Hírlevél feliratkozás

Please enable the javascript to submit this form

Keresés

KAF és olvasókönyve

Sánta Miriám beszámolója a KAF-olvasókönyv kolozsvári bemutatójáról
Balázs Imre József egy vérbeli irodalomtörténészi kérdést tesz fel a költőnek: tudja-e korszakolni magát? A kérdés szándékosan groteszk, a válasz várható: nem. KAF elmondása szerint mindenhol élt, Kolozsvár is számára otthon – csakúgy mint Szatmárnémeti, Marosvásárhely vagy Székelykeresztúr környéke, életének meghatározó pillanatait vagy költözéseit nem tartja a korszakolhatóság egy kritériumának, mivel az ember mindent túlél (és – hozzáteszem – nem látja önmagát kívülről).

 

(Rohonyi D. Iván felvétele)

 

Október 5-én, a kolozsvári Minerva-házban Kovács András Ferenc Lözsurnál dö Lüniver című verseskötetét, illetve a Mészáros Márton, Porczió Veronika és Korpa Tamás által szerkesztett KAF-olvasókönyvet mutatták be – afféle helyzetjelentésként a szerzőről és a hozzá tartozó „használati utasításról”. A dolog természete korántsem egyszerűsíthető le ilyen meghatározásokra, ráadásul egy költő és a róla szóló tanulmánykötet egyszerre történő bemutatása mindig különös és különleges helyzetet teremt: textus és metatextus találkozása a boncasztalon.

 

A boncasztal mellett Balázs Imre József költő, kritikus kérdezte a Fiatal Írók Szövetsége Minerva-könyvsorozatában megjelent könyv szerkesztőit arról, hogy mit lehet remélni és tudni egy ilyen tanulmánykötetről, amely nem a monográfiák akaratlanul is egyoldalú szemléletmódját prezentálja, mégis hatalmas anyagot dolgoz fel. Mészáros Márton mindjárt az Olvasókönyv terjedelméből kiindulva sem tudná monográfiához hasonlítani ezt a munkát, hiszen egy átfogó, a szerző valamennyi költészeti kísérletéről referáló nagymonográfiának jóval vastagabbnak kéne lennie, noha az Olvasókönyv is 446 oldalas. Ez a nekilendülés jelenleg lépéseket képez a monográfia felé. Bár Mészáros még 2003-ban jelentette meg első elemző szövegét Kovács András Ferenc költészetéről, azóta sem tud szabadulni ettől a poétikától, és azóta is „úton-van” a grandiózus összegzés elkészítésének folyamatában. A recepció feldolgozására tett kísérlet ebben a pillanatban szerinte még csupán a recepció „összehordása”, egy esélyadás a következők átgondolására. (Itt teszi hozzá, hogy a benne található szövegek inkább „jellemzőek” mint „izgalmasak”, bármit is jelentsen ez – elemzői szerénységet vagy határozott lépéseket afelé, hogy ezt az életművet földolgozzuk.) Korpa Tamás hozzáteszi, hogy nagyon különböző irodalomértési iskolák képviseltetik magukat (klasszikafilológustól elkezdve gyermekirodalmárig).

 

Abból kiindulva, hogy egy ilyen tanulmánykötet-összehordás nem kimondottan meggazdagodási kísérlet, KAF Balázs Imrének ugyanerre a kérdésére a következőket válaszolja: egy pesti éjszakában egy fiatal költő a szemére hányja, hogy „nem tudod eladni magad”– azóta sem tudja eladni magát. Kritikát olvasni saját magadról elsősorban szórakozás, de csak időszakos jelleggel. Időnként odafigyelt a kötetei megjelenése utáni föl-fölbukkanó kritikákra, de olyat sosem tudott (akart) írni, amit esetenként számonkértek vagy hiányoltak tőle. Ettől függetlenül a tanulmánycsokor „nárcizmusát tiszteli”, ő maga is besegített a recepció összegyűjtésébe, de „horribile dictu” a kötet a Szegedy-Maszák-féle Az irodalom történetei-re emlékezteti kísértetiesen.

 

Balázs Imre József egy vérbeli irodalomtörténészi kérdést tesz fel a költőnek: tudja-e korszakolni magát? A kérdés szándékosan groteszk, a válasz várható: nem. KAF elmondása szerint mindenhol élt, Kolozsvár is számára otthon – csakúgy mint Szatmárnémeti, Marosvásárhely vagy Székelykeresztúr környéke, életének meghatározó pillanatait vagy költözéseit nem tartja a korszakolhatóság egy kritériumának, mivel az ember mindent túlél (és – hozzáteszem – nem látja önmagát kívülről). Mészáros menti a menthetőt: az irodalmi korszakolás egy olyan gondolkodásbeli kellék, egy olyan mankó, amely segít az elmének rendszerezni egy szerteágazó, színes irodalmi repertoárt, ugyanakkor nem tud megmutatni semmit a dolog valódi természetéből. (Inkább mutat meg a korszakoló természetéről valamit.) Korpa és Mészáros egyetért viszont abban, hogy például a kilencvenes években a KAF-költészet sajátszerű „összhangban” volt a Kulcsár-Szabó-iskola problémafókuszaival, bár Balázs Imre József hozzáteszi, hogy még a nyolcvanas években keletkezett Markó Béla-kritikában is olvashatjuk már azt a bizonyos „posztmodern” szót, nem kis meglepetésre. Korpa számára az első, hermeneutikai megközelítésű elemzés a Cs. Gyimesi Éváé, amely erőteljesen befolyásolta a későbbi erdélyi recepciót. Mészáros Márton szerint azonban hálátlan feladat a mostani recepció teljes újraalkotása, ugyanis a kilencvenes évek robbanásszerű, normatív elemzési stratégiáinak szelleme máig kísért a magyar irodalmi interpretációban. A KAF-olvasókönyvben azonban csodálkozást válthat ki Kulcsár-Szabó Zoltán friss (2015-ös) szövegelemzése, amely jócskán eltér a bejáratott és ismert stratégiáktól.

 

Kovács András Ferenc számára viszont a kritika piedesztál-építés, olykor igencsak rossz mondatokból, a költőt immáron le is lehet lökni a piedesztálról, esetenként megingatni (vagy „hagyni, hogy ott rohadjon meg”). A piedesztál maga egyébként nem az, ami 2010 után a magyar költészetben a közéletiség fele való fordulást eredményezte. A közéletiség számára inherens, nem szereti a „divatoknak való felülést”, vagy a közéleti költészettel járó „sikket” – úgyszólván: nem szokott hallgatni. A politikainak és az esztétikainak az értelemszerű egybecsúszása már korábbi köteteiben is érzékelhető, és korai versei is háborítottak már fel egyeseket későbbi szituációkban. A közéletiség és a magánéletiség együttes színrevitele Korpa Tamás értelmezésében azonban a család transzponálása egy színházi közegbe. A színház KAF számára egy olyan terep, amelyen családjának történet-szilánkjai összeilleszkednek.

 

Kovács András Ferenc kiváló előadói modorában hallhattunk végül a Lözsurnál dö Lüniver kötetből, illetve a – nem éppen tipikus gyerekverskötet – Egerek könyvéből néhány opust.

 

Sánta Miriám