ki a fogai között. Egy összetéveszthetetlen saját-nyelvet hozott létre, amely egyszerre keltett groteszk és mágikus hatást. Ezáltal nem csupán megidézte Lewis Caroll szereplőinek szójátékokat és nyelvi leleményeket kedvelő figuráit, de túl is szárnyalta őket a végletekig radikalizálva egy új nyelv teremtésének gesztusát. Közben egyre szédületesebb sebességgel követték egymást a kódok, míg végül el nem nyelte őket egy stroboszkóp villogása.

A performansz záró részében a szereplő kislánnyá – vélhetően a mesebeli Alice figurájává – lényegül át. Képileg ez úgy jelent meg, hogy a gipszfejű babáról leoldotta a vörös színű áttetsző műanyagot, ami esőkabáttá vált, amint magára öltötte. Ez a gesztus úgy is értelmezhető, hogy egy saját maga által létrehozott Alice-bálvánnyá, egy kódokból összerakott Alice-figurává formálódott.

Csakhogy ennek a végső átváltozásnak a felkeltett várakozással ellentétben mégsem lett pozitív kicsengése. A gyerekké válás nem örömteli megújulásként hanem infantilizálódásként, egy regresszív folyamat végpontjaként jelent meg. Ez a transzformációk láncolata során képződött, kódokból összeálló véglény nem volt képes kilépni abból a világból, amelyben létrejött. Pantomimmozdulataiból láthatóvá vált, hogy időközben fal épült a színpadtér és a közönség széksorai között, és már hiába próbált átlépni egy másik dimenzióba, menthetetlenül Kódország fogja maradt.

A zárlat fényében felmerült bennem, hogy a gipszfejű bálvány talán mégsem Alice figuráját jelenítette meg, hanem inkább a fejekkel játszó piros szív királynőt, akire még a performansz elején gondoltam. Azzal, hogy a szereplő magára öltött egy darabot belőle, talán azt a buta és dühödt infantilizmust is sajátjává tette, ami a meséből ismert figurát jellemzi. Így a kislány, aki a performansz végén sikertelen kísérleteket tett arra, hogy átlépjen a képzeletbeli kőfalon, talán nem is Alice volt, hanem egy torz klón-hibrid, amely Alice és a fejekkel játszó zsarnok uralkodónő kódjaiból állt össze.

Ladik Katalin: Alice Kódországban / Alice in Codeland
Hangok: Ladik Katalin, Fischer Károly
Ének: Biszák Júlia
Zene, hangszer: Király Ernő, citrafon (új hangszer)
Szöveg: Ladik Katalin, Lewis Carroll, James Joyce